Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 18.

Harmincnegyedik fejezet,
melyben Pinocchiót megeszik a halak, viszont visszaváltozik fabábuvá. Úszva próbál menekülni, de menekülés közben elnyeli egy Szörny? Cápa…

 

A szamár már vagy ötven perce víz alatt volt. Akkor az ember, aki megvette, azt mondta magában:

„Ennyi id? alatt csak megfulladt már az a szegény sánta szamár. Húzzuk ki, készítsük ki dobnak a b?rét.”

Elkezdte hát húzni a kötelet. Húzta, húzta, addig húzta, míg végül meg nem jelent a végén a víz fölött – döglött szamár helyett egy bábu. Olyan vígan fickándozott, akár egy angolna.

A jámbor ember azt hitte, álmodik, tátott szájjal, kimeredt szemmel bámulta a bábut.

„Hová lett a szamaram, amelyet vízbe dobtam?” – kérdezte siránkozó hangon, mikor végre fölocsúdott megrökönyödéséb?l.

„Én lennék az a szamár!” – felelte a bábu nevetve.
„Te?”

„Én.”

„Ugratni akarsz, ebadta?”

„A világért sem, kedves gazdám; nagyon is komolyan mondom.”

„De hát hogy lehet, hogy az el?bb még szamár voltál, most meg egyszeriben fabábu lettél a vízben?”

„Tán a tengervíz hatása. Csinál néha ilyen tréfákat a tenger.”

„Vigyázz a nyelvedre, te bábu! Ne akard a bolondját járatni velem, mert ha kihozol a sodromból, jaj neked!”

„Jól van, gazdám. Akarod tudni az igaz történetet? Akkor oldozd le, kérlek, a kötelet a lábamról, és rendre elmesélem az egészet.”

A jámbor ember kíváncsi volt a történetre, leoldozta hát Pinocchio lábáról a kötelet; Pinocchio pedig, mihelyt szabadnak érezte magát, mint egy madár az égen,  nekikezdett a mesének.

„Tudd meg tehát, hogy olyan fabábunak születtem, amilyennek most látsz, és már-már ott tartottam, hogy igazi gyerekké változom, és át is változtam volna, ha nem utálom annyira a tanulást, nem keveredem vásott kölykök társaságába, és nem szököm meg hazulról. Így azonban nem igazi gyerekké változtam, hanem igazi szamárrá. Szégyen ez, én jó gazdám, szörny? szégyen rám! Maga Szent Antal sem moshatja ezt le rólam! Vásárra vittek, cirkuszba kerültem, ott mindenféle mutatványra tanítottak, táncoltam, karikát ugrottam, míg végül orra nem estem, és meg nem sántultam. Mi hasznát vehette volna az igazgató egy biceg? szamárnak? Megint vásárra vittek, és te megvettél engem.”
„Sajnos én, én szerencsétlen! És egy ilyen jószágért adtam egy egész lírát! Ki adja vissza a pénzemet?”
„Na és miért vettél meg? Azért, hogy dobra húzzad a bõrömet! Dobot akartál csinálni bel?lem! Dobot!”

„Sajnos. Most aztán honnét szerzek másik b?rt?”

„Van még elég szamár ezen a világon, gazdám!” – felelte Pinocchio.
„Szemtelen gazfickó!” – mérgeskedett a gazda. – „És mondd csak, ezzel vége is a te történetednek?”

„Nem, de pár szóval már befejezhetem.” – válaszolta a bábu. – „Szóval követ kötöttél a nyakamba, és belöktél a tengerbe, hogy megölj, ami nem volt éppen barátságos cselekedet a részedr?l, és aligha dobra nem kerülök, ha nem jön segítségemre a Tündér.”
„És kicsoda az a Tündér?”
„? az én mamácskám, olyan, mint bárki más mamája, akik mindig jót akarnak és jót tesznek gyermekeikkel. Csakis ? lehetett, mert ki más küldte volna körém azt a rengeteg halat? Nekiálltak, lerágták rólam a szamárb?rt fülestül-farkastul, aztán lerágták a szamárhúst, mégpedig csontig, akarom mondani fáig, mert amint látod, fából vagyok, mégpedig jó keményfából!”

„De föl is hasogatlak gyújtósnak, gézengúz bábu!” – kiáltott elkeseredetten a Gazda, és Pinocchio felé ugrott; csakhogy ugrott egy nagyot Pinocchio is, le a szikláról, bele a tengerbe, és nagy csapkodással úszni kezdett befelé.

„A viszontlátásra!” – kiáltotta. – „Gondolj rám jó szívvel, valahányszor ráversz a dobodra!”

A Gazda a szikla szélén állt, és öklével Pinocchio felé fenyegetett, Pinocchio meg a hátára fordult a vízben, és úgy, háton úszva nézte a tehetetlen, mérgében hadonászó embert a sziklán.

„De gondolhatsz rám akkor is” – csúfolódott -, „mikor gyújtóst hasogatsz a kályhádba!”
Hanem ekkor vetett egy pillantást a tenger egy furcsán fehérl? pontjára, mely kiemelkedett a vízb?l, akár egy jókedv? delfin, és úgy t?nt neki, hogy egy márványszigetet lát. És a szirt tetején egy Gödölyécskét vélt látni, mely nagyon, hívogatóan bégetett, és – ellentétben más gödölyékkel – sem nem fehér, sem nem fekete bundájú, hanem villámkék szín? volt, mint bizonyos szép, Kékhajú Lányka haja színe.
Képzelhetitek, mit érzett a jó Pinocchio e látványra!
Erejét megkett?zve úszott a fehér szirt felé, és már félúton járt, amikor úgy érezte, mintha elkapták, és sebesen pörgetni kezdték volna: hiába csapkodott, hiába próbált úszni, elragadta az ár, és ellenállhatatlanul sodorta és forgatta valami egy hirtelen nyílt, sötét barlang felé, mely sötét barlang egy szörny?, tengeri szörny szája volt.
Sejtitek-e, mi volt ez a szörny?
Sem több, sem kevesebb nem volt ez, mint ama rettent? Cápa; tán emlékeztek még e szörnyre, melyet iskolatársaival akart megnézni Pinocchio, és amelyet úgy neveztek a környéken: „halaknak és halászoknak Attilája, Isten Ostora”.
Pinocchiónak még arra sem volt ideje, hogy rémületében fölkiáltson, máris becsukódott a barlang, vagyis a Szörny? Cápa szája.
 Sebesen zuhant lefelé valami feneketlen sötétségbe, olyan sebesen, örvényr?l-örvényre zuhanva, hogy a nagy forgásban és zuhanásban egy percre eszméletét vesztette.

Mikor föleszmélt, tapogatódzni kezdett a sötétben.
Egy biztos: már nem vízben volt, hanem valami langyos, süpped?s talajon.

Teli torokból kiabálni kezdett:

„Segítség! Segítség!”

„Mi bajod? – kérdezte egy vékonyka hang a sötétben.

„Ki az, ki beszél itt? – rebegte ijedtében Pinocchio.

„Tonhal vagyok.” – hallatszott a válasz. – „Veled együtt nyelt el engem is a Cápa. Hát te ki vagy?”

„Pinocchio vagyok.”

„Ki az a Pinocchio?”

„Én vagyok, egy élõ bábu.”

„Egyel?re még!” – jegyezte meg a Tonhal.

„Hogyhogy egyel?re?”

„Úgy, hogy egyel?re élõ vagy, amíg a Cápa szép lassan meg nem emészt.”

„Engem ugyan nem!” – pattant föl Pinocchio ültéb?l. – „Hogyan lehet kijutni ebb?l a sötét mélységb?l?”

„Sehogyan sem.” – felelte a Tonhal. – „A Cápa bend?jébe csak bejutni lehet.”

„Hát, én pedig kijutok bel?le, ha törik, ha szakad!”

„Próbáld meg!” – mondta a Tonhal, és bizonyára oly oktalannak vélte Pinocchio szavait, hogy eztán nem is mondott többet egy árva szót sem.

Pinocchio egy ideig még szólongatta; aztán, mert nem kapott választ, találomra elindult a sötétben. Csúszós, süpped?s volt az út a Cápa belsejében, és enyhén lefelé lejtett.
Pinocchio ment, ment a nyirkos éjszakában, megcsúszott, orra pottyant, fölállt, de ment tovább; már órák óta vándorolt, és kezdte azt hinni, ennek a Cápának egyáltalán nincs is vége.
Hanem akkor mintha valami halvány derengést vett volna észre a messzeségben, gyarló kis pislákolást, olyasfélét, mint amilyen a fátylas égen egy parányi csillagocska bátortalan fénye.

Akármilyen fáradt volt is, ez a csöppnyi csillogás újra lelket öntött belé.
Reménykedve ment tovább, a messzi kis fény felé.

 

– folytatódik –

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.