Vandra Attila : Az élet egy nagy dzsungel 8/12 Bagira

Lizzy Peddington megérkezik az indiai ?serd?be, hogy megismerje apját. Vajon az indiai állatorvos beválik-e egy arisztokrata kislány apjának? Mrs. Scott, Lizzy nevel?n?je felhívja az apa figyelmét, hogy milyen nehéz helyzetben van, s az ?serd? tele van veszélyekkel.

8. Fejezet:                  Bagira

 

 

Ahogy felébredt, Mary Peddingtonnak a tekintete máris a telefonon állt meg. „Vajon hány óráig alszik? Telefonálhatok-e már?” –  morfondírozott. „Jaj de hülye vagyok, hiszen ott már rég elmúlt dél” – döbbent rá. Még csak egy napja nem látta, de máris nagyon hiányzott neki Lizzy. Egy anyának mindig nehéz elviselnie, ha a gyermeke el?ször távozik el több napra otthonról. ? pedig nem fogja látni többet, hiszen napjai meg vannak számlálva. A repül?téren eljátszotta az er?set, nehogy Lizzy gyanút fogjon. De egész nap betege volt a búcsúnak. Lizzy boldog hangja a tegnap, ahogyan mesélte az élményeit, felvidította, de ahogyan megszakadt a vonal, megint zokogásban tört ki.

    Reszket? kézzel nyúlt a telefonkagyló után. Majd letette. „Szedd össze magad” – mondta magának –, „Lizzynek nem szabad megéreznie rajtad a lelkiállapotodat. Azt akarod, hogy Lizzy lásson haldokolni? Hogy éveken keresztül megálmodja, ahogyan te az édesanyádat a halálos ágyán? S te már kamasz voltál akkor, ? pedig csak egy érzékeny kisgyermek.” Lenyelte a könnyeit, mélyeket lélegzett, amíg végre sikerült er?t gy?jtenie. Majd tárcsázni kezdett.

    Lizzyt nem kellett biztatni, hogy meséljen. Mesélte a sok vadállatot, amelyeknek eddig a nevét se hallotta, ahogyan segített etetni, ahogyan Apu bekötözte, injekciózta ?ket. Egyszer csak egy távoli férfihang hallatszott be a telefonba, amint Lizzy nevét kiáltotta.

    – Szia, Anyu, megyek, mert engedjük szabadon a majmot, amelyiket apu meggyógyított – hagyta abba a meséjét a mondat közepén. Mire anyja észbe kapott, Lizzy már le is csapta a telefont, s elviharzott.

    Mary Peddington vegyes érzelmekkel tette le a telefonkagylót. Nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért nem tud maradéktalanul örvendeni a lánya boldogságának. Nem tudta pontosan megnevezni azt a kellemetlen érzést, ami elfogta, miután Lizzy lecsapta a telefont. Csak másnap jött rá, mi az, mikor végül sikerült beszélnie Mrs. Scottal.

    – Biztosíthatom, Miss Peddington, hogy Lizzy jól van, és nagyon jól érzi magát –  nyugtatta meg a nevel?n?. – Miss Lizzy Durrelnek ki sem találhatott volna szebb vakációt. Most már tudom, honnan a nagy szerelme az állatok iránt. Apai örökség.

    Miss Peddington csak hosszabb hallgatás után szólalt meg, kérdez?sködni kezdett. Hangja gyanakvóan aggodalmaskodó, de annál is inkább akadékoskodó volt. Mrs. Scottban azt az érzést keltette, hogy mintha azt szeretné volna hallani, hogy valami nincsen rendben.

    – Féltékeny, ugye, Miss Peddington? – jött rá az akadékoskodás igazi okára Mrs. Scott.

    – Igen, azt hiszem, igen – vallotta be Miss Peddington újabb hosszú szünet után. – Aggódva küldtem el a lányomat. Nagyon szurkoltam neki, hogy jó apára leljen. S most… Tele a lelkem negatív érzésekkel. ? volt mindenem, s most el fogom veszteni. Én nem tudom neki mindezeket megmutatni. Nem tudok neki Mauglit olvasni, nem tudom innen a távolból átölelni, nem tudom… – fakadt sírva.

    – Ne féljen asszonyom, nem fogja önt soha elfelejteni – próbálta vigasztalni Mrs. Scott, de a vonal megszakadt.

    – Gy?lölöm, gy?lölöm, gy?lölöm! – ismételgette magában, miután letette a telefonkagylót. – Mindazok után, most még Lizzyt is… De hiszen én akartam, hogy jó apja legyen – próbálta magát racionális mederbe terelni, sikertelenül.

 

    – Sahib! Sahib! Egy fekete párducot hoztunk – kiáltotta Raj. Napokig fekhetett étlen-szomjan a csapdául szolgáló verem alján. Teljesen le van gyengülve. Még fejét se tudja megemelni.

    – Azonnal perfúziót adunk neki – válaszolt az állatorvos.

    Lizzy is azonnal megjelent.

    – Ni, Bagira! Apuuu, ugye meg tudod gyógyítani?

    – Remélem, igen. De ne gyere közel! Ez egy veszélyes vadállat! A mancsának egyetlen csapásával megölhet!

    – Neeem, Bagira nem rossz! – kelt kétségbeesetten a párduc védelmére Lizzy.

    – Lizzy, ez nem Bagira a Dzsungel Könyvéb?l. Ez egy másik fekete párduc. Egy veszélyes ragadozó. Éppen úgy megtámadja és megölheti az embert, mint sir Khán.

    – Deeee, ? Bagira.

    – Jó, hívtatjuk Bagirának, ha úgy akarod, de akkor se gyere közel! Veszélyes, érted? – emelte meg az apja a hangját.

    – Akkor te miért mész közel hozzá? Neked miért szabad? – vált élesre a Lizzy hangja is.

    – Hogy gyógyítsam meg.

    – Én is akarok segíteni.

    – Nem!

    – Gy?löllek! – kezdett sírni Lizzy. Tüntet?leg hátat fordított, de nem ment el.

    – Nem érted meg hogy… – kezdett kiabálni az apja, de elharapta a mondat végét. Minden ízében remegett. Eszébe jutottak Mrs. Scott els? este mondott szavai. „Felkészült arra, hogy mit mond majd ilyen helyzetben?” Gondolkodott ugyan rajta, de nem talált megoldást. Aztán belefeledkezett. Lizzy, látván, hogy a színjáték nem érte el célját, futásnak eredt. Apja egy pillanatig mozdulni se tudott. Majd át se gondolva, mit tesz, utána szaladt. Elkapta, magához fordította. Lizzy teljes erejéb?l verg?dött, de nem tudta kitépni magát az apja kezei közül.

    – Engedj el! Engedj el! Gy?löllek! Anyúúúú! Segítsééég! Mrs. Scott!

    – Nagyon féltelek, Lizzykém! Soha sem tudnám megbocsájtani magamnak, ha bajod esnék. Hogy néznék Anyu szemébe, hogy nem vigyáztam rád, megengedtem, hogy veszélyes dolgokat m?velj, s bajod esett? Veszélyes mesterség az enyém, ha meg akarom gyógyítani Bagirát, kell vállalnom a kockázatot, közel kell mennem hozzá. Ugye akarod, hogy gyógyuljon meg Bagira?

    Lizzy eleinte meg se hallotta az apja szavait, ám Bagira nevének hallatára, figyelni kezdett. Lassan abbahagyta a verg?dést.

    – Ha akarod, kintr?l végignézheted, mit csinálok. De nem jöhetsz be. Nagyon veszélyes, injekciót kell adnom neki, ami fáj, s a fájdalomtól megijedhet, támadhat és megsebezhet – folytatta nyugtató hangon az apja. Lizzy lassan felfogta apja szavait.

    – De végignézhetem? – kérdezte reménykedve.

    – Igen, azt nem mondtam, hogy kintr?l nem nézheted végig. Csak nem lehetsz bent, mert nagyon veszélyes. Én is nagyon félek.

    Lizzy átölelte az apja nyakát.

    – Vigyázz magadra… De ugye megsimogathatom Bagirát, hogy ne féljen?. Csak egyszer. Kééérlek! Csak egyetlenegyszeeeer! – kulcsolta össze könyörg?en a kezét.

    – A hátát, egyszer – engedett az apja a zsarolásnak az er?tlen állatra pillantva. Ám a következ? pillanatban meg is bánta engedékenységét. De már nem szívhatta vissza. Aggódva engedte közel. A szíve is megállt egy pillanatra, amikor Lizzy hozzáért az állathoz.

    – Bagira, Bagirácska, légy jó, egy picit fog fájni az injekció, ne ijedj meg. Apu meg fog gyógyítani – simított végig a beteg párduc hátán. A párduc felkapta a fejét. Egy pillanatig a rá visszamosolygó Lizzyre nézett, majd újra er?tlenül leengedte a fejét, mintegy megadva magát a sorsának. Az apának eközben akkorát dobbant a szíve, hogy csoda, hogy ki nem ugrott a helyér?l. Meggy?z?dve arról, hogy az állat békés maradt, lányára nézett. Lizzy a tekintetéb?l megértette, hogy az ígéret szép szó…

    – Milyen selymes a bundája – mondta, miközben az apja kikísérte.

    – Altató injekciót adok neki. Ne ijedj meg, el fog aludni, nem hal meg. El kell altassam, különben megsebezne, amíg kimosom a sebét. S a perfúziót is kitépné magából.

    – Légy jó, Bagira, Apu vigyáz majd, nem fog nagyon fájni – biztatta a rácson túlról Lizzy.

    Ekkor ért oda Mrs. Scott, aki meghallotta a Lizzy segélykiáltását.

    – Mi történt? Mi a baj, Lizzy? – nézett végig a békés egyetértésben lev? apán és leányán, kiket a rács választott el.

    – Most már semmi – válaszolták kórusban, cinkosan összepillantva.

 

(Folytatása következik: Apu gy?löllek! Haza akarok menni… )

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 697 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.