Ijeszt?, hatalmas világ vette körül, ahogy a burok védelméb?l kiverekedte magát. Tudta, hogy nem maradhat tovább. Eljött az id?; bár eleinte gyenge lesz és védtelen, hamarosan fel fog n?ni.
Néhány hét elteltével a kis galamb, akit Burukknak nevezett el a gazdája, már gyönyör? tollazatot növesztett. Selymes, gyöngyszürke pihéi a nyaka körül zöldben-kékben játszottak, attól függ?en, a fény hogy esett rájuk. Lassanként a tipegést, egyhelyben toporgást is felváltotta a röppenés. Próbálgatta a szárnyait, ahogy a testvéreit?l látta. Mert nem egyedül született ám azon a napon!
De jaj! Irigykedve nézte, ahogy a többiek szállnak. ?nem mert magasra repülni. Úgy érezte, nem tartják meg a szárnyai, kóvályog a feje és le fog esni. Ezért csak a földhöz közel repkedett, hogy ha megtörténne a baj, ne essen nagyot. Ha mégis repülnie kellett, szorosan lehunyta a szemeit, a cs?rét összeszorította, a szíve vadul kalapált… Nem is bírta sokáig, nagyon hamar le kellett szállnia, hogy megnyugodjon.
Nem merte elmondani senkinek, hogy szédül. Csak magában búslakodott. Még a legjobb barátai sem sejtették, mi bántja. Azt sem, hogy bántja valami, hisz igyekezett titkolni, jókedvet színlelni. Valójában szégyellte, hogy madár létére szédül?s.
A szomszédban volt egy csodaszép fehér galambleány. Néha-néha elbeszélgettek egymással, és neki hamarosan elmondta szíve végtelen fájdalmát. Pihe, mert így hívták a galamblányt, sokáig törte a fejét, mit tehetne a barátjáért. Természetesen nem árulta el senkinek, amit megtudott, épp ezért csak a saját ötleteire hagyatkozhatott.
Egy napon, miközben a földön csipegette az elszórt magocskákat, talált egy érdekes tárgyat. Az a valami piros volt, hosszú, keskeny, mégis er?snek t?nt. Több vékony szálból volt összesodorva. Az bizony egy szál piros fonal volt, de ? ezt nem tudta, csak azt: épp jó lesz neki ahhoz, hogy segítsen Burukknak.
Felcsippentette a cs?rébe és vitte a barátjához.
– Nézd csak, mit találtam! – mutatta neki. – Ezzel megtanítalak repülni, bízni saját magadban – ígérte Burukknak.
De ? kétkedve figyelte. Ett?l a valamit?l fog elmúlni az ? szédülése? Er?sen kételkedett ebben, de nem szerette volna megbántani Pihét, hát beleegyezett.
– Fogd a cs?rödbe a végét! – szólította fel a galamblány. – A másik végét én fogom jó er?sen és hidd el, nem ereszteném el a világért sem! Nem fogsz leesni, mert a madzaggal megtartalak! Induljunk!
Megfogták hát a szép piros fonal két végét a cs?rükkel és felszálltak. El?ször csak a földhöz közel repkedtek, hogy megszokják a furcsa köteléket. Nem is volt baj, Burukk könnyedén szállt. A fonal csak a biztonságérzés miatt volt köztük, meg nem feszült egyszer sem. Nem kellett tartania Pihének. Gondolta, menjünk óvatosan feljebb, magasabbra!
Hamarosan érezte, hogy a fonal feszül, visszatartja, már úgy húzta Burukkot maga után, feljebb és feljebb. De nem adta fel, pedig ? is fáradt ett?l. Igyekezett lelket verni a barátjába, nyugtató szavakat búgott felé, biztatta, hogy sikerülni fog, csak bízzon meg önmagában. Tárja szét a szárnyait, feküdjön fel a szélre és hagyja magát a légáramlattól vezetni. Mutatta is, hogyan kell és rászólt Burukkra, hogy nyissa ki a szemét.
– Nézd, milyen gyönyör? a világ! – búgta hátra neki. – Ott, a patak partján illatos virágok nyílnak, a víz h?vösen csobog, és néhányan már ott oltják a szomjukat. Látod? És ott a parton finom magok várnak ránk…
Nem mutatta, hogy észrevette: a madzag már nem feszes, már nem kell vontatnia a barátját, repül magától. Nem zavarta meg, nehogy kiessen ebb?l az állapotból és visszatérjen a félelme. Majd, ha már maga is rádöbben, hogy immár szabadon szárnyal, rájön: nincs mit?l rettegnie.
Percek, vagy órák teltek el így? Nem tudta. Nem volt fontos. Amikor Burukk megel?zte, és már elöl repült, de még önkéntelenül, ám szükségtelenül kapaszkodott a fonalba, kicsit húzatta magát. ?eleinte nem vette tudomásul, ám hirtelen megérezte, hogy Pihe nem verdes a szárnyaival. Hátrapillantott rá, megnyugodva látta, hogy nincs semmi baja, csak élvezi a vontatást. Egy pillanatra megijedt, hogy leesnek, de Pihe azonnal rászólt.
– Kett?nk súlyát is elbírod, nyugodj meg! Látod, te tartasz engem is! Mégsem estél le, és nem is fogsz! Soha!
Ett?l aztán Burukk végképp megnyugodott és még órákon át játszottak, míg csak el nem fáradtak. Burukk szédülése soha többé nem tért vissza, talán azért, mert végre szembe mert nézni azzal, amit addig veszélynek érzett. Többé nem taszította az égbolt végtelen magassága, a szabadság boldog érzetével szárnyalt a kékségben, Pihével az oldalán.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Steffer Erzsébet
