a kései olasz romantika irodalmának jelent?s prózaírója,
poétája volt.
Mint élethatáraiból láthatjátok, szabdságharcos,
forradalmár kellett legyen, Itália egyesítésének, a risorgimentónak
lelkes híve.
Lett is jutalma: három év börtön.
F? m?vei kétségtelenül a Kis antik világok és a Daniele Ortis
cím? regények voltak, de nagyon szép ez az itt következ?
Málgari is, ráadásul – úgy tudom – ez még magyar nyelven nem jelent meg.
Akkor hát: jer velünk, Olvasó!
Sok, sok évszázaddal ezel?tt egy nagy és agg Költ? meg barátja, egy messzi ország Uralkodója, gyönyör? dalt énekeltek a hullámzó tenger partján; a dal ?ket magukat is annyira meghatotta, hogy könnyeket hullattak, és ama könnyek az Óceánba hullottak, aztán az évszázadok során igazgyöngyökké változtak.
Háromszáz esztend? múltán gyöngyhalászok felszínre hozták e gyöngyök legnagyobbik, legszebbik, legbüszkébbik példányát, mely szív alakot formázott: id? múltán ez a gyöngy a velencei Dózse birtokába került, aki aztán Contarina Contarinininek, a Fölséges Serenissima befolyásos tagja – valódi Gran’signore – feleségének ajándékozta, mivel ez a szépséges, jóságos, kegyekkel teljes és gazdag hölgy kicsinykét sem volt boldog.
Házasságuk harmadik évében ugyanis elveszítette els?szülött gyermekét; e szerencsétlenségnek történetünk kezdetekor már tizenhárom éve múlt, és azóta mind ?, mind férje csak abban reménykedtek, hogy el?bb-utóbb a jó Isten küld nékik új kicsinyt az elhalt helyébe.
Egy napon, mikor Contarina kiszállt gondolájából a Zanipolonál, hogy ott meghallgassa a prédikációt, egy szegény koldusasszony, ki két vézna kisgyermekével térdepelt a templom lépcs?jén, megállította a hölgyet, hogy alamizsnát kérjen.
Amikor pedig Contarina egy egész arany-zecchinót adott a n?nek, az nagy hálálkodással köszönte meg:
„Áldjon meg az Isten jóságos Hölgy, téged is, gyermekeidet is! A boldogságos Sz?zanya áldása legyen családoddal minden korban!”
A nemes hölgy zavarodottan hárította el a köszönetet, majd bement a templomba, ahol egy szerzetes barát épp a nevelésr?l tartott prédikációt, és példázatként említette a római Cornéliát, ki azt mondta gyermekeir?l: „imé, az én boldogságaim”.
Contarina azt gondolta akkor: „Ó, bár csak egy kisgyermeket ajándékozott volna nekem a Dózse, a helyett a haszontalan igazgyöngy helyett!”
A prédikáció után a nemes hölgy visszatért gondolájához, elvitette, hajóztatta magát a Madonna dell’Orto melletti palotájukhoz, majd délutáni nyugovóra tért.
Álmában pedig halk, de világosan érthet? égi szózatot hallott:
„Ha nem akarod ?t is elveszíteni, sose engedd a költészet és a zene közelébe!”
Zavaros fejjel és zavaros gondolatokkal ébredt a Donna, és fölöttébb csodálkozott álmán: ugyan kire, mire vonatkozhatott a rejtélyes égi hang?
Minthogy odakintr?l lármát hallott, kilépett a palota balkonjára, és hallotta a szomszédok lármás veszekedését, vádaskodását: amint Contarina szavukból kivette, arról folyt a vita, hogy valaki nyitva feledte a calléra nyíló kaput, és egy alak – tolvaj-é vagy vándorló cigány – besurrant azon a nyitva feledett kapun, és ha el nem is vitt semmit, de talán becsempészett oda egy kis teremtményt.
Contarina sóhajtozva tért vissza szobájába, és ott nagy meghökkenésére megpillantotta a tizenhárom esztendeje üresen álló kis aranybölcs?t, mely immár nem volt üres.
A Donna elfojtott egy kiáltást, visszafogta mozdulatait, és behúzta a kis bölcs?t a szobájába.
Talált bizony a hölgy abban a kis aranybölcs?ben egy öklömnyi kislányt, hófehér alabástrom-b?r?t, tengerszín-szem?t, ki épp fölsóhajtott, és nyújtogatta két kicsiny kezét donna Contarina felé.
Contarina az ékszerszekrénykéhez lépett; az bizony tárva-nyitva volt, és a Dózse csodálatos igazgyöngye hiányzott abból.
Az asszony akkor megértette, hogy Isten meghallgatta az ? zanipolo-béli imádságát.
Bolond öröm töltötte el lelkét, gyorsan fölöltöztette a kislányt halott édese ruhácskáiba, aztán hívatta férje-urát, és mindent elbeszélt rendre.
Giovanni Contarini úgy vélte, holmi tolvaj járt náluk, aki elemelte az igazgyöngyöt, és otthagyta a kicsit; de látván asszonya mérhetetlen boldogságát, fölemelte a bölcs?b?l a kislányt, hogy nevet adjon neki.
Minthogy pedig Szent Margit napja volt éppen, a Margit nevet szánta a kicsinek, de arra is emlékeztetni akart a névvel, hogy egy igazgyöngynek köszönhetik a gyermeket: ahelyett hát, hogy egyszer?en a Margit nevet mondta volna ki, azt mondta: „Legyen Málgari a neved!”
És valóban: a kicsit aztán mindenki e néven szólította.
Málgari gyorsan n?tt, fejl?dött, és hamarosan Velence leggyönyör?bb lányává cseperedett, dacára b?re igazgyöngyhöz hasonló sápadtságának.
Igaz, a Contarini-palota cselédjei – no meg Velence irigy hölgyei – váltig állították, hogy a lánykában vándorcigányok vagy tolvajok vére csörgedezik, ám Málgari nemes és bájos arcocskája, lágy, kellemetes, szépen hízelg? hangja nevetségessé tette az ilyen állításokat. A lányka értelme gyorsan fejl?dött, élénk és hamari volt: gyakran mosolygott, nevetett, kacagott, szinte minden napon: ám ha csúf, gonosz, köteked? szavakat hallott, könnyen szomorodott el.
Olykor – nem gyakorta –, mikor szülei civódtak valamely jelentéktelen apróságon, vagy valaki jelenlétében nyilvánvalóan hazugságot mondott, akkor Málgari szomorú hangulatba esett, és elhúzódott a bajoktól: bezáruló magányba húzódott.
Minden ember bánatával könnyen azonosult, és könnyen élte bele magát bármely ember szenvedésébe.
Négy esztend?s lehetett a kislány, mid?n egy nyári éjszakán valaki – vándor? – a Madonna dell’Orto canale partján dalra fakadt, és gitárral kísérte énekét.
Málgari – ki anyja szobájában aludt – a dalra fölébredt, kikeveredett ágyacskájából, és az ablakon át hallgatta a dalt, a dalt, mely Szent Alviséhez fohászkodott: és egyszerre a lányka nem bírta tovább a dal hangjait: ájultan zuhant a balkon padlózatára.
Mikor magához tért, szép szeme kikerekült a fényre, anyja ágyán találta magát; könyörgött neki, engedje visszatérni az ablakhoz, hogy hallgathassa még az éneket és a gitár hangját.
Kis id? múlva aztán éget?, magas láz tört a kislányra: három napon és három éjjelen át élet és halál közt lebegett, de lázálmában is vissza-visszatért kéréséhez, és azt mondogatta, hogy ? nem velencei, hogy szül?földjének hívó hangját hallotta.
Anyját átölelve kérlelte: „Mama, mama, vigyél el, vigyél el innen!”
Ekkor Contarinának eszébe jutottak az álmában hallott titokzatos szavak, és úgy gondolta, hogy Velencében képtelen lesz Málgarit távol tartani a zenét?l, és a költészett?l. Azt javasolta hát férjének, hogy utazzanak el az ? kis szigetükre, Syrára, mely a görög szigetvilágban feküdt, és ahol egy kis palotája volt a családnak: kis palota olaj- és narancsliget közepén, honnan kilátás nyílt a kék tengerre, és a tenger közeli járásra volt.
E szigeten csak a Contarini-család kertészei és odatelepített mez?gazdász munkásai éltek, egyébként lakatlan volt.
Férje úgy vélte, az ötlet ?rültség és asszonyi szeszély: ? semmiképpen sem hagyhatja el Velencét.
Így aztán Contarina és Málgari kettesben utaztak el Syra-szigetére.
Syra minden lakosának szigorú parancs tiltotta meg bármely zeneszerszám használatát, avagy az éneklést, azt követ?en, hogy a Donna lányával megérkezett.
Contarina még a templomi harangok bongását is betiltotta, mert azon a napon, amikor az Ave Maria nevet visel? hajón megérkeztek, Málgari zavarodottan figyelte magányában a szigeti szél zúgását, a harangok méla búgását, és a hullámok sziklának üt?d? kongását.
Nem mintha el?ször t?nt volna a lányka magányos, csöndes hangokra neszel?nek. Szokásához híven eljátszadozott, egészségesnek t?nt, de minden dallamhoz hasonló hangra fölkapta szép fejecskéjét: nyugodtnak és elégedettnek t?nt ezen a tengerközépre teremtett kicsiny szigeten. Hosszú sétákat tett a fövenyes parton, és hallgatózva figyelte Szélisten távolból érkez? hangjait.
Így teltek Málgari évei, és közben mohó vágy ébredt benne az olvasás iránt: egyre kevesebbet tartózkodott a tengerparton, csigákkal, kagylóhéjakkal játszadozva, egyre gyakrabban a Palota könyvtárában lelte föl ?t anyja.
Egy napon is ott lelte a lányt: Tassót olvasta. Ragyogó, tágrameredt szemekkel figyelt a szövegre, miközben szívverése és láza egyre hevesebbé és magasabbra növekedett, míg azt a poémát olvasta.
Ezt látván Contarina bezáratta a könyvtárat, és az ott lelhet? összes könyvet elégettette a tengarparton rakatott máglya tüzén.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Kavyamitra Maróti György
