Vandra Attila : Légzuhatagban 5. A befejezetlen napló

A gyilkossággal vádolt Xántus Áron még ügyvédjével se hajlandó szóba állni. Hivatalból kirendelt véd?je kezd?, de lelkes. Kétségbeesetten enyhít? körülményeket a fiú múltjában és jellemében, de egyre több rejtéllyel találkozik…

 

 

 

   Faarccal t?rte, hogy a rend?rök megbilincselve vigyék lakására. Ügyvédje a rabszállítóban még tett egy kísérletet, hátha szóra tudja bírni. Bármit mondhatott neki, arcizma se rezdült, csak bámult a semmibe. Dacos hallgatásával ellentétben, más szempontból semmiben nem ellenkezett. Ha leültették, leült, ha felállították felállt, ellenkezés nélkül t?rt mindent. Mintha valaki egy gombnyomással kikapcsolta volna érzelmeit.

Szomszédai közül többen is felfigyeltek a tömbház el?tt megálló rabszállító autóra. Egyesek kiültek az ablakba, odahívták családtagjaikat is, hadd lássák a cirkuszi látványosságot, f?leg, miután felismerték Áront. Akadt olyan, aki ruhát kapott magára, és hamar levitte a szemetet, hátha így els? kézb?l származó információ birtokába jut. A lehet?ség, hogy letartóztatott szomszédjuk szemébe nézzenek és legalább egy kérdést feltegyenek neki, az se volt mellékes körülmény. Az ultrakíváncsi szomszédoknak csalódniuk kellett.

A letartóztatott nem rejtette el arcát mások el?l, mint ahogy azt a b?nügyi riportokban megszokhatták. Semmibe réved? tekintettel ment, amerre a rend?rök vezették, s nem elég, hogy a neki szegezett kérdésekre nem válaszolt, hanem még köszönésüket se fogadta. Magatartása egy kivégzésébe belenyugodott halálraítélt sztoicizmusához volt hasonlítható. „Nekem már minden mindegy.”

Lakásába lépve leguggolt és elkezdte kibogozni a cip?f?z?jét. A sáros lábbal a nappaliba lép? rend?rök láttán még megrándult arcizma. Nem kímélték azok se a tisztaságot, se a rendet, még a furnér épségével sem tör?dtek. Végül felállt, még cip?jét se f?zte vissza. Üresbe mered? tekintetén a megalázottságot csak egyszer váltotta fel érzelmi hullám, amikor megtalálták naplóját.

– Azt nem vehetik el! Ahhoz semmi közük! Abban személyes dolgok vannak! – fakadt ki. Két rend?r kellett, hogy le tudják fogni. Egy ideig hevesen ellenkezett, majd hirtelen megadta magát. Úgy t?nt, ebbe is beletör?dött. Ismét visszahullt az autisztikus magatartásába. Vântu hadnagy és Király hiába örvendtek e kitörésnek, több szó nem hagyta el ajkát.

Eközben az egyik rend?r végigjárta a szomszédokat. A lakásban tényked?k már-már feladták er?feszítéseiket, amikor visszajött, és jelentette Vântu hadnagynak, hogy az egyik szomszéd látta Xántus Áront háromegyed órával a gyilkosság el?tt gálaruhában távozni: sötétkék rend ruha, és szinte fekete télikabát volt rajta. Azonnal keresni kezdték, de a ruhásszekrényb?l csak a mellény került el?. A hozzá tartozó öltöny és nadrág sehol sem volt. Hiába vallatták, néma levente magatartását ezúttal sem tudták megtörni. A gyilkosság után feltehet?en megszabadult a vérnyomokkal tarkított b?njelekt?l. A környékbeli szemeteskukákat nem volt értelme felkutatni. Azokat már reggel kiürítették. Gálacip?jét megtalálták kaptafára téve, frissen megpucolva és vastagon bekrémezve. Nem meglep?, hogy másnap a labor nem talált rajta vérnyomot, bár nem is lett feltétlenül véres a gyilkosság idején. Egyébként jogos volt a cip?pucolás, hiszen sár volt aznap.

 

A házkutatás másnapján egy újságosbódénál a Transilvania Express vezércikke vonta magára Király figyelmét. Részletes jellemzést adott „az elkényeztetett ficsúrról”, kinek agresszivitása már a múltban is megnyilvánult. „A bukott felvételi után a kétkezi munkához nem f?lött a foga, csak egy hétig bírta az épít?anyag raktárban. Munkaszerz?dését fegyelmi okok miatt bontották fel, mert betörte egy kollégájának az orrát, és a berendezésben is kárt okozott. Nem is keresett többé munkát, kényelmesebb volt lopni, s lám hova vezetett, a végén emberéletet is kioltott” – írta a szerz?. – „Véd?je arról álmodozik, hogy beszámíthatatlannak nyilvánítsa” – akadt meg az ügyvéd szeme a következ? bekezdésen – „Tegnap hosszan tárgyalt err?l a fiú pszichiáterével, ám álljon itt szomszédainak a vallomása, amelyek ezt kizárják.” Négy szomszédot is idézett a cikkíró, köztük az egyik pszichológus, tehát szakember. „Lehetetlen, ne vettek volna észre valamit a viselkedésén. Ha valaki beszámíthatatlan, az lerí magatartásáról. A közvélemény jogosan várja el példás megbüntetését.” – fejezte be a szerz? a cikkét.

  – Na, ezt az utat megspórolták nekem! Egyre nehezebb lesz felment? körülményeket találnom a jellemére hivatkozva. Ez a cikk betette a kaput. – sóhajtott Király. – Maradt a pillanatnyi elmezavarra való hivatkozás mint egyetlen járható út.

A fiú naplóját jó ideig nem bocsátották rendelkezésére. „Mivel magyarul van, le kell fordítani, megkapja még a per el?tt, ha az ügyész úr áttanulmányozta” – halogatták, ha kérte. 

Alig néhány nap volt még a perig, amikor megkapta a másolatokat. Az eredetit és a fordítást is kikérte. Amint hazaért, olvasni kezdte.

 

Augusztus 15.

Tegnap jöttem ki a kórházból. Dr. Szotyori ajánlotta, vezessek naplót. Az egyrészt lefoglal, másrészt én magam követhetem javulásomat, harmadrészt a pszichoterápián, könnyebben visszaemlékezem élményeimre, érzéseimre. Azt ajánlotta, olvassalak el, miel?tt hozzá megyek.

Rettenetes az üres lakásba visszajönni. Minden atomja egy emlék, minden rájuk emlékeztet. Ezzel a babával játszott a húgom, itt f?zött édesanyám, ott sakkoztam édesapámmal… Ezért a karmolásért a falon húztam ki a lutrit, ebben a szekrényben tartjuk a családi fényképeket, ezt a számítógépet szüleimt?l kaptam, amikor ezt a vázát kicsorbítottam, édesanyám sírt. Nagymamámtól kapta emlékbe. Nem folytatom, kifacsarodik a szívem…

 

Az ügyvéd aljasnak érezte magát. Eszébe jutott a fiú felháborodása, amikor lefoglalták a naplóját. Letette. De hát úgyis idézni fognak bel?le a peren! Mindegy már. Akkor ne érje meglepetés, bár itt már minden egyértelm?. A kíváncsiság is hatalmába kerítette. Miért kezdett el lopni? Mennyire lehet igaz a pszichiáter feltételezése? Legalább arra találhat benne utalást, hogy nem saját elhatározása volt… Lapozott néhány oldalt, majd megint beleolvasott.

 

Augusztus 27.

Már ötödik helyre nem vettek fel azért, mert megjártam a pszichiátriát. Hiába írta alá a pszichiáter, hogy munkaképes vagyok, amikor megtudják, „lefagy” a leveg?. Bármit mondanak, érzem, csak színjáték, a valódi ok a betegségem. Dr. Szotyori biztat, ne csüggedjek, hanem olvassam el, amit nemrég egyik terápiás ülés után írtam ide. Leírom még egyszer. „Tudom, ezért többször el fognak utasítani. Végül csak felvesznek valahova. Ha ott bizonyítok, kereshetek jobbat is. Muszáj találnom, nem adhatom fel.” Ma már nem látom ennyire rózsaszínben a dolgokat.

Nagyon magányos vagyok. Ülök a TV el?tt, és csak bámulok az üresbe. Érzem, bele?rülök a semmittevésbe. Csak a zene tartja bennem a lelket, de este azt se hallgathatom, mert amikor csend van, minden áthallatszik. Tegnap felháborodva csengetett be a fels? szomszéd. Hiányzik a tanulás, és a cél, amit el akarok érni. Olvashatnék, de valahogyan ahhoz sincs kedvem. A nappalok valahogyan eltelnek, de az esték… Nincs a kishúgom, aki zavart a tanulásban. Aki játszani akart velem. Hol van édesanyám fedd? hangja, amint felrója, megint a közepén nyomtam meg a fogpasztatubust, elkelne édesapám meséje az aznapi eseteir?l… Olyan akartam lenni, mint ?… Át kell vészelnem mindezt. Megbecsülést kell hoznom emléküknek. Bizonyítanom kell, megérdemlem, hogy a gyermekük lehettem… Muszáj, átvészelnem ezt… Muszáj! …”

 

  – Ez megint személyes… – fordított b?ntudatosan néhány lapot az ügyvéd.

 

„Szeptember 1.

Eldöntöttem, bármilyen munkát elfogadok. Érettségi? Egykor, aki leérettségizett az volt Valaki. Manapság… Még egy szakiskolával is többet érsz. Egyébként szakképzetlen munkára se alkalmaznak, ha voltál az Eminescu lakója. A mai f?nök legalább egyenes volt. „Sajnálom, fiam, nem kockáztatok. Elkaphat egy roham, s valami kárt okozol közben.” Hiába a pszichiáter aláírása, hogy munkaképes vagyok. Ami biztos, biztos alapon, inkább nem vesznek fel. Pedig nem vagyok ?rült, csak depresszióm volt. Ha látnának szüleim… Megbecsült emberek voltak, kikre mindenki felnézett. Én még kétkezi munkásnak se vagyok jó. Nehéz szívvel mentem ma a temet?be…”

 

Ismét lapozott egyet.

 

„Szeptember 10.

Ma megcsillant a remény. Az orvosn?nek mégis igaza lett. Mégis lesz munkám. Hétf?n kezdem egy épít?anyag-raktárban. Orvos akartam lenni, m?teni. Most cementes zsákokat fogok cipelni. Dr. Szotyori azt mondta, ez a hír feldobott, láthatóan jobban vagyok, így nyugodt lélekkel megy szabadságra. Biztat, a munka kitölti id?met, emberek között leszek. Az majd jót tesz, meglátom. Ami igaz, igaz, ma délután már örömet leltem az olvasásban is. Október tizedike után kell megkeresnem. ? az egyetlen ember, akivel beszélgetni tudok. Olyan számomra, mint egy pótmama. Neki is bizonyítani akarok. A temet?be is jobb szívvel mentem, bár nem hiszem, szüleim büszkék lehetnének rám. Nem ilyen jöv?t képzeltek nekem… Januártól majd ismét tanulhatok, nem hozhatok szégyent rájuk. Nagyon hiányoznak… ”

 

Király kíváncsian kereste meg szeptember 16-át.

 

„Szeptember 16.

Hát, nem az álmaim állása, az biztos. Csak most fogom fel, mit jelent a fizikai munka. A többieknek meg sem kottyan, én hullaként zökkentem a fotelbe, amint hazaértem. Holnap lesz csak izomlázam! A f?nök rideg, de egyel?re nincs panaszom rá. A kollégák barátságosan fogadtak, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy üdültem az Eminescuban. Azóta csúfnevem lett, Nebunule[1]. F?leg az egyik, Emil gúnyolódik állandóan. Nagyon irritál, próbáltam kerülni, amennyire tudtam. Sajnos közvetlenül vele kell dolgozom, mellé osztott be a f?nök.

 

Szeptember 17.

Rettenetes izomlázra ébredtem. Minden mozdulatom fájt. „Kutyaharapást sz?rével!” – biztatott egyik kollégám. A f?nök csak annyit mondott: „Hozzá kell szokni, fiatalúr!” Túléltem valamiként a napot. Csak Emil ne ragadna meg minden alkalmat, hogy belém kössön! Munkaid? után elhívtak sörözni. Elmentem velük, bár nem volt kedvem hozzá. A kertvendégl?ben végig itattak. Nem bírtam nemet mondani. Berúgtam, de alaposan. Végül össze is hánytam magam. Azt hiszem, szándékosan tették, lássák, milyen vagyok részegen, s röhögjenek rajtam. Arra még emlékszem, hazatámolyogtam. Aztán elszakadt a film. Mostanáig aludtam. Arra ébredtem, nagyon kell mennem pisilni. Jó, hogy szüleim nem láttak. A temet?be se mertem kimenni. Édesapámat sohase láttam berúgva. Nagyon szégyellem magam…”

 

  – Befolyásolható… Jól mondta a pszichiáter.

 

Szeptember 18.

Rettenetes fejfájásra ébredtem. A munkában ma az volt a téma, hogy megyünk-e sörözni. Nem válaszoltam nekik. A f?nök csak megcsóválta a fejét. Az izomlázat jobban viseltem. Lehet, mégis hozzá fogok szokni. Csak hagynának békén! Emil egyfajta hangadó itt, magával ragadta a többieket is…”

 

– Egy hét… Akkor huszonharmadikáig dolgozhatott – morfondírozott az ügyvéd. Ám hiába kereste huszonharmadikát a naplóban, hiányzott.

 

Szeptember 24.

A tegnap nem írtam semmit. Pedig megígértem, Dr. Szotyorinak, egy napot se hagyok ki. Egyszer?en képtelen voltam. Megbuktam, kidobtak a munkából. Amíg csak „Hé Bolond!” voltam, és csak engem gúnyoltak, addig még elviseltem. De ma az idióta Emil a húgomból is csúfot ?zött, és genetikai vonásokat kezdett emlegetni. A családomat nem engedem, hogy bántsák! Betelt a keser? pohár. Állon csaptam, hátraesett, és pechemre, magával rántott egy polcot is. A f?nök azonnal felmondott. „Ha nem tudsz uralkodni magadon, akkor nincs mit keresned itt! Ki tudja, mikor szakad el ismét a cérnád, nekem munkabalesetre nincs szükségem!” A tegnap csak feküdtem, s bámultam a semmibe. Addig halogattam a naplóírást, amíg kimaradt. A temet?be se volt lelkier?m kimenni. Mit is mondtam volna szüleimnek? Nagyon szégyellem magam e bukásért. Máskor, ha fájt valami, kipanaszkodtam ott magam, s megkönnyebbültem. De a szégyen…

 

Szeptember 25.

Mi lesz most? A következ? potenciális munkahelyen már nemcsak arról kell számot adnom, hogy mit kerestem az Eminescun, hanem arról is, miért bontották fel a munkaszerz?désemet fegyelmi okok miatt… Mit mondok, ha megkérdik? „Tudja, összeverekedtem egyik kollégámmal, mert gúnyolt. De csak engem dobtak ki…” Halogatom az álláskeresést. Jó lenne, ha kéznél lenne most Dr. Szotyori. Megvárom, amíg visszajön. De addig még több, mint még két hét.

Holnap mindenképpen ki kell mennem a temet?be…

 

Szeptember 26.

Érzem, bele?rülök. Csak ülök, és nem csinálok semmit. Kimentem, járni egyet, mert már nem bírtam a házban ülni. Édesapám egyik kollégáját pillantottam meg. Bemenekültem egy mellékutcába, ne keljen találkoznom vele. Mit mondanék, ha érdekl?dne, hogy mit csinálok? „Tudja, épp kidobtak a munkából.” Szégyent hoznék szüleim fejére. Holnap el kell mennem kirándulni. Ne legyek a házban… Itt vannak a falon a szüleim arcképei, mintha néznének, vádlón. Levettem ?ket, de látszik a helyük, körülöttük kivette a nap a fal színét.

 

Szeptember 27.

A Bolnokra[2] mentem. Az id?járással peches voltam. Bizonyos értelemben ez is jó volt. Az id?vel dacolva nem volt er?m a magam bajára gondolni. A vihar végül bekergetett a menedékházba. Ott találkoztam Imecs Gézával. Látásból ismertem, a szomszéd tömbházban lakik. Két barátjával volt, Victorral és Deceballal. Hívtak, játsszam velük hatvanhatot, mert ?k csak hárman vannak. Nem igazán élveztem a játékot, de végre beszélhettem valakivel, aki nem szüleimnek az ismer?se. Nem érzem el?ttük, hogy pirulnom kell, mert szégyent hozok rájuk.

 

– Ekkor ismerte meg ?ket… – vonta le a következtetést az ügyvéd. – Három napra rá, már velük lopott… – Fordított egy lapot. Harmincadika hiányzott. Október elseje is. Csak másodikán folytatódott a napló.

 

„Október 2. 

Két napja csak fekszem, és bámulok a semmibe. Enni se igen ettem. A fejem rettenetesen fáj, aludni sem tudok. Csak a lelki fájdalmam hasít élesebben belém. Az hiszem, kezdek visszahullni abba az állapotba, amelybe kerültem szüleim halála után. Van pillanat, amikor úgy érzem, a szenvedés tartja bennem a lelket. Két napja nem láttam él? embert. Nem is akarok. Miként állok meg szüleim sírja el?tt ezek után? Egy életen át küszködtem, legyenek büszkék rám. Ha tükörbe néznék, mit látnék? Voltam két tárgyból megyei els?, az iskola legjobb diákja, mindenki büszke volt rám. Csakhogy nem merek belenézni. Kit látnék? Egy bukott lúzert, aki még szakképzetlen munkára se jó, s aki elvesztette még azt, amije maradt, a becsületét is. Lopásba keveredtem. Ott van az ujjlenyomatom az autón, amelyet Victorék kiraboltak. Hiába állítanám, én nem voltam benne. A kezem nyoma a bizonyíték.

Victor azt mondta, lökjem meg az autót, m?ködik-e benne a riasztó. Tréfát akarnak ?zni egy haverjukkal. Amilyen hülye voltam, elhittem. Amikor azt mondtam, feljelentem ?ket, megfenyegettek. Hárman fogják tanúsítani, hogy együtt csináltuk. Magukkal rántanak. Ha buknak, bukok én is. „Vétkesek közt cinkos, aki néma!”[3] Hiába csak néztem, benne vagyok. B?nösen hallgatok, nem merem feljelenteni ?ket. Szüleim jó hírnevét taposnám a sárba, ha kitudódna, mibe keveredtem. Ki hinne nekem, miután a munkaszerz?désemet is fegyelmivel bontották fel? „Miután a munkához nem f?lött a foga, elment lopni…”

Ha lebuknak én is bukok. Furcsa csapda, mely cinkossá tesz. Tanács kellene, de kit?l? Ki az, aki nem mondaná tovább? Kenyeret kellene vennem, ami itthon volt megpenészedett. De félek az emberekkel szembenézni…”

 

– Megzsarolták. Ez egy fajta Stockholm-szindróma. Az áldozat koalizálása az agresszorral… – vonta le a következtetést Király. Csodálattal gondolt a pszichiáterre, aki el?re látta az egészet. Hirtelen ötlett?l vezérelve a napló végére lapozott. Az utolsó bejegyzés január huszonnegyedike, péntek. Két nappal a metromi eset el?tt. A gyilkosságot nem írta le. – De jó lett volna, ha legalább tudnám pontosan mi történt! Miért nem írtad le Áron? Mire alapozzam a védelmedet?

 

„Január 24

Édesanyám születésnapja. Hiába gy?zködtem magam az utóbbi id?ben, hogy ma kijövök. Maradtam a fogadalommal. Egyre jobban furdal a lelkiismeret, szinte három hónapja nem voltam a temet?ben. Mégsem volt er?m megállni a sírjuk el?tt. Holnap megbeszélést tartunk. Ezúttal nem autó lesz a célpont, hanem a Metrom. Hadi üzem. Ez nagyon komoly b?ntény. El se menjek a megbeszélésre délután a nagy parkba? Vagy menjek el, s mondjam meg, nem tartok velük? Ki kellene lépni, míg nem kés?, de ezt már nem egyszer eldöntöttem, soha sem tudtam betartani. Ha legalább ezt megtenném, tennék egy lépést, amivel szüleim elé állhatnék. Lesz-e er?m?

 

– Miért nem volt, Áron? Miért? – csóválta a fejét. – Most nem lennél gyilkos. A naplód alapján kapnál millió felment? körülményt, f?leg, hogy önmagad jelentkeztél a rend?rségen… De ezzel a gyilkossággal eljátszottál mindent. Miért nem írtad le legalább a naplódban, mi történt?

Egy felismerés arra késztette, hogy ismét beleolvasson a dátumokra figyelve. Ahányszor a fiú valami nagyon negatív élményen ment át, aznap nem bírt szembesülni bejegyzéseivel. Hiányzott szeptember huszonharmadika, amikor kidobták a munkahelyr?l, szeptember harmincadika után, amikor az els? lopásba belekeveredett, két napig nem írt bele. Október hetedike is. Igen, akkor volt a második lopás, amelyben már aktívabban részt vett: ?rt állt, nehogy rajta kapják társait. Ett?l kezdve nem hiányzott egyetlen dátum sem január huszonötödikéig. A gyilkosság napja, január huszonhatodika hiányzik, ez érthet? az eddigiek alapján. De az el?tte lev? miért? Mi történt, akkor? Vajon valamit még elkövettek, s a bolygatással felszínre hozza?

El?ször fel akarta hívni Albut. Nem vallathatja ki a másik hármat ügyvédjük beleegyezése nélkül, f?leg, hogy a nyakukba akarja sózni Áron megzsarolását. Végül lemondott a telefonálásról. Amúgy se biztos, hogy ?szinték lennének. Érdekeik ellentétessé váltak. Talán nem is jó ezt kollégája tudomására hozni. Vajon Albuban megbízhat? Vagy kollégája is az ? naivitásának kijátszására készül? Ketten verekednek, s az ügyész nyer bel?le…

(Folytatás következik: Cherchez la femme!)

 

 

 

 

 

[1] Hé te bolond!

[2] Kirándulóhely Brassó közelében.

[3] Babits, Jónás könyve. Szállóigévé vált mondat.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.