Szilágyi Hajni - Lumen : Vázlat

– egy befejezetlen vázlat isten tenyerében …

 

 

 

Tükör előtt állva,

csupasz magunkkal szemben

ma mindenki más,

mindenki idegen.

Valljuk a szót, hisszük az álmokat,

súlytalan lebegünk

fentek és lentek ígéreteiben.

Ujjaink közt gyűrődnek

a széttépett igenek-nemek,

tanuljuk az imát,

egymáshoz szokjuk a csendet.

Fátylas alkony mögött

vetkőzünk a fénnyel,

már nem fordulunk háttal a világnak,

szemünket összeszorítva feloldódunk

akarva-akaratlanul

ruhátlan valóságunkban.

 

De a jelen konokul zsugorodik

hallgató falaink közé.

– fekete-fehér táblán

magányos bábuk indulásra készen –

Szívünkben világon túli

morzejelek zajongnak.

Szemedbe nézek…

Elmosódó rajzok,

nyarak, telek, haldokló madarak,

görnyedt, lombtalan fák …

Bomló szerelem. Együttszeretés.

Zuhanás. Maradás.

Benne kereslek téged,

engem, a légörvényt …

A túlélés egyetlen,

és megismételhetetlen pillanatát.

 

Jajdul felettünk a vérző hajnal.

A reggel is valami áttetsző, idegen fény,

szürkébe bomló felhő-árnyak

élnek, lengenek a vonuló messzeségben.

Napnak hazudja magát

a horizontra felszökő lakatlan gömb,

torz szabadságra fordul a Föld.

Szívünkben halk neszek matatnak,

hisz töredéke lettünk egy újabb mának,

monológ egy őrült felvonásban.

Mellénk fekszik az elárvult világ,

sóhajunkban hal az élő csend …

– fekete-fehér táblán

a magányos bábuk sorra feldőltek –

Ne félj, ez csak egy befejezetlen vázlat

isten tenyerében…

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"