Vajdics Krisztina : A szereplő esete az írójával

„a mosoly nem fizeti ki a lakbért, de megspórolja a pszichoterápia költségeit”- idézte Félénk Mária bölcselkedve.

 

Egy napon az író éppen hazafelé igyekezett, amikor hirtelen megcsörrent mobiltelefonja. Valahogy előkotorta berregő készülékét, ami nem ment túl könnyen, mert éppen mindkét keze tele volt egy csomó fontos irattal, aktával. Végül csak sikerült!

— Jó napot kívánok, író úr! — hallott egy vékonyka, bizonytalan hangot.

— Jó napot kívánok, mit parancsol? — kérdezte udvariasan az író.

— Tudom, hogy meglepi felbukkanásom, de tudja, én vagyok könyvének egyik szereplője, Félénk Mária.

— Ja, igen, tudom már! — dörzsölte meg szemét meglepődve írónk, azt hitte, álmodik.

— De mégis, hogyhogy így telefonon?

— Hát az az igazság — hebegte Félénk Mária fölöttébb félénken, nem véletlenül volt ez a neve —, el kell mondanom önnek valamit, ezért bátorkodtam.

— Hallgatom, mondja csak nyugodtan, nem mindennapi eset. Ön felkeltette az érdeklődésemet!

— Én élek!

— Hogyan? Mondja még egyszer! Nem hallottam jól, nagy itt a hangzavar, mit mondott?

— Én nagyon is élek, érti?

— Aha, értem — válaszolta az író zavarodottan, bár egyáltalán nem értette, végül is ilyen esettel még nem találkozott.

— Szóval él, ennek örülök! Szolgálhatok még valamivel?

— Hát igen, mint ahogy mondtam, én élek, és ezt önnek köszönhetem, ezért szeretnék önnel legalább egyszer találkozni, csak tudja, hogy megköszönjem.

— Igen, értem, rendben van, mikor lenne alkalmas?

— Kedden délután, ha önnek is jó.

— Rendben, akkor a M Kávéházban találkozunk!

— Tudja, hol van?

— Igen, persze, megtalálom — hebegte Mária, merthogy igazán nem akart alkalmatlankodni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy fogalma sem volt arról, merre is lehet.

— Na, mindegy — gondolta —, van szám, majd kérdezősködöm.

Elő is vett egy hatalmas nagy térképet, amin rögtön megtalálta a kávézót.

— Aha, már meg is van. Műűvész Kávéház — betűzte félhangosan.

A találkozó előtti napon már nagyon izgatott volt. Nem akárkivel történik meg azért, hogy találkozik saját írójával és egyben megalkotójával. Éjszaka nem is sokat aludt, fontolgatta, mi mindent fog elmesélni és kérdezni.

Szinte pillanatok alatt elérkezett a megbeszélt nap. Annyira pillanatok alatt, hogy már arra sem volt ideje, hogy túl sok gondot fordítson megjelenésére. Gyorsan felkapott egy nem túl rövid szoknyát, egy nem túl lyukas harisnyát, és egy nem túl kopottas pulóvert. Haján gyorsan fésült kettőt, és már indult is szélnél sebesebben. A szoknya kissé ferdén állt rajta, sálját is csak úgy sebtében tekerte körbe, de hát ilyen esetben úgysem a külső számít — nyugtatta magát —, hanem a beszélgetés maga. Nem meghódítani szándékozta ő a nagy írót — mindig félve pislogott a könyvből számára elérhetetlen megalkotója felé — egyszerűen csak be akart mutatkozni.

Amikor beszáguldott a Kávéházba, már ott ült az író a szélső asztalnál. Komoly, elegáns szemüveg volt rajta, mint ahogy a sokat író embereknél már bevált szokás.

— Nahát, pont ilyennek képzeltem, és milyen szerényen ül ott, pedig mennyi mindenhez ért! — gondolta magában, és zavarában jól bele is gabalyodott az egyébként cseppet sem rövid sáljába.

— Elnézést — motyogta —, hát akkor térjünk a tárgyra! Én lennék az. Félénk Mária. Tudja, nem volt könnyű életem. Nem akarom önt ezért szemrehányással illetni, igazán nem, de könyvének köszönhetően elég sok galibát és nehézséget kellett átvészelnem.

— A nehézségek csak erősítik az embert! — tette szóvá az író bölcsen és szigorúan. — Szedje már össze magát!

— Persze — hebegte a lány összeszedetlenül, de nagyon is igyekezve felkelteni az összeszedettség látszatát —, csak szeretném megkérni valamire, ha nem lenne nagy gond. Én igazán hálás vagyok önnek, hogy így megírt engem, de valamit elfelejtett.

— Igazán? Na, erre már én is kíváncsi vagyok!

— Igen, elfelejtett nekem társat írni.

— Hogy kit?

— Hát egy társat, de olyan igazit, akivel lehet együtt kávézgatni, olvasgatni, tévézni, táncolni, énekelni, beszélgetni, tudja, mire gondolok!

— És ha szabad kérdeznem milyen legyen a társ? — kezdte kapizsgálni az író a dolog velejét.

— Humora az legyen, ha kérhetem, mert ismeri a mondást: „a mosoly nem fizeti ki a lakbért, de megspórolja a pszichoterápia költségeit”— idézte Félénk Mária bölcselkedve, és megengedett magának egy röpke kis pimasz vigyort. Mindezzel bizonyítva, hogy ő sem buta ám!

— Értem már — vakarta fejét az író —, megoldható, nem sokáig kell várnia, ne féljen! — hadarta türelmetlenül, mert már nem sok ideje volt, és bosszúsan pillantgatott karórájára.

A lány örömmel konstatálta, hogy terve sikerült, közben egy kicsit megráncigálta harisnyáját, néhányat pislogott, és meghúzgálta félreálló szoknyáját.

Ezekből a jelekből az író kezdett rádöbbenni, hogy a szereplője valóban él, és ez meglepte. Egy kicsit zavarba is jött, az az igazság. Szinte már szeretettel tekintett a lányra, és gratulált is magának, hogy ilyen életszerűt alkotott, mert félig még mindig azt hitte, csak álmodik.

— Úgy tűnik, ezúttal szép munkát végeztem, gratulálok magamnak — konstatálta, és meg is jelent arcán az a kicsit önelégült, de nagyon is szeretetreméltó félmosoly, amit a lány már több alkalommal is megfigyelt.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 105 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.