Harmincadik fejezet,
melyben Pinocchio – ahelyett hogy igazi kisfiúvá változnék – barátjával, Kanóccal titokban útra kel Játékországba
Pinocchio természetesen nyomban arra kérte a Tündért, hogy körbejárhassa a várost, hadd hívhassa meg õ maga a vendégeket.
„Nem bánom, elmehetsz, de vigyázz, itthon légy, mire beesteledik! Megértetted?”
„Egy órán belül itthon leszek.” – fogadkozott Pinocchio.
„ Vigyázz, Pinocchio, vigyázz! A gyerekek könnyedén ígérnek, csak nehogy ez is olyan üres szó maradjon, mint a többi!”
„De én más vagyok, mint a gyerekek általában! Ha én mondok valamit, akkor állom is!”
„Majd meglátjuk. Ha nem fogadsz szót, magad iszod meg a levét.”
„Miért?”
„Mert azokat a gyerekeket, akik nem hallgatnak az okosabbakra, el?bb-utóbb mindig baj éri.”
„Ezt én a saját bõrömön tapasztaltam már.” – jegyezte meg nagy bölcsen a bábu. – „No, de nem is fog el?fordulni többet!”
„Mondom: majd meglátjuk!”
Több szó már nem hangzott el, Pinocchio elköszönt az ? kedves Tündérét?l, ki bizonyos szempontból immár a mamája is volt, és táncolva-dalolva kipenderült a kapun.
Még le se telt az egy óra, és már mind meghívta a barátait. Egyesek tüstént és örömest elfogadták a meghívást; mások egy kicsit kérették el?bb magukat; de mikor megtudták, hogy mazsola is lesz a vajas kalácsban, végül is egyt?l egyig mind kijelentették: „Hát, ha ezzel a kedvedre tehetünk, elmegyünk mi is.”
Mármost tudni kell, hogy Pinocchiónak volt egy igen-igen szívbéli barátja; valamennyi pajtása közt ezt szerette a legjobban. Romeo volt az igazi neve, de társai csak Kanócnak hívták, mert olyan vékony volt, és hozzá olyan hórihorgas, mint egy igazi, lámpába való kanóc.
Lustább és rakoncátlanabb gyerek nem is akadt az egész iskolában; Pinocchio azonban sülve-f?ve együtt volt vele. Els?nek most is hozzájuk szaladt, de nem találta otthon; másodszor is visszament, de ismét hiába; harmadszor is csak ugyanúgy járt.
Most aztán hogyan kerítse el?? Kereste itt, kereste ott; végül egy parasztház tornáca alatt bukkant rá.
„Hát te mit csinálsz itt?” – kérdezte t?le.
„Az éjszakát várom, hogy útnak indulhassak.”
„Hová?”
„Messzire. Nagyon, nagyon messzire.”
„Én meg már háromszor is kerestelek otthon.”
„Mit akartál?”
„Hát nem tudod a nagy eseményt? Nem hallottad még, milyen hatalmas szerencse ért?”
„Milyen?”
„Holnaptól fogva én is ugyanolyan gyerek leszek, mint a többi!”
„Váljék egészségedre!”
„Holnap akkor téged is várlak uzsonnára.”
„Hisz megmondtam, hogy még ma éjjel elmegyek!”
„Mikor?”
„Éjfélkor.”
„Hová?”
„Elköltözöm egy olyan országba… A legszebb országba a világon…”
„Mi a neve?”
„Játékország. Nem jönnél velem?”
„Dehogy megyek!”
„Kár. Hidd el nekem, el?bb-utóbb megbánod. Nincs annál gyerekeknek valóbb ország sehol a földön. Nincsenek ott se iskolák, se tanítók, se könyvek. Tanulásnak meg még a hírét se hallották. A hét minden napján szünet van, kivéve a vasárnapot, amikor úgyse kell iskolába menni; a vakáció meg január elsején kezd?dik, és december harmincegyedikéig tart. Ez aztán a fogamra való ország! Így kellene lennie másutt is.”
„De hát akkor mivel töltik az id?t abban a Játékországban?”
„Játékkal! Reggelt?l estig egyebet se csinálnak, mint játszanak és szórakoznak. Este lefekszenek, jól kialusszák magukat, és másnap reggel kezdik elölr?l. Mit szólsz hozzá?”
„Hm…” – dünnyögte Pinocchio. – „Nem rossz…”
„Akkor meg mért nem jössz velem? Vagy mégis? Jönnél? Határozz gyorsan: igen vagy nem?”
„Nem! nem és nem! Megígértem a Tündérnek, hogy rendes gyerek leszek, és meg akarom tartani az ígéretemet. Különben is alkonyodik, haza kell mennem. Kellemes utat kívánok!”
„Hová rohansz?”
„Haza. A Tündér meghagyta, hogy napszállat el?tt legyek otthon.”
„Várj még egy percet!”
„Elkésem.”
„Csak egy percet.”
„Megszid a Tündér.”
„Hadd szidjon! Ha megunta, úgyis abbahagyja.” – mondta a mihaszna Kanóc.
„Egyedül indulsz útnak? Vagy többen lesztek?”
„Több mint százan!”
„És gyalog mentek?”
„Éjfélkor jön erre a kocsi, amelyik fölszedi annak a pompás országnak az utasait.”
„Mit nem adnék érte, ha most éjfél volna!”
„Miért?”
„Mert láthatnám, amint elutaztok.”
„Maradj, és megláthatod.”
„Nem, nem, haza akarok menni!”
„Várj még egy percet!”
„Eleget id?ztem már így is. A Tündér még aggódni fog miattam.”
„Szegény Tündér! Nyilván attól fél, hogy megesznek a denevérek. Tudod, azért én nem sokat gondolkodnék a helyedben.”
„Hiába is csalogatsz. Ha egyszer megígértem, hogy jó leszek, jó is maradok.”
„Hát akkor csak menj! Ég veled, Pinocchio!”
„Ég veled, Kanóc! Jó utat, és gondolj néha a barátaidra!”
Azzal a bábu lépett egyet, lépett még egyet, de a harmadik lépés helyett megállt és visszafordult.
„Egész biztos, hogy abban az országban reggelt?l estig mindenki csak játszik?” – kérdezte.
„Egész biztos.” – felelte Kanóc.
„Szép, jó kis ország.” – bólogatott Pinocchio elismer?en. – „No, ég veled!”
„Ég veled!”
„Mikor is indultok?”
„Két óra múlva.”
„Kár.”
„Miért?”
„Mert… mert ha csak egy órát kellene várni, esetleg itt maradhatnék.”
„És a Tündér?”
„Már úgyis elkéstem. Most már mindegy, egy órával el?bb vagy kés?bb megyek-e haza.”
„Na, de mi lesz, ha megszid a Tündér?”
„Hadd szidjon! Majd abbahagyja, ha megunta.”
Közben beesteledett, és leszállt a s?r? sötétség. Egyszerre csak fény lobbant a távolban, imbolyogva közeledett; cseng?k csilingeltek és trombita is szólt, de csak mintha szúnyog döngicsélne.
„Itt van!” – mondta izgatottan Kanóc.
„Mi van itt?” – kérdezte suttogva Pinocchio.
„A kocsi! No! Jössz, vagy nem jössz?”
„Üsse k?, megyek!” – mondta a bábu.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
