Kertész Éva : Karesz 4.

*

4.

Karesz későbbi naplója:

Be kell látnom, hogy csak a szarvaim hiányoznak! Ha most lenne humorom, azt is mondhatnám, hogy már nem. Sőt többszörösen vannak.

Hogy lehettem ennyire ostoba! Bizonyos, hogy Verának imponáltak a sikereim, az ismertségem, a beosztásom, a jövedelmem, de hihetően jobban örült volna egy jelen lévő férjnek, mint egy kóbor dicsfénynek. Túl azon, hogy az embereknek eltérőek a szexuális igényei, ő jóval fiatalabb is nálam. Elképzelhető, sőt ma már biztos is, hogy több gyengédségre vágyott. Több figyelemre. Túlságosan önzően vélekedtem az életünkről. Pontosabban meg voltam róla győződve, hogy minden rendben van.

Sokkal később jöttem rá, hogy őt korántsem fárasztotta ki sem a sok munka, sem én, neki szüksége volt az én nem kis baráti köröm minden férfijára, s a jó ég tudja még ki mindenkire. Fiatal nő, s én nem figyeltem rá eléggé, ő pedig azzal kárpótolta magát, akivel kedve szottyant. Miközben engem kielégítettek a szakmai sikereim, neki a férfire lett volna igénye. A jelek szerint nem is egyre, többre. Nem is idősebbre, fiatalabbra. Az is lehetséges, hogy a nimfomániának egyik fajtájával állunk szemben, de ez sajnos, nem vigasz.

Ma már mindegy, nekem sem dicsőség, tény, hogy elhódította tőlem az egész baráti és ismeretségi körömet. Mert mindazok, akik vele ágyba bújtak, többé nem mertek a szemembe nézni, inkább elhagytak. Mondanom sem kell, hogy nem ők szégyellték magukat, hanem én. De azt mondott neki rólam, amit akart, mert cáfolni nem állt módomban. Itt kezdte elhitetni, hogy nem vagyok beszámítható.

Egyetlen öröm a magánéletemben, hogy hatvan év elteltével jelentkezett az a hajdani lány, aki betegsége után úgy tűnt el a látókörömből, hogy azt is elfelejtettem, ismertem valaha.

 

Karesz rádöbbent, hogy csak saját maga előtt került megalázó helyzetbe, elvégre azok a férfiak, akiket Vera elcsábított, nem tudtak egymásról. De azt tudta már, hogy a továbbiakban kénytelen átértékelni az életét. Keserűen vette tudomásul, hogy a házassága, amelyet kiegyensúlyozottnak, jónak ítélt, a felesége részéről legjobb esetben is kettes minősítést kapott.

Ezzel szemben egyre gyakrabban figyelt fel olyan jelekre, jelenségekre, amelyeket korábban észre kellett volna vennie, nem mosolyogva üldögélni a babérjain. Nem mintha sok cselekedni valója lett volna, elvégre pontosan azok az évek szálltak el felette, amikor még biztonsággal lép tovább az ember. Ahhoz már meglehetősen elnehezedett, hogy elhagyja a megszokottat, s újat teremtsen magának. S noha még dolgozott, már érezte, hogy le kéne tenni a lantot. Egy infarktus aztán megoldotta a gondját, s ami rosszabb, ennek kapcsán nyílt ki a szeme. Pontosabban a helyzet, amelybe került. Melyben az ő szakember felesége nem vette túlzottan aggódóra a figurát — ébresztette rá, milyen tartalmatlan a kapcsolatuk. Neki kellett intézkednie, felhozatnia magát Pestre a Kardiológiai Intézetbe a nyaralásból, mert Vera bizony még csak meg sem játszotta magát. Nem is titkolta különösebben, hogy jobban állna neki a vígözvegy szerepe.

Ezen a témán lehet humorizálni, de a dolog érdemi részét nem lehet bagatellizálni. A tényt, hogy rosszulléte nem keltett riadalmat a feleségében, s ezt még csak nem is titkolta, letaglózta. Eddig úgy vélte, hogy ők egymás hozzátartozói — és bár igen sok esemény mondott ellen ennek az évek folyamán, ő azt akarta hinni, tehát hitte —, és most kiderült, hogy Vera személyében nincs hozzátartozója. Legfeljebb örököse.

 

Karesz naplója:

 

Karácsony előtt Hévízre mentünk. A víz is kell, a pihenésre is szükség van. Évek alatt ez már szokássá vált. A délelőtti fürdőzés után elindultunk a kissé meredek úton hazafelé. Valami okból kifolyólag romlott a komfortérzésem. Még nem tudtam, mi lel, de azt éreztem, valami nincs bennem rendben. Igen, légszomjam van állapítottam meg magamban. A hátamban is jelentkezett egy jelentéktelen fájdalom. Még nem tettem róla említést Verának. Minek izgulna?

Este viszont már nyugalomban is éreztem a tüneteket, mert nem akartam így nekimenni az éjszakának, már megemlítettem Verának, aki szintén a víznek tulajdonította panaszaimat.

Véleménye nem nyugtatott meg, de el is vártam volna tőle annyi figyelmességet, hogy megvizsgál. Rossz közérzetem is fokozódott, s a rám váró éjszaka ebben az ismeretlen környezetben negatív gondolatokat indított el bennem. Kértem, hogy mégis vegye elő a fonendoszkópot. Kelletlenül, de megtette. Hőemelkedésem is volt, de fizikai vizsgálattal kóros eltérést nem talált. Közölte, hogy szerinte kezdődő tüdőgyulladásról lehet szó.

Ezután az én kardiológus feleségem lement az ügyeletes orvoshoz egy fiatal reumatológushoz —, aki megerősítette feltételezését, közösen megírtak egy jegyzőkönyvet, (eseményjelentést), és mindketten antibiotikum szedését javasolták.

Érezve, amit csak én érezhetek, gondolva, amit én tennék a helyében, kértem intézkedjen, hogy EKG vizsgálathoz juthassak. Saját kocsinkon vitt a helyi kórházba, és innen már mentővel vittek tovább Zalaegerszegre, mert a gépek infarktust állapítottak meg.

Kész műtő várt, az orvos kollégák betettek két stentet. Ez a rugalmas háló a koszorúér beszűkülését akadályozza meg a továbbiakban. Mellette behelyeztek egy ballont, mely a gyengén működő szívizom munkáját segíti. Nos, személyes pechemre ez a ballon elszabadult. Tovább szállítottak hát a haemo laborba.  Szállítás közben a hordágyamon billegő EKG-n módomban volt megfigyelni az egyre gyengülő elfáradt szívizom küszködését. Aztán elvesztettem kapcsolatomat a valós világgal. Ma már személyes tapasztalattal rendelkezem a passzív eutanáziáról.

 

A tény, hogy maga diagnosztizálta a baját, mely elvette ugyan a felismerés élét, így meg sem rendült túlságosan. Vera magatartása viszont fejbe verte. Lehet, hogy pontosan ezért, már lábadozása idején gyakran jutott eszébe az asszony gazdag nagynénje, aki miután rá hagyatkozott, nagyon gyorsan bekerült egy öregek intézetébe. Benne is megfogant az a gyanú, hogy hű neje legszívesebben őt is bedugná valami hasonlóba. Mi több, szinte érezte rajta, hogy ugrásra készen áll.

Bizalmatlansága beigazolódott. Figyelni kezdett, s kiderült — amit már sejtett —, hogy házasságukban egyre több hazugság kerül felszínre. Sőt, azzal is szembesült, hogy egy előre megtervezett „kikészítésnek” nevezhető játék alanyává lett. Aminek elve, hogy nem kell semmit tenni, csak olyan helyzeteket teremteni, amit a másik teste, lelke már nem képes elviselni.

Megalázó helyzetekbe került, mert szembesülnie kellett Vera azon véleményével, hogy kevés a nyugdíja az ő jövedelméhez képest. S miután a közös pénzt már korábban sikeresen kimentette a saját nevére, ő pedig csak arra költhetett, amit csekkel igazolt utóbb felé, már Vera diszponált minden fillér felett. Mégis a legnehezebb, az iszonyatos manipuláció az volt, ahogyan leértékeltette vele önmagát. Ahogyan fokozatosan és folyamatosan tudatosította benne, hogy a nyugdíjas, aki nem végez tevékeny munkát, aki nem hoz haza sok pénzt, már értéktelen ember. Az pedig örülhet, ha felmoshatja a követ, takaríthat, mosogathat. Jó szóból is csak annyi jár neki, amennyi a haszna.

Csoda-e, ha ebben a helyzetben Karesz elcsendesedett? Noha, nem is volt kihez szólnia. Ha ez az Eszter, ez a valahai lány, aki teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul jelentkezett, nem tolakszik bele az életébe, végkép elmagányosodik. Ám ez nem az a fajta szerencsére, aki hagyja magát lerázni. Igaz, hogy a távolság közöttük több mint sok, de telefonon is lehet egymásról gondoskodni.

Szerencsére az asszony ráért, folyamatosan hívta, mesélt, és kérdezett, míg kialakult közöttük egy olyan barátság, amely tartalmas és értékes, s amelyért érdemes naponta felöltözni, borotválkozni, egyáltalán élni. A nő megérezte, hogy a félresiklott lelkű embernek csak oly módon adhatja vissza önmagába vetett hitét, ha azt bizonygatja a drót túlsó végén, miszerint új életérzés kerítette hatalmába. „Jól figyelj” — mondta —, „mert csak egyszer hallod, egyszer mondom: Szeretlek”.

Ez a mondat mindent megváltoztatott Karesz újonnan kialakult életében. Biztonságot adott, tartást, kialakította benne annak az érzését, hogy szükség van rá. Hiszen a szeretet önmagában annyi, mint egy pohár víz a sivatagban. Életet ment. Nélküle sincs élet, mert elsorvad a lélek.

 Közben Eszter vallatta az életéről, kérte, hogy írja le részletesen, és küldje el hozzá. Ő pedig írt, írt, és dátumozott, majd aláírt, mert azt is kérte az asszony, s amikor már mindent leírt, jött a biztató hang; Nyugi, nyugi! Nincs több izgalom, mert a mai naptól be tudja bizonyítani országnak, világnak barátja szellemi épségét. Nem kell aggódnia tovább, hogy gondnokság alá helyeztethetik.

 

Karesz naplója:

 

Leeresztettem. Akkora nyugalom töltött el, mint soha korábban. Felragyogott a Nap. Igenis van valaki, aki törődik velem, aki segít nekem, akinek én fontos vagyok. Aki hisz abban, hogy eszem ép maradt.

Előtte már nem mertem végiggondolni egy gondolatot, mert folytonosan attól rettegtem, hogy úgy járok, mint a nagynénje. Amikor gyógyulóban voltam, a kórházban megrendített egy jelenet, amelytől kezdve állandóan figyelőállásban éltem. A nevezetes napon nem kívántam az ételt, s amikor eltoltam magamtól, Vera elment, hogy ideggyógyásztól kérjen szakvéleményt a magatartásomról.

Arról már meggyőződtem korábban, hogy az egész életem homokvárra épült, hogy nem én kellettem neki, hanem a címem, rangom, s minden megmozdulása, még a féltékenységi jelenetei is előre meggondoltak voltak. Még az előttem lejátszott, hazug, üres partner nélküli telefonjai is megrendezettek voltak. De ami ez után következett, mindent fölülmúlt. Eltűntek személyes dolgaim, majd megkerültek olyan helyekről, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Közben mindenkitől izolált, de azt híresztelte, hogy butulok. Csak azt tudnám, hogy mi az, ami ingerli bennem? Pontosabban, tudom. A tény, hogy élek. Örökölne már.

Fájdalmasan élem meg, hogy a világ változása is az ő manipulatív életét segíti. Itt nincs szükség nyugdíjasra, sem aktív munkaerőre, rendőrre és őrizettre. Hol van már a szent megújulás reménye! Amikor az ország maga rendezhette volna a sorsát! Hát ez a hajó is elment. Mi itt a Kárpát-medencében mindig mindent elszúrunk! Hol az a baj, hogy bízunk egymásban, hol az, hogy nem, de sikerült elsőkből az utolsók közé leküzdeni magunkat. Kormányok jöttek, kormányok mentek, s az okos fők gyülekezete elfáradt abban a küzdelemben, amelyet a disznófejű nagyúr nyert meg ismét.

Vera aztán abban különösen tehetséges, hogyan kell maga alá kaparni mindazt, amiért én keményen megdolgoztam. Most viszont itt őrzöm a közös lakásunkban a stílbútort, amelyre hosszasan ráülni sem szabad, mert meghullámosodik a szövet a használattól; a festményeket, melyekkel a betegeim leptek meg; a perzsákat a talpam alatt. Miért őrzöm? Mert attól tartok, ha egyszer elhagynám, otthonom se lenne. Kizárhatna még ebből is. Lehet, hogy mégis Verának van igaza?

 

A tény, hogy Eszter személyében akadt egy ember, akinek elmondhatta sérelmeit, aki magától jött rá az ő tragikus élményeire, akinek jó, meggondolandó ötletei voltak. Mert még az is kiderült utóbb, hogy a kifogástalan karakter, a pozitív tulajdonságokkal rendelkező feleség mindenéből igyekezett kifosztani, sőt még a kizárólagos apai örökségét is eladta a tudta nélkül. Most tehát még pereskedhet is vele, hiszen amit tett, annak a neve nemes egyszerűséggel: bűntény. S ez még csak a kezdet.

Ő közben vallatta a múltját, mert meg akarta érteni, hogy tulajdonképpen hol rontotta el az életét, mit tett rosszul? Mert valamit mégiscsak rosszul kellett tennie, ha a dolgok úgy ütnek vissza, hogy ekkora pofonokat kap.

S egyszer csak megnyugodott.  Rájött, hogy nem követett el semmit, egyszerűen csak olyan ember, akit mások ösztönösen kihasználnak. Ilyennek is lenni kell, ilyen pali-madárnak. Nem kötelező, de ha már így alakult… Ő az a jóhiszemű figura, aki mindig éppen akkor van jelen, amikor adni kell.

Elvégre a Vera családja is az ő pénzét hordta-vitte évtizedekig, különböző tételekben. Hol a fiókból, hol a bankból. A saját nővére is neki köszönheti az életét, ő fizette a nem kevés pénzt az orvoskollégáknak, amikor megbetegedett. S az anyagi biztonságát is neki köszönheti, mert ő nem tudta volna elviselni, ha az ő nővére nélkülözni kénytelen. Pedig — örök keserűségére — Edit nem állt ki mellette, amikor megtehette volna, pontosan, amikor meg kellett volna tennie.

No, meg apa is, ugye? Az is egy szép történet!

Már felnőtt orvosként ment végig a kórház udvarán, amikor szembe jött vele öregen és sírva az ő valaha nagy és erős apja. Megálltak. Ezt sem tudja megmagyarázni soha, miért állt meg akkor. Talán, mert sírt apa? Ő is sírt sokat, amikor látni vágyta!

Mégis megállt. És odatartotta azt a nyavalyás vállát, hogy azon, az ő vállán, neki zokoghassa el összeomolva, hogy meghalt az az asszony, aki miatt elhagyta őt kisgyerekként. Ráadásként csak annyit kért, hogy segítsen az ilyenkor szokásos teendők elintézésében. Ő természetesen segített. Elvégre ő a balek. A mindig kéznél levő, a mindenkinek segítő igazi balek. Igaz, hogy többé nem találkoztak, igaz, hogy apa nem is említette, hogy akarná, de neki sem kellett volna többé.

Miként elutasította azokat a barátokat is, akik idő múltán visszaszállingóztak. Volna. Jelentkeztek, de köszönte: nem. Többé nem. Annyira nem madár. És nem lesz madara Verának sem, mert tudja, hogy most pontosan azért udvarol ennyire, mert retteg, hogy egyedül lesz a bajában. Mert lám, neki is adódnak gondjai a testével, ilyen-olyan panaszai, melyek csak szaporodnak majd az évekkel, de azokat már egyedül kell megoldania még akkor is, ha Karesz is magányos lesz nélküle.

 

* * *

 

Tehát itt élt a tudatában egy valamikori Eszter, aki akkor helyes kislány volt, mára viszont okos, értékes felnőtt. Csak egyet nem kalkulált be: azt, hogy Eszter felett is elmúltak az évek, hogy már nem hasonlít arra, aki volt. Hiába mondta, hogy cukorbeteg, hogy mozgásszervi panaszokkal küzd, hogy csak rövidtávon tud közlekedni, hogy csak a lelke fiatal. Készültek találkozni, mert látni vágytak egymást. És Eszter vonatra ült, Karesz pedig várta az állomáson. Csodával lett volna határos, ha megismerik egymást. Eszter már menni sem tudott a fáradtságtól, s csak belesírta a telefonba, milyen az öltözéke, hol áll, mire a férfi felfedezte őt egy idős, fáradt, sokkos állapotú idős hölgyben.

Igaz, hogy belőle sem nagyon ütközik ki már a dús fekete hajú, karcsú fickó, akire valaha odanéztek a lányok. Mégis a férfi rendült meg jobban. Hihetően a régi fiatal nőre gondolt sokat, túl azon, hogy mindig is a fiatalabb nők vonzották. Hát itt bizony nem talált senkit a fiatalabb korosztályból!

Eszter — aki inkább örömre született —, mint keseregésre, miután megrázta magát, örült a találkozásnak, az együttlétnek. A férfi ezzel szemben feszélyezetté vált, lerítt róla valamiféle riadalom. Ő pedig megérezte, hogy a kapcsolat gellert kapott. Haza is utazott, és tudomásul vette, hogy a barátság elvérzett, mielőtt beteljesült volna. Nem egészen ez történt. Nem, mert mind a ketten ragaszkodnak a telefonos találkozásokhoz. Egyik sem tudott mozdulni a másik felé — noha Karesz nem is akart —, de a telefon minden érzést, gondolatot leközvetít szerencsére.

Egyébként is kellenek ezek a mindennapos bizalmas percek, melyekben még arról is nyitottan beszélnek, ami idegen és ismeretlen, de hamarosan megismerkednek vele. A neve halál. Eszterrel erről is lehet beszélni, meg az útról, amely majd odavezet. S arról, hogyan szervezzük meg, hogy ne magányosodjunk el. Tehát téma volt bőven.

Így naponta többször értekeztek telefonon. Mindent megbeszéltek, mindenről tudtak, ami a másikkal történt. Aztán Eszter ismét készült Pestre, mert dolga lett volna ott. Karesz elárulta, hogy attól tart, valami baja lehet. A kivizsgálás után pedig kiderült, hogy régi gyanúja igazolódik: a kórt, amiben szenved, egy angol tudósról nevezték el, aki mellesleg gyógyszerész, sebész, geológus, paleontológus és politikai aktivista volt egy személyben.

Az asszony azt mondta: Nem baj, elviseljük.

Aztán megismerhette egy korábbi kézrángás történetét is, ami feltehetően már az említett P-kór tünete lehetett. Legutóbb pedig egy végül sikeres szívkatéterezést izgultak végig. Tehát szorgosan összegyűjtötték az évek folyamán a különböző nyavalyákat. Mindig az asszony volt a vidámabb, a bizakodóbb.

Utolsó pesti tartózkodása alkalmával már nem is találkoztak. Jelezte ugyan, hogy készül utazni, később, hogy elérhető, de Karesz betegen feküdt otthonában, és nem volt ereje, de kedve sem arra, hogy taxival meglátogassa őt. Bár a pesti készülődésnek sem örvendezett nagyon. Betegségét csak érintőlegesen említette, az asszony pedig megbántódott, de főleg megérezte, hogy az övék csupán egy telefonon született kapcsolat, egy végtermék, mely a múltnak egy halvány emléke, s mely eddig is csak azért tartott, mert az ő terápiája megkívánta.

Hiszen szerinte a visszavezetés az élet vérkeringésébe úgy működött, hogy feladatokat adott a férfinak, anélkül, hogy elmondta volna, miért. Mert hol erre volt kíváncsi, hol másra. Íratta, íratta. Kiíratott belőle minden gyötrő gondolatot, dolgoztatta, visszavezette a múltba. A sikereit adta vissza, az eredményeit, a szép emlékeit.

Hagyta elemezni a történéseket, s ma már érzi a hangján, a cselekedetein, hogy megújult, tervei vannak, munkát keres, perli vissza a jussát. Él. A célját tehát elérte.

Ki fog derülni, lesz-e még feladata a férfi életében, de az az igazság, hogy oly keményen, oly intenzíven élt meg vele eddig minden élményt, hogy kimerült tőle. Minden gondoskodását, szeretetét beleadta ebbe a lelki vérátömlesztésbe. S elfogyott a munició. Most pihenni kell. Sokáig.

 

 

Berettyóújfalu. 2012 08. 31.

           

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.