Székelyvajai János : Be nem teljesült álom 7.

homályos jöv?kép

 

 

Magúr ünnepelt, a harcosok a csatákban végrehajtott bravúrjaikról meséltek az otthoniaknak, vagy egymásnak, és közben lótejb?l erjesztett részegít? italt ittak, és finomra sült ürühúst ettek hozzá.

       A hunok lovai alacsonyak, er?sek és gyorsak voltak, a csatában jó bajtársai a lovas katonáknak, a lakomában meg mámorító ital forrásai is, ez ám a többszörös haszon.

       Hunóra el?vette féltve ?rzött rizsborát, amit a kínai keresked? adott neki ráadásként, mert sok selymet és más kelmét vásárolt t?le, és már régi ügyfelének számított.

       A rizsbor — „huang csiu” — receptjét is megkapta, amit most hamar ide írok, hátha már megkívánta vajjegy olvasóm, és ha akarja még el is készítheti magának, íme:

 

A rizst 18 napra beáztatják, majd egyszer vagy többször átg?zölik, míg teljesen meg nem puhul. Bambusz-sz?nyegre teszik h?lni, innen erjeszt?edénybe helyezik át, ilyenkor kerül rá az éleszt?, édes vízzel hígítva. 70-90 nap elteltével a lesz?rt folyadék már bor, de ezt még zárt edényben három évig érlelik a pincében, ekkor fejtik át palackba, ett?l kezdve forgalmazható.

 

       Borozgatás közben Hunóra végre elmondhatta Magúrnak, hogy mit üzent a kínai császár.

       — Dönts úgy, ahogy akarsz, én már mindenre fel vagyok készülve testileg, lelkileg. Ha rabságba küldesz, akkor azt ajánlom, hogy Laodikéét tartsd mindig Bence mellett, ? majd vigyázni fog rá.

       Magúr komoly arcot vágott a helyzet fontosságát átérezvén. Mélyen elgondolkodva tanulmányozta a levelet, átérezte még azt is, hogy neki ebben a kérdésben fontos szerep osztódott, ?, mint a törzs f?nöke most sorsdönt? határozatot kell hozzon.

       Majd Hunórára nézett és elmosolyodott. Ezzel a mosollyal a lelkében már el is d?lt a kérdés megoldása, mert, ahogy ezt a szépasszonyt nézte, rögtön tudta, hogy nincs a világon olyan kincs, vagy fenyeget? er?, ami arra kényszeríthetné, hogy szíve választottjától megváljon.

       „Ennek a n?nek bármit megtennék — villant át agyán a felismerés —, bármit, még az életem sem sajnálnám odaadni érte, ha kell” — de hangosan csak annyit mondott:

       — Ne félj asszony, amíg engem látsz! Az új kínai császár gyenge ember, úgy hallottam, jellemben nem is hasonlít apjára, Vu Tura, aki minket legy?zött.

       — Tudom — felelte Hunóra —, úgy hírlik ott már az ágyasok vezetik az országot, kémeim  szerint újabb hatalmi harcokra van kilátás a kínai udvarban, sok copfos fej fog porba hullani, az biztosra megjósolható.

        De ezzel a dolognak még nincsen vége, jól vigyázz Hunóra, a kínaiak bosszúállóak tudnak lenni, ezért bérgyilkosok, megjelenését?l kell tartanunk. Készülj fel a legrosszabbra. S?t, még az sincs kizárva, hogy a seny?nk is beleszól a dolgok menetébe, ahogy én ismerem, a saját árnyékától is megijedne, hát még egy kínai császártól!

       — Arra is gondoltam, hogy újabb test?röket, kell magam mellé vennem. Úgy tudom, a rómaiak jó kardvívók, a foglyok közül talán adhatna kend párat, amelyik a legjobbnak bizonyul én azt…

       — Én a rómaiakban nem bízok meg, Hunóra! Ezeknek nincs lelkük, régen eladták azt kincsen, mindegyik a pénznek és hatalomnak él. De ez csak az egyik rossz, mert azon felül még le is néznek minket, barbároknak, vadembereknek tartanak minden hunt, legyen az gazdag, vagy nem. Olyannak tartanak minket, akik a civilizációt nem is ismerik. De miféle civilizáció az övék? Kegyetlenül lemészárolni azt, aki útjukban áll, a rabokat állat módjára dolgoztatják és éheztetik, és sorolhatnám „m?veltségük” jellemz?it.

       — Uram — válaszolta Hunóra —, Laodikéé ért a nyelvükön, és ? segíteni fog ebben, mert h?ségét és adottságait már régen bebizonyította nekem, és aki a pénzt szereti, azt könny? lesz megvásárolni, bár abban igaza van kendnek, hogy az ilyenekben teljesen megbízni soha nem lehet, így aztán ezeket meg a hun harcosaimmal kell majd felügyeltetnem.

       — Igen, de még több katona is kell — tervezett hangosan Magúr —, egyre többet kell szereznem, hadseregem növelni kell, mert könnyen két vagy három t?z közé kerülhetünk. Az a számításom, hogy még adok el állatokat a szomszéd törzsnek, úgy hallottam bajba kerültek a szárazság miatt, meg kell segítenem ?ket, és cserébe majd katonai segítséget is kérhetek, ha nagyon szorul a kapcánk, eben a nagy összevisszáságban.

       Laodikéé hamar megértette, hogy mit kér t?le az úrn?je, és megígérte, hogy minden tudása szerint fog nekiállni a feladatnak, hogy római test?röket szerezzen.

 

*

 

       Az elkövetkez? napok eseménytelenül, és csendben teltek. Ment minden a maga megszokott kerékvágásában. A római foglyokkal való történések hoztak ugyan némi új élményt életükbe, de amúgy maradt minden a régiben.

       Római foglyaik lassan beletör?dtek új élethelyzetükbe és mind jobb lett a kapcsolat köztük és a fogvatatóik között. Az els? ellenállási kísérleteiket, fenyeget?z? magatartásukat — hogy „majd jön értük a felment? római légió” — felváltotta egy együttm?köd?bb, mindenbe beletör?d? magatartásforma.

 

       Az ünnepi hangulat sokáig megmaradt Magúr táborában, bár a sok teend?jük miatt, nem mulathattak ?k sem örökké. Aki állatokat tart annak nincs pihenés, se hétvége, se ünnepnap, mert az állatoknak enni kell, az álatoknak inni kel, az állatokra vigyázni kell, stb.

      De nem mindenki ünnepelt szívb?l és lélekb?l a hunok közül, ezt azért meg kell, hogy mondjam, a valóság feltárása végett.

 

       Mert volt a törzs nyári rezidenciáján a szálláshelyek közt egy jurta — el?kel? formával, gazdagságot tükröz? nagysággal és pompával — amelyben nem ünnepeltek épp olyan ujjongva, mint kellett volna. De visszafogottan is alig, csak úgy, né, tessék-lássék módra, nehogy nagy felt?nést keltsenek vele. Vagyis, akarom írni, a nemtetszéssel és ellenszenvvel nem akartak felt?nést kelteni, még nem. Nem jött el még annak az ideje.

       Tegze a Magúr els? unokatestvére volt az, mert ? lakott abban a sátorban számtalan szolgáival és Ármányka nev? nejével, ágyasaival és katonáival, akik éjszaka a jurta körül felállított alvóhelyeken aludtak, nappal meg a jurta körül tartózkodva vártak parancsra.

       Aki jó pár évvel id?sebb is volt a törzsf?nöknél, Magúrnál, és bár rangos vezérnek számított, mégis ez ?t nem boldogította annyira, mint ahogyan azt kifelé mutatta.

       — Látod, milyen lágy ember ez a Magúr, Hunóra azt tesz vele, amit akar, ennek mindenképpen jó? Ez hagyja magát vezetni.

       — Az a kígyó még bajt hozhat ránk — válaszolta Ármánykának Tegze —, én nem értem, miért jó az ennek a lábonalvónak, ha magunkra haragítjuk a kínaiakat. De még ennek tetejébe a rómaiakat is, hogy hadd legyen még több ellenségünk. Mert nem elég amennyi van. Már ezek után oda a nyugalmunk, oda a biztonságunk.

       — Azt hittük annak idején, hogy jó vezet?t választottunk, de most kezd beválni a jóslat, hogy ez a Magúr fogja a bajt hozni ránk.

       — Kend a hibás! — kiáltotta indulatosan Ármányka. — Kend hagyta, hogy ez kendet félrelökje és a helyébe lépjen, hiszen kendet illette volna meg a törzsf?i rang.

       — Jó, most nem azért mondom, de akkor még nem volt kedvem f?nök lenni, volt baj akkor is elég.

       — Volt baj? Mikor nincs? Mindig van valami galiba, valami felmerül? gubancos ügy, amit meg kell oldani, ne gondolja kend, hogy régen nem volt, vagy a jöv?ben nem lesz. És aztán? Ha ez a bitorló megoldja valahogy, akkor kend miért ne tudta volna azokat megoldani. De még különbül is, ha kell, hogy ne kelljen szégyellni a törzsnek a megaláztatásokat, és szenvedni amián!

       — Na és én mit tehetek?

       — Még, hogy mit? Sokat tehet kend! Írjon a seny?nek, írjon a kínai császárnak, vagy fogassa le a haszontalanját, koncoltassa fel a bestiájával együtt és álljon a helyébe. Álljon már egyszer a sarkára kend, mire vár?

 

Legutóbb szerkesztette - Székelyvajai János
Szerző Székelyvajai János 28 Írás
Egyszerű ember vagyok, nem vágyom gazdagságra, hírnévre, hatalomra még úgysem, ennyi.