Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 13.

Nyomtatás

Huszonnyolcadik fejezet,

melyben Pinocchio újabb, szörny? veszedelembe kerül; halnak nézik, és majdnem kisütik…

Pinocchio futott, loholt, ahogy csak bírt, de közben fogytán fogyott reménye, hogy megmenekülhet: már hallotta maga mögött a Sivár kutya fújtató lihegését, már szinte a fogát is a lábikrájában érezte.

Akkor, alig pár lépésnyire, felbukkant a tenger.

Egy percet se habozott: hatalmas lendülettel a vízbe ugrott.

A boldogtalan Sivár nem tudott úszni; amint meglátta a tengert, megvetette volna a lábát,  csakhogy már kés? volt: a laza homok is megcsúszott alatta, meg a rohanás lendülete is továbbvitte, úgy hogy – zsupsz! – ? is a tengerbe pottyant. Kétségbeesetten kapálódzni kezdett, de minél jobban kapálódzott, annál több sós vizet nyelt; teste már egészen elnehezült, alig bírta fejét a víz fölé emelni, prüszkölt, fújtatott, aztán egyszer csak elt?nt egy hatalmas hullám alatt.

Mikor végre újra fölbukkant, rémülett?l kidülledt szemmel, leveg? után kapkodva, csaholni kezdett:

„Megfulladok! Megfulladok!”

„Rajta, csak rajta!” – szólalt meg Pinocchio, ki nem messze onnét vígan lubickolt a habokban, mert úgy érezte, most már nem fenyegeti semmiféle veszedelem.

„Segíts rajtam, Pinocchióm!” – könyörgött neki Sivár. – „Ments meg a pusztulástól!”

Pinocchiónak erre a szívszaggató könyörgésre megenyhült a lelke, felé fordult, és azt mondta:

„Megígéred, hogy ha megmentelek, nem zaklatsz többé, és nem loholsz tovább a sarkamban?”

„Megígérem, hogyne ígérném! De kérlek, siess, ne késlekedj, mert egy fél perc, és végem!”

Pinocchio még tétovázott egy kicsit, de aztán eszébe jutott, amit annak idején a papájától hallott, hogy ha jót tehet az ember, ne késlekedjék; odaúszott hát Sivárhoz, két kézzel a farkába kapaszkodott, és annál fogva kihúzta a partra.

Szegény jószág lábra se bírt állni, csak elnyúlt a homokon, és hasa a sok sós vízt?l, amit nyelt b?séggel, úgy domborodott, mint a dob. A bábu azonban még így sem igen bízott benne, hát gyorsan visszaugrott a tengerbe, s onnét, a habok közül kiáltott vissza neki:

„Ég veled, Sivár! Jó utat, és minden jót az otthoniaknak!”

„Ég veled, Pinocchio!” – nyögte a kutya. – „Köszönöm, hogy megmentettél, nagy szolgálatot tettél nekem. Remélem, lesz alkalmam rá, hogy megháláljam jóságodat.”

Pinocchio tovább úszott, párhuzamosan a parttal, mindaddig, míg úgy nem találta, hogy biztonságos helyre jutott. A parton ugyanis, a sziklák közt, barlangot pillantott meg: hosszú füstcsík tekergett ki bel?le.

„Ebben a barlangban ott, valaki tüzet rakhatott” – gondolta -, „pompás: legalább megszárítkozom és megmelegszem. Aztán… lesz, ahogy lesz.”

Egyel?re csak annyi lett, hogy a szikla alá úszott, és éppen nekifohászkodott, hogy kikapaszkodjék a vízbõl; ám ekkor valami megmoccant alatta, és az a valami emelkedni kezdett, és ?t is emelte, egyre magasabbra és magasabbra, ki a vízb?l, föl a leveg?be. Mire észbe kapott, már kés? volt: nagy ámulatára egy hatalmas háló kell?s közepén találta magát, egy sereg mindenféle formájú és nagyságú hal társaságában; még jóformán föl se eszmélt ebben a nyüzsg?, csapkodó sokadalomban, mikor fönt a barlang szájában megjelent egy rettent?en rút halász. Nem is annyira halász volt, mint inkább valamiféle különös szörnyeteg, mert tet?t?l talpig zöld volt, zöld a torzonborz haja meg a térdig ér? szakálla is, és a szeme szintén zölden izzott. Igazán olyanak t?nt, mint egy két lábra állt, szörny? gyík.

Amint ez a halász fölhúzta a hálót, örömében nagyot kiáltott:

„Áldott gondviselés: ez aztán a jó fogás! Ma is telefalhatom magamat hallal.”

„Milyen szerencse, hogy én nem vagyok hal!” – gondolta Pinocchio, és egy kicsit megbátorodott.

A halász a teli hálót bevonszolta a barlangba; ez a barlang sötét, füstös odú volt, középütt t?z égett, rajta serpeny?, a serpeny?ben sisterg? olaj; olyan s?r? b?zt árasztott, hogy az embernek a lélegzete is elakadt t?le.

„No, lássuk, milyen halacskákat fogtunk!” – dünnyögte a zöld halász, és péklapátnyi kezével beletúrt a hálóba, kivett bel?le egy marék márnát, szagolgatta, mustrálgatta, aztán egy hordóba dobta.
„Ez aztán fogamra való falat!” – mormolta elégedetten.

Többször is megismételte ezt a m?veletet.
És minél több halat szedett el?, annál jobban összefutott a szájában a nyál, és annál örvendezõbb lett dörmögése:”Ez csak a finom tõkehal!… Ez ám a remek pérhal!… Micsoda pompás tengerinyelv!… Soha szebb tengeripókot!… Milyen aranyos kis szardellák!”

És t?kehalak, pérhalak, tengerinyelvek, tengeripókok, szardellák sorra mind a hordóba kerültek a márna mellé.

Végül már csak Pinocchio maradt a hálóban.

A halásznak, mikor aztán ?t is kiszedte, elkerekült a szeme az ámulattól.

„Hát ez meg miféle hal? Nem emlékszem, hogy valaha is ettem volna effajtát.”

Alaposan megszemlélte, majd miután megszemlélte jobbról is, balról is, kijelentette:

„Á, már sejtem. Nyilván valami különös tengeri rák lesz.”
Pinocchiót halálosan sértette, hogy ráknak nézik.

„Rák, nem rák, tessék velem tisztességesen bánni!” – mondta bosszúsan. – „Különben sem vagyok én rák, hanem bábu.”

„Bábu?” – csodálkozott el a halász. – „Megvallom, soha életemben nem találkoztam még bábuhallal. Mindegy, így annál jobb étvággyal foglak megenni.”

„Megenni, engem? Hát nem érted, hogy nem vagyok hal? Nem látod, hogy ugyanúgy beszélek, ugyanúgy gondolkodom, akárcsak te?”

„Igaz, ami igaz” – bólintott a halász -, „és mivel látom, hogy olyan hal vagy, amelyik beszélni és gondolkodni tud, magam is kell? méltánylással kívánok bánni veled.”

„Szabad tudnom, miféle méltánylással?”

„Barátságom és különleges megbecsülésem jeléül rád bízom a választást: te döntsd el, hogyan készítselek el? Serpeny?ben süsselek meg? Vagy inkább lábasban akarsz megf?ni, paradicsomszósszal?”

„?szintén megmondom” – felelte Pinocchio -, „ha rajtam múlik, jobb szeretném, ha szabadon engednél, és hazamehetnék.”

„Ugyan, ne tréfálj! Azt hiszed, elszalasztanom az alkalmat, ha egyszer ilyen ritka halat ehetem? Nem mindennap fog az ember bábuhalat ezen a parton! Bízd csak rám: serpeny?be teszlek a többi hallal együtt, az ellen nem lehet kifogásod. Társaságban sülni mindig jobb, mint egyedül.”
Szegény Pinocchiónál erre már eltörött a mécses.
Elkezdett siránkozni, jajveszékelni:

„ Ó, mennyivel jobb lett volna, ha iskolába megyek! Hallgattam a rossz pajtásokra, s most aztán keservesen megadom az árát! Jaj nekem, jaj nekem!”

És mert vonaglott, mint egy angolna, és hihetetlen er?feszítéseket tett, hogy kiszabaduljon a zöld halász kezéb?l, végül is az kezét-lábát hánccsal keményen megkötözte, s úgy dobta be a többi hal mellé a hordóba.
Aztán pedig a halász el?vette a lisztes szakajtóját; sorra meghengergette a halakat a lisztben, és a serpeny?be vetette õket, a forró olajba.
Els?nek a márnák kezdtek sülni, aztán jöttek sorjában a t?kehalak, pérhalak, tengerinyelvek, tengeripókok, szardellák; és végül Pinocchio következett.

?, a szerencsétlen, látva, hogy elérkezett a vége, méghozzá milyen nyomorúságosán, úgy elkezdett remegni rémületében, hogy beleszorult a lélegzet, és már ahhoz se volt ereje, hogy az életéért rimánkodjon.

Csak a szemét meregette kétségbeesetten, de a zöld halász egyet sem tör?dött vele: ötször-hatszor jól megforgatta a lisztben, úgyhogy a boldogtalan bábu olyan fehér lett tet?t?l talpig, mintha nem is fából, hanem gipszb?l készült volna; és aztán a zöld halász megfogta a fejénél, és…

Huszonkilencedik fejezet,
melyben Pinocchio visszatér a Tündérhez, aki megígéri, hogy másnaptól fogva igazi kisfiú lesz. Habos kávéval akarják megünnepelni a nagy eseményt…

…hajította volna ?t is a többi hal mellé, a serpeny?be, mikor a barlang bejáratában váratlanul megjelent egy hatalmas kutya. Nyilván a sült hal szaga csalta oda.

„Takarodj innét!” – mordult rá a halász, kezében a csupa liszt Pinocchióval.

De a kutya nagyon éhes volt, nem tágított a küszöbr?l, hanem megcsóválta a farkát, és így szólt:

„Adj egy darab sült halat, és békén hagylak.”

„Nem érted, hogy takarodj?!” – kiáltott dühösen a halász, és a kutya felé rúgott.

Azzal azonban, ha éhes volt, nem nagyon lehetett kukoricázni, vicsorogva szembefordult a halásszal.

Ebben a pillanatban cérnavékony hang szólalt meg a barlangban:

„Ments meg, Sivár! Ments meg, különben megsütnek!”

A kutya nyomban megismerte Pinocchio hangját. Nagy csodálkozással azt is észrevette, hogy a hang a halász kezéb?l jön, abból a lisztes valamib?l, amit a markában szorongat. És  amint ezt észrevette, már ugrott is, kikapta a halász kezéb?l azt a lisztes holmit, óvatosan fogai között tartva kirohant vele a barlangból.

A halász rettent? méregbe gurult. Éppen azt a falatot lopták el t?le, amelyikre a legjobban fente a fogát! A kutya után vetette magát, de a nagy méregt?l úgy elfogta a köhögés, hogy meg kellett állnia. Bosszúsan legyintett egyet, és visszabaktatott a barlangba.

Sivár pedig rohant, rohant, amíg csak a faluba vezet? útra nem ért. Ott aztán letette Pinocchiót a földre.

„El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok neked.” – mondta a bábu.

„Sose hálálkodj!” – felelte a kutya. – „Megmentetted az életemet, és tudhatod, hogy jótettért jót várj. Úgy van ez rendjén, hogy segítsünk egymáson, ahol tudunk.”

„De hogy kerültél a barlangba?”

„Még mindig a parton hevertem, inkább holtan, mint elevenen, amikor a szél egyszer csak finom sültszaggal csiklandozta meg az orromat. Mi, kutyák, az ilyesminek félholtan se szoktunk ellenállni; föltápászkodtam hát, és elindultam a szag irányába. Ha egy perccel kés?bb érkezem…”

„Ne is mondd!” – borzongott meg Pinocchio. – „Ha egy perccel kés?bb érkezel, akkor engem már régen megsütöttek, megettek, meg is emésztettek volna. Brrr! A puszta gondolatától is borsódzik a hátam.”

Sivár nevetett. Mells? jobb lábát fölemelte, Pinokkió felé nyújtotta; nagy barátsággal paroláztak, azzal elváltak egymástól.

A kutya hazafelé kocogott,  Pinocchio, ahogy egyedül maradt, körülnézett, és elindult egy közeli kunyhó felé. A küszöbön egy öregember süttette magát a nappal.

„Bácsi kérem” – állt elébe Pinocchio -, „nem tetszik tudni véletlenül, mi történt azzal a fiúval, aki ma reggel megsebesült itt a parton?”

„Éppen ide hozták a halászok.” – felelte az öreg. – „Hanem aztán…”

„Meghalt?” – vágott közbe Pinocchio rémülten.

„Dehogy halt! Vidáman él; azóta már régen otthon van.”

„Igazán?” – kiáltott a bábu megkönnyebbülten. – „Eszerint nem is volt súlyos a seb?”

„Súlyosnak azért súlyos volt, és rosszabbul is járhatott volna” – mondta az öreg -, „mert egy nagy, nehéz könyvvel vágták halántékon.”

„Kicsoda?”

„Úgy hírlik, az egyik iskolatársa. Valami Pinocchio.”

„Tessék mondani, ki az a Pinocchio?”

„Azt mondják, holmi haszontalan gézengúz, megrögzött iskolakerül?, elvetemült naplopó, kártékony kis csavargó.”

„Rágalom! Színtiszta rágalom!”

„Te talán ismered ezt a Pinocchiót?”

„Hát… csak úgy látásból.”

– És neked mi a véleményed róla?

„Az, hogy fölöttébb derék fiú, szorgalmas, szófogadó, nagyon szeret tanulni, öröme és vigasza a papájának és az egész családjának.”

Miközben ezt a szép hazugságot sorjázta el?, Pinocchio furcsa zsibongást érzett az orrában. Odakapott, és elh?lt a megrökönyödést?l: egy arasznyival megn?tt az orra!

„Jaj! Jaj!” – kiáltotta ijedten. – „Egy szót se tessék elhinni abból, amit mondtam. Nagyon jól ismerem Pinocchiót, és szavamra mondhatom, hitvány pernahajder, világ csavargója, restség mintaképe! Ahelyett, hogy iskolába menne, a komisz cimboráival l?dörög napestig.”

Alighogy ezt kimondta, orra visszazsugorodott a természetes nagyságára.

„És te miért vagy ilyen fehér tet?t?l talpig?” – kérdezte az öregember.

„Miért? Mindjárt megmondom, kérem… Az úgy volt… Igen, úgy volt, hogy volt egy frissen meszelt fal, és én véletlenül nekimentem, tetszik tudni, és ilyen fehér lettem t?le.”

Mert azt azért mégis szégyellte volna bevallani, hogy lisztbe hengergették, és meg akarták sütni, mint egy halat.

„Aztán se kabátod, se nadrágod, se sapkád? Hova tetted?”

„Rablókba botlottam, és kifosztottak. Nem volna a bácsinak valami fölösleges, ócska ruhája, amiben hazamehetnék?”

„Nincs énnekem, édes fiam, csak egy öreg babzsákom; ha az megfelel, szívesen neked adom.”

Pinocchio nem mondatta kétszer magának: nagy örömmel elfogadta a zsákot, nyomban három lyukat vágott rajta, egyet a fejének, kett?t a két karjának, azzal már bújt is bele, mint valami ingbe, s indult tüstént a falu felé.

Egész úton rágta a nyugtalanság; úgy ment, hogy legszívesebben maradt volna, s ahogy lépegetett, így töprengett magában:

„Hogyan kerüljek a Tündér szeme elé? Mit fog szólni, ha meglát? Megbocsátja vajon ezt az újabb komiszságomat? Nem, lehetetlen, hogy megbocsássa. Minek is bocsátana meg egy ilyen mihaszna fickónak, aki mindig mindent megígér, és soha semmit nem tart meg abból, amit ígér?…”

Mire a faluba ért, öreg este lett. Az ég beborult, leszakadt az es?.
Pinocchio egyenest a Tündér házához ment, azzal az elhatározással, hogy bezörget, és ajtót nyittat magának.

Ám amikor a kapuhoz ért, egyszeriben elpárolgott a nagy bátorsága. Nemhogy bekopogott volna, hanem sarkon fordult, és vagy húszlépésnyit visszaszaladt. Ott aztán állt egy ideig, megint összeszedte a bátorságát, megint a kapuhoz lopakodott, és megint csak visszah?költ. Ugyanígy harmadszor is. Negyedszerre végül mégis megfogta a koppantót, és három aprócskát koppantott a kapun.

Várt, várt, fertály óránál is tovább várt.
Végre a legfels? emeleten (négyemeletes volt a ház) kinyílt egy ablak, és megjelent egy jókora Csigabiga, kicsi mécsessel a feje búbján.
„Ki dörömböl ilyen kés? éjszaka?” – kérdezte.

„Itthon van a Tündér?” – érdekl?dött Pinocchio.

„A Tündér alszik, és ilyenkor nem lehet zavarni. Ki vagy te?”

„Én.”

„Ki az az én?”

„ Pinocchio.”

„Miféle Pinocchio?”

„A bábu, aki itt lakik a Tündérnél.”

„Az más.” – mondta a Csigabiga. – „Várj egy kicsit, mindjárt megyek, és kaput nyitok.”

„Csak siess, kérlek, mert rettent?en fázom!”

„Édes fiam, én Csigabiga vagyok, és a csigák sosem sietnek.”

Azzal az ablak becsukódott.

Csakhamar éjfélt ütött a toronyóra, aztán elütötte az éjfél utáni egy órát, el a kett?t is, de a kapu még mindig zárva volt.

Pinocchio végül is türelmét vesztette. Megragadta a koppantót, és akkorát akart a kapura csapni, hogy az egész ház beledöndüljön. A vasszerszám azonban, alighogy hozzáért, síkos angolnává változott, kicsusszant kezéb?l, és elt?nt egy pocsolyában az úton.

„No, ha nincs koppantó” – szólt megüt?dve és dühöngve Pinocchio -, „majd kopogtatok a lábammal!”

Összeszedte minden erejét, és hatalmasat rúgott az ajtóba. Az ajtó recsegett-ropogott, beszakadt, Pinocchio lába pedig beleszorult a résbe. Úgy beleszorult, mint a fába vert szög.

Most aztán töltheti fél lábon az éjszakát ebben a kalodában!

Szabadulni hiába próbált; így aztán mi mást tehetett: beletör?dött a sorsába, s egyetlen változatosságul hol a lába hegyére ágaskodott, hol meg a talpára állt, míg csak meg nem virradt.

Akkor végre kinyílt az ajtó. Ennyi id?be telt, míg a Csigabiga leért a negyedik emeletr?l a földszintre. Bele is izzadt szegény a sietségbe és az igyekezetbe.

Mikor meglátta a fél lábon ágaskodó bábut, elnevette magát.

„Hát veled mi történt?” – kérdezte.

„Egy kis baleset.” – felelte Pinocchio röstelkedve. – „Nem próbálnád meg, kedves Csigabiga, hogy kiszabadíts ebb?l a csapdából?”

„Édes fiam, ehhez asztalos kell. Én ilyen mesterséggel sosem foglalkoztam.”

„Akkor légy szíves, kérd meg a Tündért, hogy…”

„A Tündér alszik, nem lehet zavarni.”

„De hát egész nap itt gubbasszak a kapuba szögezve?”

„Számolj hangyákat az úton, hogy ne unatkozzál!”

„Legalább hozz valamit ennem, mert bizony kilyukad a gyomrom!”

„Jó, rögtön hozok.”

A Csigabiga elment, majd úgy három és fél óra múlva visszajött, ezüsttálcával a fején; a tálcán kenyér, sült csirke és négy szem barack volt.

„Tessék, itt a villásreggelid. A Tündér küldi.”

Pinocchio egyszeriben megvigasztalódott. Aztán nyomban megint el is kámpicsorodott, amint nekikezdett volna a falatozásnak. A kenyér ugyanis viaszból volt, a csirke papírból, a barack meg festett gipszb?l.

Már-már sírva fakadt, már-már végképp kétségbeesett, már-már fogta volna az egész tálat, hogy mindenestül földhöz csapja; de hiába: lehet, hogy a keser?ségt?l, lehet, hogy az éhségt?l, mindenesetre ájultan csuklott össze.

Mikor magához tért, egy díványon találta magát, és mellette ott állt a Tündér.

„Értem.” – rebegte Pinocchio még félálomban. – „Ez az étel éppolyan volt, mint az én ígéreteim. Egyikben sem lehet hinni…” – mondta, és újra pityeregni kezdett.

„Jól van, elég már, ne itasd az egereket!” – szólt mosolyogva a Tündér. – „Nem bánom, megbocsátok. De jaj neked, ha még egyszer…”

„Nem, nem!” – tiltakozott Pinocchio. – „Sose lesz többé még egyszer!”

És vv végéig állta is, amit ígért.

Dísze lett az iskolának, kit?n?en tanult, és a viselkedése ellen sem volt semmi kifogás. A tanítója nem gy?zte dicsérni, a Tündér pedig így szólt hozzá:

„Látom, hogy megjavultál; holnap végre teljesülhet kívánságod.”

„Milyen kívánságom?”

„Eddig bábu voltál, holnaptól fogva igazi kisfiú leszel.”

El sem lehet mondani, mennyire megörült Pinocchio a Tündér szavainak. Az örvendetes esemény alkalmából valamennyi iskolatársát meg akarta hívni. Úgy gondolták, nagy uzsonnát rendeznek, és közösen ünneplik meg Pinocchio életének ezt a nevezetes fordulatát. A Tündér kétszáz csésze habos kávét rendelt, és hozzá négyszáz szelet vajas kalácsot, b?ven meghintve mazsolával. Gyönyör?, vidám napnak ígérkezett a másnap, hacsak…

Sajnos, Pinocchio életében mindig volt egy ilyen hacsak, ami aztán mindent elrontott.

– folytatódik –