Vandra Attila : Az élet egy nagy dzsungel 12/12 (befejez? rész) A rejtély

Ahol kiderül, hogy miért váltak el Mary és Gordon útjai…

Amint Lizzy felkelt a reggelit?l, s bement a verandáról a házba Bagirát ápolni, Mrs. Scott az apjához fordult.

– Ugye egész éjjel nem aludt?

–  Nem. Ez volt az egyetlen mód, hogy elaltassam Lizzyt, hogy megígértem, hogy virrasztok én helyette.

–  Azel?tt való éjjel se… Hogy bírja?

–  Nehezen – mosolyodott el a férfi.

–  Miért fordult vissza tegnap?

–  Önzésb?l… Képtelen voltam lemondani róla. Nem tudtam volna elviselni, hogy azt higgye rólam, hogy eldobtam magamtól. S talán ambícióból is. Hogy csak azért is… Ahogy éreztem, hogy elveszítem… – elhallgatott.

– A ki nem mondott szavai sokat elárulnak önr?l. Felvállalja, hogy ez önzés… Nagyon megváltozott. Amikor megjelentem a lányával, akkor bármit képes lett volna adni neki. Most bármely áldozatot képes meghozni azért, hogy megadjon neki valamit. Végül is, amint látom nem bukott meg… Ahelyett inkább visszatért és megmentette.

–  Háát… Nem én mentettem meg. Ha…

–  Ne szerénykedjen – vágott a szavába a nevel?n?. Gondolkodás nélkül egy sebzett párduc után szaladt az ?serd?be, pedig vajmi sok esélye nem volt, hogy életben találja…

– Nem tehettem másként. Ön is csupasz ököllel szaladt neki a két fegyveres gazembernek. Köszönöm – nézett rá hálás szemekkel.

– Most mit fog tenni? Ma még nagyobb életveszélybe került, mint a tegnap. Ezt sem tudta megel?zni. De a Peddington-kastélyban is leselkedhet rá hasonló veszély. Lord Peddingtonnak is sok ellensége volt. Az élet egy nagy dzsungel. S nem tudjuk a gyermekeiket mindent?l megóvni. Követünk el hibákat. Nagyokat. De az vesse ránk az els? követ, aki nem követ el soha hibát. Csak az elítélend?, aki nem tudja helyrehozni ?ket. S amint látom, kibékültek a lányával…

– Háát… Ön is sokat segített ebben. Kivételes egy n? ön, Mrs. Scott. Köszönöm Önnek, hogy mellettem volt.

– Nem válaszolt a kérdésemre.

– Mindent elkövetek majd, hogy ne csalódjon bennem. Nem engedhetem meg ezt a luxust.

– Játszhatom még egy picit az ördög ügyvédjét? S ha Lizzy megint haza akar menni?

– Akkor megveszem a repül?jegyet. Az anyja ellenkezése ellenére.

– Képes megtenni? Az el?bb még azt mondta, hogy nem képes elengedni. S mindent elkövet majd, hogy a lánya ne csalódjon önben.

– Azt most is fenntartom. Bocsánat, nem voltam elég érthet?. Három repül?jegyet fogok venni. Nem hazaküldöm. Hazaviszem. Bármilyen rossz legyen is a viszony két szül? között, ezt félre kell tenni a gyermek érdekében. Telefonon nem lehet az ilyent elintézni. A tegnapi nap után látok erre esélyt. ?szintén, eddig nem láttam. Úgy éreztem minden alkalommal a felségem gy?löletének falába ütközöm. Például el?bb-utóbb Lizzy felteszi majd a kérdést, hogy miért nem éltünk együtt. Sokat ártunk a gyermeknek, ha két különböz? történetet adunk el?. Eljátszanánk vele a bizalmát.

Megcsörrent a házban a telefon. A férfi felállt s bement, hogy felvegye, de Lizzy megel?zte. Mire odaért, a kislány már mesélte anyjának, hogy miként virrasztott mellettük Apu. Csak azt hallotta, amit a lánya mondott, de kirajzolódott az egész beszélgetés.

– Nem is örvendesz, hogy Apu egész éjjel vigyázott rám? … Olyan furcsa a hangod… Olyan er?tlen. Beteg vagy? … Akkor aludd ki magad, holnap majd beszélünk… Szia!

Mire az apja elvette volna t?le a kagylót, már süket volt a vonal. „Majd holnap… De holnap már nem halasztgathatom tovább…”- gondolta. Mikor megfordult, Lizzy aggódó tekintetével nézett szembe.

– Ugye Anyu nagyon beteg, nem fáradt és álmos?

Az apja nem válaszolt azonnal. „Elkéstem… Most mit mondjak?” – töprengett, de tudta, nem halogathatja a választ. Egy ideig a kislány szemébe nézett, majd lepillantott. Nem tudta elviselni a tekintetét. De azt is tudta már, hogy nem kerülgetheti a választ.

– Igen…

– S meg fog halni?

Az apja kétségbeesetten emelte fel tekintetét, hátha e pillantástól jön egy ment? ötlete. Majd lehajtotta a fejét újra.

– Igen. Nem lehet meggyógyítani.

– Ugye, ezt már régen tudod? – A kislány hangja éles volt és vádoló. Tekintete döfni tudott volna.

Apja b?nbánóan hallgatott. Hallgatás beleegyezés…

– Ugye ezért küldött ide Anyu?

Apja már válaszolni akart, de Lizzy hirtelen sarkon fordult. A zárban csörrent a kulcs.

– Lizzy, Lizzykém, engedj be – szólt be a zárt ajtón át. – Szeretnék beszélni veled. – Válasz nem érkezett. Az apja er?sebben megrázta az ajtót. – Hallasz engem Lizzykém? – válaszként az ajtórázásra a párduc hördült fel.

– Most mit tud tenni? – szólalt meg a nevel?n?.

– Az el?bb, amikor azt mondtam, hogy hazaviszem, még nem gondoltam határozottan. Csak egy lehetséges variáns volt. Most már els? dolgom lesz repül?jegyet venni. Néhány nap múlva utazunk.

– De Miss Peddington…

– Nem érdekel, hogy ? mit akar. Megyünk! – vágott a szavába a férfi.

– Hogy beszélhet így?

– Súlyos betegként joga van arra, hogy gondozzák. Joga van arra, hogy elviseljék hangulatváltozásait. Joga arra, hogy mellette legyen, vagy virrasszon valaki. De a lányát nem foszthatja meg attól, hogy még egyszer láthassa az életben. Még akkor sem, ha neki így megnyugtatóbb!

Megnyílt az ajtó. Lizzy jelent meg. Átölelte az apja combját. Apja felvette az ölébe, s szorosan magához ölelte.

– Mikor utazunk?

– Ahogyan repül?jegyet kapunk. Ez körülbelül 3-4 nap. Addigra Bagira is jobban lesz, s rábízzuk Rajra és Bobra. Viszont látod még.

– Te mindenre gondolsz, Apu…

 

Eljött a visszautazás napja is. Lizzy megfogadtatta Rajjal, hogy nagyon vigyáz rá. A párduc, amelyik már tudott néhány lépést tenni, szomorú szemekkel nézett Lizzyre.

– Mennem kell, Bagira… De visszajövök… Apu megígérte…

Visszaszaladt a szobájába, hogy elvegye az Anyu fényképét. Körülnézett búcsúzóul a nappaliban is.

– Kik ezek a képeken? – már rég furdalta a kíváncsiság, de soha nem kérdezte meg.

– Édesapám, édesanyám, az ikertestvérem, a húgaim…

– És ez?

 – A feleségem. Aki meghalt.

– Szeretted?

– Igen.

– Jobban, mint Anyut?

– Sohase hasonlítottam össze ?ket. S nem is akarom. Mindkett?t szerettem. De nem egy id?ben. Akkor már rég nem halottunk Anyuval egymásról.

– De Anyu megtalált…

– Igen, de most siessünk, mert lekéssük a repül?gépet.

 

Amint a Peddington-kastély küszöbét átlépték, Lizzy futásnak eredt felfele a lépcs?kön, az édesanyja hálószobája felé.

– Anyúúú! – kiáltotta már távolból.

– Miss Lizzy, ne menjen be! – szólt rá a szobalány, aki mellett elrobogott az emeleten. – Az édesanyja alszik… ­ Ám Lizzy szélvészként rontott be a szobába.

– Lizzykém! – mosolyodott el er?tlenül az édesanyja.

Lizzy meglátva édesanyját, hirtelen lefékezett. Óvatosan közelítette meg az ágyat. Letérdelt az ágy mellé, úgy tette oda a buksiját az édesanyja mellére, majd zokogni kezdett.

– Ne sírj, kislányom… – próbálta édesanyja vigasztalni. De az ? szeméb?l is kibuggyant a könny. Így ültek ott percekig szótlanul. – Gordon… Mrs. Scott… nézett fel szemrehányóan a már jó ideje az ajtóban állókra, amint észrevette ?ket.

– Miss Lizzy, jöjjön velem, vetkezzünk le, együnk, majd egész nap itt lehet édesanyja mellett, ha akar – tett egy kísérletet Mrs. Scott, hogy magukra hagyja a szül?ket.

– Menj csak… Majd visszajössz… – biztatta édesanyja is.

Mary Peddington megvárta, amíg ketten maradtak. Ekkor szemrehányóan nézett Gordonra.

– Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson… Nem akartam, hogy így emlékezzen rám… Hogy ez a kép maradjon meg rólam… Hogy megálmodjon újra meg újra a halálos ágyamon… Mint én édesanyámat.

– Azt kérdezted t?le, hogy ? mit akar?

– ? még csak egy gyermek. Nem fogja még fel… Hogy mit fog átélni… Rémesen szenvedtem a hiányától… De meg kellett tennem ezt az áldozatot érte. S most hiába az egész…

– Mary, ? nem CSAK egy gyermek – nyomta meg Gordon a „csak” szót –, hanem egy gyermek, akinek van véleménye, és joga a választáshoz. Arra gondoltál, hogy ez részedr?l önzés? Neked nyugodtabb a lelked, ha ett?l megvédted. De arra gondoltál, hogy ? nem akar búcsú nélkül elválni t?led? Hogy esetleg melletted akar maradni utolsó pillanatig? Hogy, ha nem láthat viszont, akkor úgy érzi majd, hogy ellökted magadtól? Hogy ezt úgy értelmezi majd, hogy rossz volt, és azért kergetted el magadtól? Arra gondoltál, hogy az állapotod eltitkolásával, a bizalmát játszod el? Én nagyon bánom, hogy belementem ebbe a játszmába. Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor rajtakapott… Pedig ha elejét?l fogva tudja, akkor lehet, alkalmam se lett volna közeledni hozzá.

Mary mély hallgatásba merült. Látszott rajta az er?s vívódás. Végül Gordonhoz fordult:

– Igazad van… Köszönöm, hogy túlléptél a szavamon… Nagyon szenvedtem a hiányától. Mondd Gordon, ha ilyen remek apja tudsz lenni, miért nem tudtál rendes férfi is lenni? Akire egy n? rábízza az életét.

– Tesséék? – meresztett Gordon nagy szemeket. – Az után a szerelmes éjszaka után te hagytál ott búcsú nélkül. Miel?tt elaludtam, még szerettük egymást… Azóta se tudom miért… Évekig kerestem rá a választ. Ma sem tudom…

– Mondd, mikor hagytad abba a trófeavadászatot?

– Milyen trófeavadászatot?

– Amivel sportot ?zöl abból, hogy hány n? képét tudod abba az albumba beragasztani, az „elejtés” dátumát és a nevét a képe alá írva? Majd ha lefeküdt veled, akkor dobjad, s célozd meg a következ?t… Nekem is az lett volna a sorsom, ha nem megyek el azon a hajnalon, ugye?

– Összetévesz… Jaj, neeee! – temette Gordon az arcát a kezébe. – Az az album az ikertestvéremé volt… Nálam volt azel?tt való nap, s ottfelejtette… S én sért?dötten hazamentem Indiába, a dzsungelbe menekültem… Hogy mekkora idióta hülye vagyok! Hogy miért adtam fel… Megölööööm! Megölöm Krishnat! – kiáltott fel fájdalmasan.

– Kit akarsz megölni? – lépett be ijedten Lizzy.

Mary és Gordon egymásra néztek.

– Az ikertestvéremet… Ne félj, nem teszem meg. Ez csak olyan dühkitörés. Nem gondoltam komolyan… mondta az apja.

– Mint amikor én azt mondtam, hogy gy?löllek, s nem akarlak többé látni?

– Olyasmi… – válaszolta az édesanyja. – Egy hülye félreértés miatt nem volt eddig apukád… Meg tudsz nekünk bocsátani?

– Gyere, ölelj át minket, érezzük magunkat egy családnak… – hívta az apja. – Óvatosan öleld át Anyut…

Harmadnap reggel 9-kor megjelent Hewitt atya, házasságkötéshez öltözve. Amikor az inas ajtót nyitott, az arcából rögtön látta, nász helyett gyászt fog celebrálni…

– Mikor történt? – kérdezte.

– Ma hajnalban örök álomba szenderült. Élete legboldogabb perceiben.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.