Ott éltek már, amikor megszülettem, a házunk padlásán. Szerelemről és szabadságról turbékoltak. Sokan voltak és zajosak, soha sem tudtam őket egymástól megkülönböztetni — egynek sem adtam nevet. A padlás saját galambjai voltak. Ürülékük nem okozott gondot, mert a ház melletti betonra hullott, vagy néha a fejünkre, ha elhaladtunk az eresz alatt. Babonásságom okán ilyenkor azt gondoltam, aznap szerencsés leszek. Lehet, így volt. Anya mindig megjegyezte, túl sokan vannak, és jó lenne belőlük egy galamb-pörköltet fűzni. Azonban senki sem vette magának a fáradtságot, hogy utána járjon, így aztán a családok bántatlanok maradtak. Jöttek-mentek kedvük szerint, fiókákat neveltek, s elpusztultak, ha ezt hozta sorsuk. Még a macskák is, volt belőlük elég az udvarban, még azok is megtanulták a békés egymás mellett élés szabályait.
Szeretem a galambokat. Gyermekéveimre emlékeztetnek. Arra az időszakra, mely soha sem tér már vissza, és amire annyira vágyom, mert olyan tiszta volt, benne sejlett a jövő. Valamint a galambok miatt, akik elrepülhettek akárhová. Eljuthatnak, ahova csak óhajtanak. Ha a napba repülnék, nem kellene mást tennem, mit kitárni a szárnyaimat, és huss, irány a végtelen. Az eszembe sem jutott, hogy Ikaruszként szárnyaim leolvadhatnak és lezuhanhatok.
Gyermek voltam és enyém volt az égbolt.
Manapság már egyre ritkábban tárom ki a szárnyaimat. Túl sok az óvatosság, hitetlenség, és csalódás. Miért? Mi végre? — ezektől a kérdésektől maradnak szárnyaim legtöbbször összezárva. Néha megfeledkezem a Nap égető sugarairól, feléje száguldok, de ahogy közelebb érek forróságához, lezuhanok. Csak a lelkem fájdul meg.
Szeretem a galambokat. Egy távoli világra emlékeztetnek. A gyermekkorra. Próbálok erre rátalálni gyermekem szemeiben, ahogy a hiszékeny galambok felé nyújtja a kezét, de tudom, ez merő önámítás.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: dr Bige Szabolcs-
