Vandra Attila : Devla 29. A gróf leánya

Devla hiába menekül el El?d és érzelmei elől, mert a fiú Sherlock Holmest játszik és megtalálja. A szerenád feloldja Devla sündisznójátszmáját, ám El?d szülei meg akarják ismerni… *

 

A gróf leánya

 

Devla rossz előérzettel baktatott párja mellett. Az úton egyre nagyobbakat kondult benne a vészharang, de nem talált megfelelő kifogást, amivel elmenekülhetne e találka elől. Előd hiába bátorította:

— Meglásd, milyen remek emberek! Édesanyám nagyon kedves asszony.

Mire a ház elé értek, ahol lakott, már beesteledett. A fák, amelyek a gyér utcai világítást árnyékolták, még jobban fokozták a félhomályt. Az öregek egy padon üldögélve várták őket.

Előd sűrű bocsánatkérések közepette mutatta be Devlát, egyúttal mentegetve őt, hiszen nem tudta, hogy szüleit várja. A mama hirtelen átvette a szót:

— Nem számít, végre a fiamnak is került valakije!

Eközben a papa:

— Hol találtál ilyen ügyes kislányt? — érdeklődött, a lány csinos idomait látva.

— A lakodalomban. És ha még hallanátok, milyen szépen énekel!

Csak Devla érezte feszélyezetten magát az örömmámorban. Eltelt egy kis idő, míg magukhoz tértek, és végre elindultak befelé.

— Menjetek előre a csomagokkal — szólt a papa a fiataloknak.

Devla lépett elsőnek a lakásba. Villanyt gyújtott, letette a bőröndöt, majd szétnézett a nappaliban. Annyit mondott róla Előd, hogy egykor a család tulajdonát képező államosított házat némi pereskedés után visszakapták, s így lett neki saját lakása. Inkább palota — állapította meg már az udvarra lépve. Az új berendezés kissé elütött az ódon épülettől. A belépő inkább stílbútorokra számított volna, de így is ízléses volt. Feltehetően akkor vehették, amikor Előd ideköltözött. A sok hangszer nem lepte meg, sem a kottákkal teli könyvszekrény, melynek két polcát igencsak antik könyvek foglalták el. A kevés vázán és kristályon látszott, hogy értékesek, régiek. A falakat eredeti festmények díszítették, némelyiken nyomot hagyott a hányadtatás, közöttük egy XIX. századi ruhába öltözött pár arcképén. Az egyik falon dombormű, rajta főnemesi címer. Kardot tartó szárnyas ló, fölötte korona. A rajz ismerősnek tűnt. Előd zakójának a zsebét is ilyen hímzés díszítette. Persze, a mama lányneve Bánffy… a Bánffy grófok leszármazottja. Ezt Előd nem mesélte el…

Amikor megfordult és szembenézett Előd édesanyjával, a mama arcára a pillanat törtrészéig kiülő meglepetés jeget fagyasztott Devla lelkébe. Bár egy szót sem szólt, kezdeti túláradó kedvessége azonnal kimért udvariassággá változott. A lány továbbra is mosolyt erőltetve a vacsorameghívást elhárította, majd azzal az ürüggyel, hogy Lilla nénit egyedül hagyta, távozott. Előd észlelte a viharszagot a levegőben, de el nem tudta képzelni, mi történt. Eleinte próbálta bebeszélni magának, hogy képzelődik, de általában bőbeszédű édesapja is hallgatag lett. A lány után sietett.

— Hazakísérlek…

— Nem szükséges — felelte Devla fakó hangon. — És ne is keress többé.

— Sajnálom, édesanyámék így reagáltak. Igazad lett, nem volt jó ötlet idejönnöd, de annyira boldog voltam, hogy el akartam újságolni nekik is. Éreztetni szerettem volna, mennyire komolyan gondolom. Helyrehozzuk…

— Nem, Előd, itt nincs mit elrendezni. Én a családotokban persona non grata vagyok. Csak egy cigány az arisztokraták közt!

— Nagyapám az ötvenes években utcát sepert…

— De a képe és egykori tárgyai őrzik a szellemét! Egy családban, amely visszavágyik az egykori ragyogásra, egy cigányleány nem illik bele. Nekem is ott vannak a zsigereimben nomád őseim.

— Engem nem érdekel a származásod — vált kétségbeesetté a fiú hangja. — Szeretlek. Olyannak, amilyen vagy!

— Nem is ismersz…

— Sokat elmondtál magadról. És regél rólad a zenéd.

— Égsz, de szalmaláng, mely gyorsan kialszik. S akkor majd egy veszekedéskor a szemembe vágnád. Ha nem te, a szüleid, főleg édesanyád, aki majd el?írja nekem, hogyan kell, mit illik tenni. Ha én másképp gondolom, nekem kellene majd alkalmazkodnom, mindig nekem, mert „felfelé kell nézni.” S akkor elhangzana majd: „Te csak egy cigány vagy!” Ha nem is szó szerint, de ott húzódna meg a szavak mögött.

— Mindketten egyetemet végzünk!

— De saját világunk kultúráját hoztuk magunkkal.

— Hozzám jössz feleségül, és…

—… és édesanyádat is anyósul kapom. Váljunk el most, míg néhány gyermek is meg nem szenvedi a tévedésünket. — csillant meg szemében a könny. — Taxi!

— Ne menj el!

— Ne döfj még egy tőrt a szívembe! Keress magadhoz valót, és légy boldog!

 

Napokig magába zárkózott, őrlődött. Szerencsére nyári vakáció volt, így nem kellett emberek közé mennie. Vagy ez volt a legrosszabb megoldás? Néha vágyott szóba állni valakivel, és kiönteni a lelkét. Ám az egyetlen, akinek erről mesélni tudna, valahol Velencében ül egy gondolában. A tanító bácsinak még a sírjához se tud kimenni. Édesanyját, testvéreit nem tudja még csak felhívni sem. De szívesen odabújna Dájhoz, és sírna, sírna, bevallaná, hogy igaza volt. A cigányból kár volt kisasszonyt nevelni, csak fájdalmat és ámítást kapott e göröngyös úton. Vajon tévedés volt kiadni Nicu útját? Az az elválás nem fájt ennyire. Talán azért, mert szinte gyermek volt még? Vagy akkor kikiálthatta őt bűnbaknak? Most csak magára haragudhat. Miért áltatta magát?

Aztán mégis sikerült haragudnia Elődre. „Miért kértél fel, miért nem hagytál békén? Miért provokáltál arra a párbajra? Miért nem adtad fel, és miért kerestél meg? Miért nem mentél el, amikor elküldtelek? Miért vagy annyira szeretnivaló? És te is szenvedsz most. Mért nem vagy hozzám való?

Bármenyire vágyott panaszkodni, kiönteni bánatát — bár egy életen át sohase volt képes megtenni —, Lilla néni együttérzése még inkább tüskékre helyezte lelkét.

— Menj utána, ha ennyire szenvedsz. Hagyd a pokolba a büszkeséged!

Ettől szeme nagyot villant, meg is sértette. Pedig az együtt érző öregasszony igazán nem szolgált rá. Tulajdonképpen nem arra vágyott, hogy valakinek panaszkodhasson? Csak azt tette. Tényleg vágyott rá? Vagy maga se tudja, mit akar?

Egyetlen vigaszt a gitárja nyújtotta. Bemenekült szobájába, pengetett, néha énekelt is hozzá, szomorúbbnál szomorúbb dalokat. Vajon csak jobban feltépte sebeit, vagy tényleg gyógyír volt? Mindenesetre nagyon lassan hatott, ha hatott egyáltalán. Énekelhetett angolul, németül, románul, magyarul és anyanyelvén, nem számított. Az Ederlezi után tartott egy szünetet. Letörölte könnyeit. Már épp mozdult a keze a húrok felé, amikor az utcáról felhangzott a „Dzselem, Dzselem…” zenéje. Harmonika, hegedű, gordonka és furulya hangját vette ki, meg egy gitárét. Ki húz ilyent az ablaka alatt? Félrehúzta a függönyt és kinézett. A gábor cigányok hatalmas kalapja alatt a félhomályban alig ismerte fel a prímást és a zenekar két roma tagját Orsi esküvőjéről. A negyediket nem ismerte. A gitáros nem látszott, a kerítés takarta. A zenészek szeme az ablakára szegeződött. Tehát neki húzzák. Kinyitotta és kikönyökölt. Mintegy vezényszóra előkerült a gitáros is. Megkerülte a többieket, majd a négy társa utat nyitott neki. Nem tűnt ismerősnek. Igaz a kalap karimája alól csak egy hatalmas fekete bajusz kandikált ki, melyről a gyér fényben is látszott, csáléra áll. Aztán feltört fájdalmasan a „Dzselem, dzselem…” rettenetes kiejtéssel. A hangjáról felismerte.

— Te nem vagy normális! — futott ki a száján.

— Nem ám! Szerelmes vagyok és kétségbeesett. Kinek ép az esze ilyenkor? Ha már a cigánylánynak derogál az arisztokrata rokonság…

— Tőled nem lehet szabadulni?

— Ha kidobnak az ajtón, bejövök az ablakon. S ha ott is, még mindig akad kéménye is a háznak! — vigyorgott.

— Egy kékvérőnek jobb nem akad?

— Az egészséges vér piros. Fel kell frissíteni. Azt mondják a tudósok, minél nagyobb a szülők közt a genetikai távolság, annál valószínűbb, hogy gyermekeik egészségesek lesznek. Például nem fognak a napon olyan könnyen leégni, mint én.

— Külön világból vagyunk.

— Igen. Az előkelő, „hozzám való” — mutatta két mutatóujjával az idézőjelet — lányok csak egy, jó, ha két gyermeket vállalnak. Nagyon rossz volt egyedül felnőni. Úgy irigyeltem unokatestvéreimet! Nem akarom erre ítélni gyermekeimet. A te világodban sok gyermeket vállalnak…

— Én az erdő és rétek lánya vagyok, nomád ősök vére csörög ereimben.

— Én is szeretek világot látni, utazni.

— Megfulladok a négy fal között, te nagyvároson nevelkedtél.

— Még ma is visszasírom a nagyszüleimnél töltött nyarakat. Szénában aludni, tyúkokat hajkurászni, réteken és dombokon kóborolni…

— Mindenre akad válaszod?

— Muszáj! — vigyorodott el ismét. — Túl nagy a tét, nem veszíthetek.

— És a szüleid? Édesanyád összetört álmaival mi lesz? — kérdezte keserűen Devla.

— Az idő mindent megold. Adj neki esélyt! Bocsáss meg neki!

— Egy meggondolatlanságot, egy figyelmetlenséget meg lehet. Egy indulatból fakadó tettet is. Egy világszemléleten nincs mit megbocsájtani.

— Olvastad Eric Berne könyveit? Az Emberi játszmákat és a Sorskönyvet? Találsz bennük három alapelvet. Hadd idézzem őket: 1. Minden ember OK. Még te is, aki „csak” egy cigánylánynak tartod magad. Lám, én is megláttam benned az értéket. 2. Minden ember tud érett döntéseket hozni. Még én is, amikor páromnak választottalak. 3. Minden ember képes megváltozni. Még édesanyám is. Én is abba a családba tartozom. Adj neki időt!

— Időt… Most a fellegek közt van a fejed. Majd ha leszállsz a Földre, majd te is…

— Nekem volt választásom, ő kész tények elé került. Ő álmodott arról, hogy a család egykori ragyogása a fián keresztül megújul, mert „megfelel?” párt választ magának. Ez az álom nem bűn, és már egyszer megrepedt, amikor nem voltam hajlandó konzervatóriumba menni. Elfogadta. Adj neki időt… Én eldönthettem, felkérjelek-e vagy sem, és ott, mindenki előtt elénekeljem-e neked a Love Storyt.

— Akkor még nem tudtad, pontosabban nem hitted el, hogy csak egy cigány vagyok.

— Csak, megint csak… de amikor utánad szaladtam a taxihoz, már tudtam, és választhattam, megteszem-e. Volt rá egy napom, hogy eldöntsem, érdemes-e Sherlock Holmest játszanom. Én akartalak még aznap bemutatni szüleimnek. Már tudom, hiba volt. És tőlem függött, feladom-e az anyai rosszallás ellenére vagy sem, hanem inkább veled maradok. Édesanyám viszont kész tények elé került. Adj időt neki!

— És nem a te, hanem az ő döntése, színből vagy szívből teszi-e meg! És az enyém, vállalom-e, hogy majd megalázzon a gyermekeim előtt! Túl sok ért az életben. És az enyém, vállalom-e a kockázatot, hogy a te szíved is megfordul. Elfogadom-e ezt az áldozatot, mert csak én tudom mit vállaltál magadra. Egyszer ezt a szememre fogod vetni. Azt akarod, hogy a gyermekeidet is gúnyolják a származásuk miatt?

— Majd elmondom nekik, hogy édesanyjuk honnan indult el, és hova jutott, hadd legyenek rá büszkék, mire volt képes!

— És az övék, hogy e mesének hisznek, vagy anyjukban csalódva, a környezetük befolyása alá kerülnek-e? El tudsz képzelni annál megalázóbbat?

— Tényleg azt hiszed, anyám nem képes megváltoztatni rólad kialakított első véleményét? Mondd, mennyivel vagy jobb nála!? Azt állítod, ráhúzott egy kaptafára, s onnan nem vesz majd le. Téged, aki honnan indultál, és hova jutottál! Ezt senki el nem veheti tőled! Te vajon nem ugyanazt teszed? Neked nincsenek előítéleteid? Ez itt már nem édesanyámról szól, hanem rólad! Azért szenvedsz ennyire, mert szeretsz, hiába tagadod. Mégis ellöksz magadtól!

— Menj Isten hírével, és ne gyere vissza többet! Ez az utolsó szavam — csukta be az ablakot, majd a fotelba huppanva keserves sírásban tört ki.

Amikor feleszmélt, Lilla néni ott állt előtte botjára görnyedve. Az a mód, amiként két kézzel támaszkodott botjára, arra utalt, már jó ideje várhatott ott.

— Hej, te lány — csóválta meg a fejét, amikor tekintetük találkozott.

— Lila néni azt ajánlotta egyszer, ha úgy döntök, nem tékozolom el a tehetségemet, akkor segít.

— Mi a terved? Mert nem operaénekesnő akarsz lenni, ugye? — érzett rá.

— A Megasztárba akarok jelentkezni… a következőbe.

— Ez megfutamodás, ugye? Vőlegényed elől a középiskolába menekültél. Vagy inkább bosszú? Ha sztár leszel, majd a gadzsók tapsolnak neked, összeverekednek az autogramodért, s letérdelnek a tehetséged előtt. A lábad előtt fognak heverni, s te leszel a királynő. A jégkirálynő.

— Akkor tetszik segíteni? Kérem! — nézett az egykori operaénekesnőre könyörgő szemmel.

 

(folytatás következik: A történelem ismétli önmagát)

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 699 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.