Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 10.

Huszonkettedik fejezet,
melyben Pinocchio elfogja a tolvajokat, s h?séges szolgálata jutalmául visszanyeri szabadságát…

Jó két órája alhatott már jóíz?en, mint a bunda, mikor éjféltájban hirtelen fölébredt valami furcsa suttogásra és csitt-csittelésre. Kidugta az orrát az ólból, és kint négy sötét, bundás állatot látott az udvaron, ott tanácskoztak nem messze t?le. Els? pillanatban azt hitte, macskák. De nem macskák voltak, hanem nyestek; ezekr?l a kis vadakról pedig tudni való, hogy semmit sem szeretnek úgy, mint a friss tojást meg a zsenge jércehúst.

Egy ideig tanakodtak, aztán az egyik nyest kivált a csoportból, odament a kutyaólhoz, és halkan beköszönt:

„Jó estét, Csormolya!”

„Nem vagyok Csormolya!” – felelte a bábu.

„Hát ki vagy?”

„Pinocchio vagyok.”

„Mit keresel itt?”

„Én vagyok a ház?rz? kutya.”

„Hát a Bogáncs? Az az öreg kutya, aki itt lakott az ólban? Hol van?”

„Még reggel kimúlt.”

„Kimúlt? Szegény jószág! Nyugodjék békében! Derék teremtés volt, de ahogy a fizimiskádat nézem, te se lehetsz rosszabb kutya nála.”

„Bocsánat, én nem vagyok kutya!”

„Hát mi vagy?”

„Bábu.”

„És te vagy a ház?rz??”

„Sajnos! Büntetésb?l…”

„No, mindegy. Figyelj ide! Kössünk egy alkut, ugyanolyat, amilyet annak idején szegény jó Csormolyával kötöttünk. Te se fogod kárát látni.

„És miben áll az az alku?”

„Ahogy eddig, úgy ezután is hetente egyszer ellátogatunk a baromfiudvarba, pesze éjnek idején, és minden alkalommal nyolc csirkét elviszünk. A nyolcból hét a miénk, egyet pedig neked adunk, amennyiben hajlandó vagy úgy tenni közben, mintha mélyen aludnál, és nem jut eszedbe holmi ostoba csaholással fölverni a gazdát.”

„A Csormolya is így csinálta?” – kérdezte Pinocchio.

„Így bizony. Nem is volt köztünk soha semmi probléma. Te is csak aludj nyugodtan; biztos lehetsz fel?le, hogy miel?tt elmegyünk, itt hagyunk neked az ólban egy szép, kopasztott jércét, legalább lesz mit reggelizned. Nos, szót értettünk?”

„Jobban már nem is érthetnénk!” – felelte Pinocchio, de úgy intett fejével, mintha azt mondaná: ’És vissza is térünk rá rövidesen!’”

Ezt azonban a nyest nem vette észre: sietett vissza a társaihoz.

Miután biztonságban érezték magukat, a tyúkólhoz osontak; ott volt a kutyaház mellett. Fogukkal-körmükkel fölfeszítették a kis deszkaajtót, és szép sorjában behuppantak, egyik a másik után. Alighogy bent voltak, hallják ám, hogy rájuk csapódik az ajtó.

Azt Pinocchio csapta rájuk, s nem volt elég, hogy rájuk csapta: odahengergetett még egy jókora követ is, nehogy belülr?l kinyomhassák. Aztán ugatni kezdett – vau-vau-vau! – olyan buzgón, hogy egy igazi kutya se csinálhatta volna különbül.

A gazda fölriadt a lármára, kiugrott az ágyból, kapta a puskáját, rohant az ablakhoz, kikiabált:

„Mi van?”

„Itt vannak a tolvajok!” – kiabált vissza Pinocchio.

„Hol?”

„A tyúkólban.”

„Akkor jövök máris!”
És annyi id? sem telt el, míg egy áment elmondhatna bárki, rohant le lélekszakadva, be egyenest a csirkeházba; nyakon csípte a négy nyestet, és behajigálta ?ket egy nagy zsákba.

„Végre megvagytok, jómadarak! – mondta elégedetten, miközben jó erõsen elkötötte a zsák száját. – Reggelig ellesztek ebben a zsákban, akkor aztán majd elhúzom a nótátokat!”

Ledobta a zsákot a fal tövébe, aztán Pinocchióhoz lépett, elkezdte simogatni, becézgetni.

„Hogyan sikerült elcsípned ezt a négy akasztófára való gazfickót? Ha meggondolom, hogy az a h?séges öreg Csormolya soha nem vett észre semmit!”

A bábu már-már kibökte a szomorú igazságot: hogy az öreg Csormolya bizony összejátszott a zsiványokkal, és szégyellni való egyezségre lépett az ellenséggel, hanem aztán mégis meggondolta magát, és inkább nem szólt egy szót sem. Minek mondjon rosszat a vén huncutról, ha már úgyis eltemették? A halottak, halottak, és a halottak csak hadd nyugodjanak békében.

„Ébren voltál, mikor megjöttek?” – faggatta tovább a gazda.

„Aludtam – felelte Pinocchio -, „de a nyestek fölébresztettek a suttogásukkal. Az egyik odajött az ólamhoz, és azt mondta: ’Ha megígéred, hogy nem ugatsz, és nem kelted föl a gazdát, kapsz t?lünk egy szép, kövér, kopasztott jércét.’ Érti? Volt képe ilyesmit ajánlani, éppen nekem! Mert én ugyan csak egy mihaszna bábu vagyok, és se szeri, se száma a hibáimnak, de hogy tisztességtelen zsiványokkal cimboráljak, azt már nem!”

„Derék gyerek vagy!” – mondta a gazda, és vállon veregette – „Becsületedre válik, hogy így gondolkodol. Jutalmul visszaadom a szabadságodat. Tessék” – mondta, és lecsatolta róla az örvét -, „most aztán mehetsz haza!”

 

Huszonharmadik fejezet,
melyben Pinocchio elsiratja a halott, szépséges, kékhajú lánykát, aztán találkozik egy Galambbal, mely átrepíti ?t a Tenger felett, hogy segítségére siessen apácskájának, Dzseppettónak

Alighogy Pinocchio nem érezte többé nyakán a nyakörv keserves szorítását, nekivágott a mezõnek, és szaladt, míg az országútra nem ért, mely a Tündér háza felé vitt.

Ott aztán megállt, és körülnézett a síkágon. Szabad szemmel is kivehette az erd?t, ahol balszerencséjére annak idején ismét találkozott a Rókával meg a Macskával, és látta a lombok közt az Óriástölgy hatalmas koronáját is, melynek egyik ágán fölakasztva lógott, de hiába meresztette a szemét, a kék hajú lányka kis fehér házát nem látta sehol.

Akkor valami szomorú el?érzet, szorongás támadt szívében. Összeszedte maradék erejét, és újra futásnak eredt. Pár perc alatt oda is ért a tisztásra, ahol annak idején a fehér házacska állt. Most nyoma sem volt, hajdani helyén kis márványtábla fehérlett, s rajta nagy bet?kkel a következõ szomorú fölírat állt:


ITT NYUGSZIK
A KÉK HAJÚ LÁNYKA.
BELEHALT BÁNATÁBA,
MERT ÖCCSE, PINOCCHIO
HÃ?°TLENÜL ELHAGYTA


Amint Pinocchio nagy nehezen kibet?zte a föliratot – hisz rendesen olvasni még mindig nem tanult meg -, kétségbeesetten roskadt a földre, és keservesen sírni kezdett. Ezer csókkal árasztotta el a márványtáblát, vagyis a sírkövet, és záporoztak könnyei. Szívszaggató zokogása messzire visszhangzott a síkságon:

„Jaj, Tündérkém, miért is nem inkább én haltam meg helyetted, hiszen te csupa jóság voltál, én meg elvetemült, komisz kölyök vagyok! És vajon hova lett szegény apácskám? Ó, Tündérem, mondd, hogy nem haltál meg igazából! Ha valóban jó akarsz lenni hozzám, hozzám, a kisöcsédhez, legalább azt mondd meg, drága Tündér, hol-merre találom a papámat, hogy most már mindig vele maradjak, és ne hagyjam el soha, soha többé! Ugye, nem igaz, hogy meghaltál? Ha szeretsz,  ha szereted még az öcsédet, ébredj föl…! gyere vissza…! Nem fáj a szíved, látva, mennyire magamra maradtam? Ha visszajönnek a gyilkosok, megint fölakasztanak, és akkor aztán végleg végem. De mit is csináljak így, egyedül a világon? Ki ad ennem, ha mindkett?töket elvesztettelek, téged is, apácskámat is? Hol hajtom le a fejemet éjszakára? Ki készít új ruhát nekem? Jobb lett volna, ezerszer jobb lett volna, ha én is elköltözöm err?l a világról. Igen, jobb lesz, ha én is meghalok…! Inkább én is…”  – hüppögte, és kétségbeesésében legszívesebben a haját tépte volna, de hiába, fából volt a haja is, még csak bele se túrhatott.

Közben egy nagy Galamb szállt arra, kiterjesztett szárnnyal megállt a leveg?ben, és lekiáltott a magasból:

„Mit csinálsz ott, te gyerek?”

„Nem látod? Sírok!”  – felelte Pinocchio. Fölnézett a madárra, és kabátja ujjával a szemét törülgette.

„Mondd csak”  – folytatta a Galamb -, „nincs véletlenül a barátaid közt egy Pinocchio nev??”
„Pinocchio?” – pattant föl a bábu. – „De hiszen Pinocchio én vagyok!”

Erre a Galamb gyorsan leereszkedett a földre. Szép, nagy galamb volt, nagyobb volt egy termetes libánál.

„Akkor Dzsepettót is ismered?” – kérdezte.

„Hogy ismerem-e? ? az én drága apácskám! Talán találkoztál vele, talán  beszélt neked rólam? Él-e még? Elvinnél hozzá? Felelj már, kérlek szépen: él még?”

„Három napja, hogy a tengerparton hagytam el.”

„Mit csinált a tengerparton?”

„Csónakot ácsolt magának, hogy átkeljen az óceánon. Szegény ember, negyedik hónapja járja utánad a világot; és mert sehol sem talált, a fejébe vette, hogy megpróbál a tenger túlsó felén a nyomodra akadni.”

„Milyen messze van ide a tenger?” – kérdezte Pinocchio izgatottan.

„Több mint ezer kilométerre.”

„Ezer kilométer? Jaj! Ó, ha nekem is galambszárnyam lenne!”

„Ha velem jössz, elviszlek.”

„Hogyan?”

„Úgy, hogy a hátamra veszlek. Nehéz vagy?”

„Könnyebb a falevélnél! Fából vagyok.”

Avval már ugrott is, meglovagolta a Galambot, és nagyot kiáltott örömében.

„Vágtass, röpülj paripám, szélsebesen, szaporán!”

A Galamb nagy suhogással fölszállt, és pár perc múlva már olyan magasan jártak, hogy majd beleütötték a fejüket a felh?kbe. A bábut elfogta a kíváncsiság: le akart nézni, de ahogy meglátta maga alatt az irdatlan mélységet, kis híja, hogy ijedtében le nem fordult a Galamb hátáról. Nem is mocorgott többet, hanem átkulcsolta galambparipája nyakát, és kapaszkodott, ahogy csak bírt.

Egész álló nap röpültek; estefelé azt mondta a Galamb:

„Nagyon szomjas vagyok.”

„Én meg nagyon éhes.” – mondta rá Pinocchio.

„Pihenjünk meg egy kicsit annál a galambdúcnál ott! Aztán majd megyünk tovább hamarosan, hogy holnap hajnalra a tengerparton legyünk.”

Betértek hát egy elhagyott galambdúcba.
Nem volt abban más, mint egy tálacska víz, meg egy kosárka bükköny.

A bábu, mióta csak világra került, utálta a bükkönyt, mindig azt mondta, már a szagára is fölfordul a gyomra; de most alaposan belakmározott abból. Amikor a végére ért, a Galambhoz fordult.

„Sose hittem volna, hogy a bükköny ilyen pompás étel!”

„Nincs jobb szakács az éhségnél.”  – jegyezte meg bölcsen a Galamb.

Azzal már mentek is tovább, és másnap reggelre valóban odaértek a tengerpartra.
Itt a Galamb szépen letette Pinocchiót a földre, és meg se várva jótettéért a köszönetet, sebesen tovaszállt.

Nagy tömeg tolongott ott a parton. Üvöltöztek, hadonásztak, integettek, és mind a tengert bámulták.

„Mi van itt?” – kérdezte Pinocchio egy nénikét?l.

„Nagy baj, jaj, nagy veszedelem!” – felelte a nénike. – „Egy szegény öregember elvesztette a kisfiát, és most csónakba szállt, hogy megkeresse valahol a nagy vízen túl. Csakhogy ma nagyon haragos a tenger, egy-kett?re elnyeli azt a csónakot.”

„Hol az a csónak?”

„Ott, az ujjam irányában!”

Az anyóka a messzeségbe mutatott; parányi csónak látszott arrafelé, akkorka, mint egy dióhéj, és benne egy aprócska utas.

Pinocchio összehúzta a szemét, er?sen figyelte azt a kis dióhéjat és benne a csöppnyi emberkét. És egyszer csak fölsikoltott:

„Az az én papám! Az én apácskám!”

A csónakot ide-oda hajigálták a hullámok, hol leejtették, hol ismét a tarajukon táncoltatták, Pinocchio pedig egy szikla tetejér?l kiáltozott, és integetett a zsebkend?jével meg a sapkájával.

És mintha Dzsepettó is megismerte volna, pedig jó messze volt már a parttól, mert lekapta a sapkáját, és integetni kezdett, aztán kézzel-lábbal mutogatta, hogy szívesen visszafordulna, de akkora a hullámverés, hogy nem bírja használni az evez?jét, nem bír nekifordulni a partnak.

Ahogy így integetett, hirtelen fölhömpölygött egy óriási hullám, és a csónak elt?nt. Várták, várták, hogy majd csak el?bukkan. De hiába: nem látták többet.

„Szegény ember!” – dünnyögték a halászok, akik a parton álltak, és lassacskán hazakészül?dtek.
Hanem akkor kétségbeesett kiáltás csapta meg a fülüket:

„Meg akarom menteni apácskámat!”

És látták, hogy egy szikla tetejér?l egy fiúcska veti magát a tengerbe.

Pinocchio fából volt: fönt maradt a víz színén, s olyan fürgén úszott, mint egy hal. Hol alábukott, hol újra fölmerült, hol a karját lehetett látni, hol a lábát, amint a habokat hasította.

Egyre messzebb járt a parttól, egyre kisebbedett, és végül is elt?nt a bámészkodók szeme elõl.

„Szegény gyerek!” – mormolták a halászok: elsuttogtak egy imát, és most már valóban hazaszállingóztak.

 

– folytatódik –

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.