Bálint Szilárd : Most…

Most, hogy magammal viszlek immár

Mindenhova, s több vagy magamban, mint én, – nem kell az „s”

Ficánkolsz bennem ide s tova, – nem kell az „s”

S magadhoz kötsz, mint vizet a hidrogén;– nem kell az „s”

S, hogy illatoddal táplálkozom—„s hogy” elhagyható

Mint virágot beolt, kötöz a zápor,- „mint” se kell

Eltérít szemed, fényed, világod,

Ápol, szendereg rajtam nyomod, a mámor.

Kezemben minden rebbenésed,

Úgy jársz át, mint őszi fát a nyarga szél,

Szememben hajad egeket érint,

S árnyamként vetülsz ajkaim peremén.- ajkam

 

Most, hogy végleg magadba zártál

Ès vonzásod gőze tüdőmet folytja, – nem kell az „és”

Szavaimból font lenfátyolod—lenfátyol

Nyakadon függő medalion-óda.

Gyűrött tincseid barnasága

Szétmorzsol gyapjas hullámzásaival,

Karórám üveges tükrében

Mindent-betöltő lényed ölel, csókol, mar.

Így jó, rád dőlve, a végtelent

Mint apró szív-morzsát markomban tartom,

S a szerelmet, mint ismeretlent,

Hagyom, hogy rügyezzen, termést fakasszon.

S” – hangokkal kezdjünk valamit, Szilárd.

Minden a helyén…de ez a vers sokkal többet ad, mutat, üzen, minthogy „elsusogjuk”…- elhagyhatóak azok az „s” hangok…és azokkal a „mint” szavakkal is lehet ám fukarabban bánni 🙂

Visszavárom a jelezett simításokkal….

H.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bálint Szilárd