Bogár Gábor : EMATI, avagy egy megátalkodott ateista találkozásai Istennel, 1. Az első találkozás

1. Az első találkozás

 

Húsz éves koromban — amikor már négy éve zajlott egyfajta körforgás: féktelen tombolás a végkimerülésig, nőfalás (mint kábítószer vagy inkább üzemanyag) és túlhajtott szellemi munka, majd összeomlás, kimerülés, hónapokig tartó káosz és nihil — nagyon kellemes környezetben, egy régi kúriából átalakított, rendkívül barátságos személyzettel és a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel működő pszichiátriai rehabilitációs intézetben vendégeskedtem. Miután az orvosomtól kapott beutalás ideje elérkezett, két hosszú, végeláthatatlanul fárasztó napig tartott, amíg összeszedtem egy sporttáskányi holmit, és megtettem a másfél órányi autóbusz utat.

Egy négyágyas szobában helyeztek el, az ablak melletti ágyon, azon a délelőttön, amelyiken megérkeztem. Másnap délelőtt vették észre, hogy még mindig ugyanott vagyok, ahova lepakoltak. El sem mozdultam az ágyról. Táskám kinyitva, de majdnem érintetlenül az ágy lábánál. Csak egy Dosztojevszkij könyvet vettem ki belőle (Feljegyzések a holtak házából), ezt tartottam a kezemben még a tegnapi ruhámban fekve az ágyon, és néha, amikor nem az ablakon keresztül bámultam kifelé, a behavazott hegyoldalon álló fákra — olvastam belőle néhány oldalt.

Mivel a reggelit már lekéstem, a délelőtti terápiás programok pedig — amelyek közül a kezelőorvosommal az előző napon kellett volna kiválasztanom azokat, amelyekre járni fogok — már javában folytak, némi sikertelen kísérletezés után, amely valami társalgás-félére irányult; végül is békén hagytak. Bár előbb még kicsikartak belőlem egy beleegyezésnek is értelmezhető mormogást — hogy mivel kapcsolatban, azt nem tudtam.

Amikor egy civil ruhás ápoló bejött (itt mindenki civilben volt), egyedül voltam a szobában, és szabad kezemmel (amelyikkel nem a könyvet tartottam) a függönyt babráltam. Hallottam, hogy valaki az ágyamhoz jön, és valamit beszél… talán hozzám… én tovább nézelődtem kifelé. Csak akkor próbáltam odafigyelni rá, amikor megérintette a karomat. Azt mondta, hogy lekéstem a reggelit, és a délelőtti terápiás programokat, amelyek egyébként kötelezőek mindenki számára. Nem tudta felkelteni az érdeklődésemet, úgyhogy újra az ablak felé fordultam, és erősebben megmarkolva a függönyt, néztem a csupasz téli fákat. Halvány fehér köd gomolygott a bágyadt napsütésben.

De megint megfogta a karomat, és megkérdezte, hogy hol voltam tegnap, amikor a kezelőorvosommal meg kellett volna beszélnem, melyik programokat választom? Nem figyeltem. Már beletörődtem, hogy néha megérinti a karomat. Hallgattam, ahogy beszél. Nagyon kellemes hangja volt. Megint a kezelőorvosomat említette, meg az ebéd szóra is felfigyeltem — talán azért, mert már eléggé éhes voltam —, és ezeket nagyon erős kérdő hangsúllyal mondta, úgyhogy mormogtam valami válasznak tekinthetőt. Ettől végre megnyugodott, nem zaklatott tovább.

Így az ebédről is lemaradtam, amit ugyanettől az ápolótól tudtam meg késő délután; mert benézett a terápiás foglalkozásokra, megállapította, hogy egyiken sem vagyok jelen.

Két szobatársam volt. Ők hamar és könnyen beletörődtek, hogy nem lehet velem kommunikálni. Másrészt nekik megvolt a maguk baja. Az egyik, egy fiatal férfi, ha jól emlékszem, Bányai, attól készült ki, hogy meghalt a felesége. Legtöbbször nem is tartózkodott a szobában, mert szüksége volt arra, hogy valakivel beszélgethessen, mert ez elterelte a figyelmét fájdalmáról — és velünk, szobatársaival nemigen lehetett. A másik, egy nálam is három-négy évvel fiatalabb (mint később kiderült, rendkívül intelligens) kamasz, nagyon látványos, zajos és idegesítő betegséggel: kényszerneurózissal küszködött. Olyan egyszerű tevékenységek, mint például mosdás, fogmosás vagy öltözködés rendkívül összetetté és bonyolulttá váltak számára, a normális néhány perc helyett órákig tartottak, ha egyáltalán sikerültek. Néha annyira ingerelt a meddő és értelmetlen mozdulataihoz hatalmas mennyiségben elpazarolt energia, hogy majdnem megszólítottam. Például egyszer végignéztem, hogy vagy huszadszori próbálkozásra sem képes megnyitni a hidegvízcsapot. Kis fehér kezét nagy összpontosítással közelítette a csaphoz, aztán megtorpant a mozdulatban, keze megállt a levegőben, markolásra görbített ujjakkal, majd gyorsan elkapta onnan, mint aki az egész cselekvéssort ki akarja radírozni a megtörtént események levegőbe jegyzett listájáról. Azután óvatosan nekikészülődve, mintegy számítva valamilyen agyafúrt ellentámadásra a vízcsap részéről; elkezdte előröl. És megismételte az egész mozdulatsort legalább hússzor egymás után — minden eredmény nélkül. A cél, vagyis, hogy a víz a testéhez érjen, ilyenkor még nagyon messze volt. Ugyanis ha mégis sikerült elfordítani a csapot, és folyt a víz, hirtelen ismét elzárta.  Később elmagyarázta, hogy ilyenkor meg az volt a probléma, hogy „rossz ütemben nyitotta meg a csapot”.

Vele tehát sok időt töltöttünk ugyanabban a légtérben, mégis elszigetelt magányban. Mindketten teljesen átadtuk magunkat egész embert igénylő elfoglaltságunknak. Én az ablakon kibámulásnak, olvasásnak és függöny-babrálásnak, ő pedig a tisztálkodás és az öltözködés tökéletesítésének. Egyvalamiben mégis társak voltunk. Mivel ő nem tudta felvenni a nappali ruháját, vagy ha igen, ez többnyire csak délutánra jött össze, pizsamában pedig nem akart emberek közé menni, én pedig fel voltam ugyan öltözve, hiszen egyáltalán le sem vetkőztem, nem tudtam rászánni magam, hogy megmozduljak; ezért rendszeresen közösen késtük le az étkezések zömét. Főleg a reggeliket — ezeket szinte egészen bizonyosan —, mert a kissrác ugyan már kora hajnaltól matatott és készülődött, de csak nagyon lassan, vagy egyáltalán nem haladt kitűzött céljai felé; én pedig mivel késő éjjel tudtam a legjobban olvasni, átaludtam a délelőttöket. Ő nagyon szeretett volna lemenni az emberek közé, és enni.

Nem sok mindenre emlékszem ezekből a napokból. Úgy rémlik, a személyzet különböző tagjai sokat erőszakoskodtak velem, el akarván érni, hogy részt vegyek a foglalkozásokon, hogy mosakodjak meg, hogy ne a tömeg elvonulása után, egyedül, hanem rendes időben menjek le reggelizni vagy legalább ebédelni, hogy mozduljak ki a szobából, de legalább az ágyból, és ébresztőkor legalább vegyem tudomásul valamilyen formában, hogy ébresztő van. Amikor sikerült levergődnöm valamelyik étkezés zárójeleneteire, nem nagyon, egyre kevésbé tudtam enni. És az is biztos, hogy valamikor mégiscsak beszéltem a kezelőorvosommal, mert ő adatott nekem hashajtókat, ugyanis nem tudtam ürítkezni sem, már két vagy három napja. 

Úgy tűnt, hogy biológiai létezésem megszűnőben van. Egyre erősebb és nagyobb adag hashajtókat kaptam, és mivel ezek sem hatottak, a negyedik nap következett a beöntés. Továbbra sem történt áttörés, csak egyre erősebben és egyre gyakrabban törtek rám a gyomorgörcsök. Tudtam, hogy a bekeményedő salakanyagoktól kilyukadhatnak a beleim, és akkor „viszlát evilág”, mert a bélsár bekerül a vérembe, vérmérgezést kapok, és abba bele lehet halni.

De nem féltem a haláltól. Apám öngyilkos lett kilencéves koromban, ezért elég korán, közelről megismerkedtem a halállal. Utána többször is eljátszottam az öngyilkosság gondolatával, sőt volt egy-két veszélyesebb próbálkozásom is. Később az életvitelem is annyira vad lett, impulzív, vakmerő és féktelen, hogy a halál hívatlanul is bármikor jöhetett volna. Szinte provokáltam, hogy történjenek „balesetek”, érdekfeszítőnek tartottam és akartam, hogy az ellentétek csapjanak össze egymással.

Ateista voltam, nem hittem semmiféle túlvilágban vagy halál utáni életben. Sőt elkötelezettje voltam a materializmusnak, az anyagi világ kizárólagos létezésébe vetett hitnek. (Amíg ez így van, az ember azt gondolja, hogy ez nem hit, hanem tudományos álláspont, vagyis a meztelen igazság.) De pillanatnyilag olyan kevéssé pislákolt bennem az élet, hogy nem sok féltenivalóm akadt, a hitemet, meggyőződésemet is beleértve. Ezenkívül újra fellángolt bennem a kíváncsiság és a tapasztalatszerzés szenvedélye.

Elhatároztam, hogy most legalább pontosan megfigyelem, mi az a halál. Bevonszoltam magam az ágyamra (a WC-n eltöltött meddő erőfeszítés után), és hanyatt feküdtem. Már nem a görcsökre meg a fájdalomra figyeltem, hanem némi izgalommal vártam, hogy milyen is lesz az a bizonyos halál, ami most következik. Egyszeri, megismételhetetlen élmény.

Nem is a saját ágyamban feküdtem, hanem a rendes szobatársaméban, Bányaiéban, aki bevetette az ágyát. Így valahogy tisztábbnak éreztem. És tudtam, hogy ez most nem baj, mert az esemény után engem, vagyis a hullámat úgyis eltakarítják innen.

Szép, napsütéses téli délután volt. Felpolcoltam a fejemet párnákkal, és az ablakon át a meztelen fákat bámultam az északi domboldalon. És kíváncsian vártam a halált. Annyira üres voltam lelkileg, mintha már meg is haltam volna. Aztán megijedtem, és a félelem mozgásba hozta az agyamat, hogy hogyan maradhatnék mégis életben. Láttam, hogy emberi segítség nincsen, az orvosok tudománya és varázsszerei nem használnak. Ilyesmiben korábban sem bíztam túlzottan. Talán Isten… Igen, Ő biztosan tudna segíteni, csak sajnos nem létezik. De hátha mégis! Nem emlékszem, hogy tettem volna olyan irányú kísérletet, ami létezését határozottan cáfolná. Eszembe jutott egy ima. Egy barátom tanított meg rá, aki nem sokkal korábban elkezdett hinni Istenben, és nagyon komolyan vette ezt a dolgot. Bár én akkor még csak annyit láttam ebből (és ez nagyon elkedvetlenített), hogy kitűnő humorérzékének nagyobbik része mintha elpárolgott volna, és alig lehetett vele valami másról beszélni.

Tehát eszembe jutott ez az ima, amelyet tőle tanultam, meg az egyik tőle kapott könyvben, a „Jézus beszédei”-ben is olvastam. Ezt az egy imát ismertem. A Miatyánkot. Ahogy felidéztem, éreztem, hogy ez a szöveg megszólítja Istent, tehát ha kimondom, akár csak magamban is, megszólítok valakit, egy nem látható, nem anyagi természetű valakit, aki vagy van, vagy nincs. Az én hitem és meggyőződésem szerint nincs. De mit veszíthetek? És ráadásul megduplázom a kísérlet érdekességét, mert a halál pontos megfigyelésén kívül azt is megtapasztalom, hogy van-e Isten. (Bár Seneca állítólag azt mondta a körülötte állóknak haláltusája végén, miután fürdőkádjában ülve felvágta az ereit, és elszállt belőle az élet; hogy „Nem tudom a titkot elmondani”.) És hangtalanul elmondtam magamban az általam ismert egyetlen imát: tehát a Miatyánkot. Megszólítottam egy titokzatos és idegen, általam nem létezőnek vélt világ uralkodóját. Már nem láttam a tájat az ablakon túl, amerre néztem. Mintha minden sötétségbe borult volna, lehet, hogy leszállt a korai téli este, mert a szemeimet nyitva tartottam. Erősen figyeltem valahova befelé, és úgy éreztem, hogy ezekben a szavakban, ezekben a számomra rejtelmes szavakban, amiket kimondok, hatalmas mélység és erő van. És talán olyan volt, mintha ez az erő áthaladt volna rajtam. Jóleső meleg járta át a testem.

És akkor észrevettem, hogy a homályba burkolódzó fák közül egy halvány-sárga fénykorong — amit először a búcsúzó téli napnak gondoltam — közeledik hozzám. Nem lett nagyobb, csak egyre közeledett. Meglepődtem; és nagyon jó, nagyon megnyugtató volt nézni… és néhány pillanatig biztosan tudtam, hogy Isten az, aki közeledik hozzám. Aztán materialista természetű történések vonták el a figyelmemet erről a kellemes jelenségről. Az egyik a nadrágom tartalma volt. Benne volt minden, ami már négy, vagy több napja jogtalanul időzött a beleimben, és belülről el akart engem pusztítani. A másik az az elképesztő, és minden eddigi elképzelésemnek, tudásomnak, a világról vallott nézeteimnek alapjaiban ellentmondó felismerés, hogy — úgy látszik — mégis van Isten. Hiszen éppen most mentette meg az életemet.

Ezt az élményt úgy tartom számon, mint a legelső találkozásomat a Mindenhatóval. Valójában voltak figyelembe nem vett, talán nem is tudatos és azonnal feledésbe merülő előzmények. Ezt azért merem kijelenteni, mert miután elkezdtem Istennel járni és Őt keresni, egy olyan nyomra bukkantam, amely határozottan valamilyen előzetes élményből maradt.

Tizenhárom éves koromtól írogattam mindenféle prózákat, nagy alakú spirálfüzetekbe — megkülönböztetendő a verseimtől, amelyeket határidőnaplókba írtam. — Az egyik ilyen füzetet olvastam újra már jóval a megtérésem után, amelyben tizenhét éves kori írásaim voltak a közbeékelt dátumok szerint. Az egyik ilyen kispróza margóján pici betűkkel a következő bejegyzés állt a témától teljesen függetlenül: „Ma beszéltem Istennel”!  Csak ennyi, minden előkészítés vagy folytatás, vagy magyarázat nélkül, ami elég furcsa ahhoz képest, hogy akkoriban annyira hitbuzgó ateista voltam, hogy hozzám hasonló meggyőződésű barátaimmal Jehova tanúit hívtunk meg házibulijainkra, csak azért, mert szórakoztatott bennünket, hogy észérveinkkel sarokba szorítottuk őket, és megpróbáltuk kitéríteni őket a hitükből. Ennek pedig — azon kívül, hogy mulattatott minket a vita, és szerettük volna megcsillogtatni filozófiai fegyverzetünket —, volt egy nemes indítéka is: ugyanis az volt a meggyőződésünk, hogy ha valaki ostoba módon nem létező dolgokba próbál kapaszkodni, azzal sötétségbe és nyomorúságba taszítja saját magát, esetleg másokat is.

Tehát már akkor, ateista-materialista neveltetésem, barátaim, hitem, és egy erőteljesen szekularizált világ ölelése ellenére voltak valamiféle Isten-élményeim. Úgy vélem, hogy ezek valamilyen extázis hatására keletkezhettek (pia, szex, vagy valamilyen műalkotás élvezetének vagy „gyártásának” hatására), és valószínűleg a hatás elmúltával nyomtalanul kihullottak a tudatomból.

 

Két hétre volt szükségem ahhoz, hogy megmenekülésem, gyógyulásom élményét feldolgozzam. A szanatóriumban főleg velem egykorú fiatalok voltak, nagyon jó fejek, néhányan közülük ma már ismert személyiségek, egy pedig éppen keresztény körökben lett igencsak ismertté megtérése után — ma már professzor egy hittudományi egyetemen —, ami kb. négy évvel később következett be. Velük termékeny vitákban lehetett megtárgyalni az élményemből levonható következtetéseket. Saját magam számára pedig írásban próbáltam tisztázni magamban azt a valóságot, amelyet megtapasztaltam, és amely szöges ellentétben állt minden elképzelésemmel.

Így kemény erőfeszítéssel, két hétig tartott, amíg ezt az élményt be tudtam illeszteni ateista-materialista világképembe, pedig nem ez volt a célom. Csak a feszítő ellentmondást akartam feloldani.

 

 

                                                     folyt. köv.

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor