Sonkoly Éva : Szegény kis útszéli

Illusztráció: Bánsági Vince – Nyári kert *

 

 

 

Forró nyári szél száguldott a kertek felett. Felkavarta a port, magával ragadva minden apróságot.

Sodorta a kis magot is messze. Átemelte a kerítésen, röpítette a mezőkön át, aztán leejtette a rét szélén álldogáló széles törzsű fa mellé. Fölé szórta a port és egy kis földet simított rá.

A fáradt magocska azonnal elszunnyadt, észre sem vette az estét, a felhőket, amelyek bőségesen öntözték a környéket.

Álmodott a kertről, a virágokról. Különösen arról az egyről, amelynek száradó szirmai közül kipergett, szóval az otthonát képzelte el. Büszke volt magára még álmában is. Onnan a kertből származott, a színpompás virágok közül.

 Alig várta, hogy növekedjen. Pár nap telt el, mikor a fa alatt új kis élet türemkedett ki a földből. A kis hajtás igyekezett felfelé, szárba szökkent, leveleket növesztett, kipattant első virága.

Pompásan érezte magát, nyújtózott a reggeli verőfényben. Meg volt győződve róla, hogy ő a legszebb virág errefelé, hiszen a kertből jött. A többiek pedig csak olyan semmit érő mezei virágok. Talán még illatuk sincs.

Szétnézett. A kamillát ismerte, volt belőle a kertben is, de nem sokra becsülték a nemesebb virágok.

Ahogy forgolódott észrevett egy közeli kis pocsolyát. Apró szorgos méhecske ivott ott.

Lassan, óvatosan fölé hajolt, látni akarta, hogy csinálja, bele sem esik, a szárnya sem lesz nedves.

— Ügyes! — gondolta. Mikor megpillantotta magát a vízben, szédülni kezdett.

— Ez nem lehet! — rémülten nézett szét, de nem volt ott senki más.

A pici víztükörből pedig egy közönséges bogáncs virága nézett vissza rá. Nem hitt a szemének.

— Mondd kamilla — nézett oldalra —, milyennek látsz engem?

— Magas vagy és tüskés — válaszolta a szelíd kis virág.

— Igen, de én a kertből… a virágoskertből jöttem… — gondolkodott hangosan.

— Jártam arrafelé! — zümmögte röptében egy kis méhecske, s felszállt a fa odvába, ahol a társai szorgoskodtak. Bogáncs utána nézett.

— Mondd, kamilla ezek mit csinálnak ott?

— Mézet! — felelte a megszólított virág.

— De, láttam valamit a lábán…

— Várj csak, majd téged is meglátogat! — bólogatott a friss szellőben a kamillavirág.

— Mit akar tőlem?

— Virágport. Nemrég a pipacsoknál járt.

— Láttam. Belebújt a szirmaik közé, aztán meg a búzavirágnál. Nem lesz ebből baj?

— Mi baj lehetne?

— Valami keveredés — töprengett a bogáncs — nem értem.

— Nézd a pipacs vörös, a búzavirág meg…

— Így megy ez, mióta világ a világ! — pislogott szelíden a kamilla.

Ezen elgondolkodott hosszan. Eszébe jutott a kert, a méhek, végig nézett saját magán. Talán mégis összekevertek valamit ezek a kis odúlakók… mert az nem lehet, hogy belőle a kertek szép virágmagjából bogáncs legyen.

Estig ezen gondolkodott, de nem lett okosabb. Az egyre sokasodó fűszálak is csak arról suttogtak, hogy ez a világ rendje. Nyugtalanul töltötte az éjszakát.

 

Másnap délután távoli nevetésektől volt hangos a rét. Túrázók egy csoportja haladt arra.

Ketten lemaradtak a csoporttól. Egy nő és egy férfi.

Leültek a fa tövében, közel a bogáncshoz. Annyira egymásra figyeltek, hogy észre sem vették a tüskés növényt. Az meg csupa kíváncsiság volt.

Remélte, megtud valami titkot.

Csak beszélgettek sokáig, olyan dolgokról, amit a kis növény sohasem hallott. Aztán valamilyen számokról volt szó, kis zenélő készülékbe pötyögtek valamit és közben olyan színes lett az arcuk, mint a közeli pipacsok szirma.

Ezt nem értette. Kis idő múlva túl közelről kezdték nézni egymást.

— Ugyan minek? — kíváncsiskodott.

Azután olyasmit látott, amiről eszébe jutottak a faodú szorgos kis lakói, amikor virágok kelyhébe bújtak. Szorosan összezárt szirmokkal figyelt.

— Talán most lesz az a keveredés, ami olyan furcsa bajt okozhat — és ismét végignézett magán.

A két ember egy órát töltött a fa mellet. Ez jól látható volt az árnyék lassú helyváltoztatásából, amelyet már olyan jól ismert a virág.  

— Jaj, mennem kell! Tudod, a férjem azt mondta, megvár a túra végén! — s gyorsan magára kapkodta ruháit a nő.

— Van férje? — csodálkozott a bogáncs. — Akkor mégiscsak jól gondoltam, baj lehet belőle!

Arról már hallott, hogy az embereknél másként van sok minden.

A férfi is sietett, hátra lépett egy lépést a kis gaz tövéhez a puha talajba.

Kicsit besüppedt a cipője. Észre sem vette, hogy a növényt majdnem kitaposta. Csak mentek sietve.

Szegény kis bogáncs alig győzte kiegyenesíteni a derekát, mikor sikerült megszólítania az arra röppenő méhecskét.

— Láttad? Mi volt ez?

Az körbe zümmögte a virágát, leült a levelére, mert látta, hogy a szirmait még most is zárva tartja.

— Ugyan már! Te miket kérdezel, min csodálkozol? Kár, hogy repülni nem tudsz. Eljöhetnél velem az odúba, ott látnál csak csodát. Tudod a méhkirálynő… — itt elhallgatott —, mit is beszélek neked? Hiszen te csak egy útszéli bogáncs vagy! — azzal elröppent.

 

Szegény kis útszéli mélyen lenézett a földre tudatlanságában. Akkor vette csak észre, hogy ott lent a töve ugyancsak megsérült.

— Leszek én még okosabb is —, húzta volna ki a derekát, de az bizony beleroppant az igyekezetbe.

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"