Nyilvánvaló minden embergyerek, de néhány romlatlan lelkű felnőtt előtt is, hogy éjjelente az óvodákban, amikor odahaza a kisgyerekek már az igazak álmát alusszák, a játékok megelevenednek, és egymás közt megbeszélik, mi történt aznap az oviban, hogyan bántak velük a gyerekek, mire gondoltak éppen, amikor velük játszottak, milyen kívánságaik voltak.
– Engem unottan a sarokba dobott Sárika – szepegte a pöttyös labda, és előgurult a játékokkal teli vesszőkosárból.
– Miattam meg összevesztek a gyerekek – büszkélkedett a kakaós számítógép, és széles mosoly jelent meg a monitorján.
– Velem ma senki sem játszott – mondta szomorúan a Kisvonat –, pedig pont olyan vagyok, mint egy 424-es gőzmozdony vontatta szerelvény. Igazi a kéményem, és tudok fütyölni is. Sanyika lenézően azt mondta rólam: „Mit keres itt ez a fa-tákolmány? Lötyögnek a kerekei, nyikorog, amikor tologatjuk. Még a szőnyegre sem tud felmászni, nemhogy egy hegyre felkapaszkodhatna. A felnőttek is inkább az autóikkal és repülőgéppel járnak. Csak nem játszom tán egy ilyen elavult játékkal?”
A sok szőke, barna, vörös babafej összesúgott:
– Bizony, lejárt a vonatok ideje.
Kisvonat keserves sírásra fakadt. Vele már senki sem fog többé játszani. A szelepeiből méretes gőzfelhők törtek elő. Lámpaszemeiből nagy könnycseppek potyogtak.
Meghallotta ezt a gőzmozdonyok tündére, Sisterke. Azt, hogy a gőzmozdonyoknak is van tündére, még a kicsik közül is csak kevesen sejtik, a felnőtteknek meg egyenesen fogalmuk sincs róla. Szóval Sisterke egyszer csak ott termett az óvodában a sok játék között. Gyönyörű, szénfekete csipkeruha volt rajta, aminek hétméteres uszályát három „kormos” fűtőlegény cipelte utána. A tündér kellemes, lágy hangon meg is szólalt:
– Ne féljetek, kedves játékok a fűtőimtől! Csak fekete gyémántpor van az arcukon és a ruhájukon. Az én csipkeruhám is csupa gyémánt. Nem kenlek vele össze titeket. Mit hallok Kisvonat?! Méghogy téged nem szeretnek?
– Nem bizony – válaszolta Kisvonat, majd folytatta: – Az a legfőbb bajuk velem, nem lehet rám ülni, nem tudok zakatolni, és a síneken száguldani. Itt belebotlom még a nagyszőnyegbe is.
– Ejnye, ejnye – csóválta fejét Sisterke. – Mit is lehetne itt varázsolni? …Megvan! Vagy téged növellek meg, vagy a gyerekeket kicsinyítem le annyira, hogy rád ülhessenek.
– Kedves Sisterke – kérlelte Kisvonat –, nagyobbíts meg engem inkább, hadd tudjak robogni a gyerekekkel a síneken! Tudjak igaziból csikorogva fékezni, nagy füst- és gőzfelhőket pipálni, hegyet mászni, csattogni a síneken! Megígérem, nem küldök kormot az óvodások szemébe, ha kinéznek majd a kocsik ablakain.
– Rendben van – bólintott kedvesen Sisterke – van azonban néhány kikötésem: – Mind magadat, mind az utasaidat és a többi játékot épen, egészségesen kell visszahoznod hajnalhasadásra, amikor a feketerigók rázendítenek énekükre a lombok között. Noha ez valóság lesz – ezt a játékok nagyon jól tudják -, a gyerekeknek azt kell majd hinniük, mindezt csak álmodták.
– Ígérjük, ígérjük! – fogadkozott Kisvonat a játékokkal egyetemben. A játék elsősegély doboz büszkén kihúzta magát, majd ő mindenkire vigyáz. Nem is sejtette még, mire vállalkozott.
– Utolsó kikötésem – folytatta Sisterke –, minden közlekedési lámpa és berendezés jelzését szigorúan be kell tartani! Ahol sebességkorlátozás van, ott le kell lassítani! Különösen vigyázzatok a vasúti átkelőknél, mert a felnőttek rettenetesen elővigyázatlanok!
– Megfogadjuk, megfogadjuk! – harsogták a játékok kórusban.
És ekkor csoda történt: a kisvonat szemlátomást nőni kezdett. A fából lévő gőzmozdony hatalmas acélóriássá változott, tűzszekrényében rohogva égett a szén, kéményéből kékes füstfelhő csapott ki, nyomásszabályozójából sivító gőzfelhők törtek elő. Az egész gépezet remegett az erőtől. A játékok ijedten húzódtak félre a szőnyegről, ami közben kavicságyas sínpárrá változott, az óvoda pedig pályaudvarrá. Az indítótárcsával a hóna alatt ott állt az állomásépület előtt Károly bácsi, az óvoda gondnoka és mindenese.
És lássatok csodát! A város összes óvodása – rendezett sorokban – ott várakozott, hogy felszállhasson a vonatra. Kisvonat előzékenyen lejjebb engedte a lépcsőjét, a peronról a kiscsoportosok is könnyedén fel tudjanak lépni. A kocsikban minden olyan tiszta volt, mint a pohár. Az étkezőkocsiban hegyekben állt a földieper, a kelkáposzta-főzelék, a kakaó, a sajt, a péksütemény, a lekvár, a csokoládé, arra várva, hogy a gyerekek, akik az oviból kedvenc játékaikat is magukkal hozták – kivéve a dölyfös számítógépet -, majd megfelelő, egészséges sorrendben és mennyiségben elfogyasszák őket.
Kisvonat mozdonya már alig várta, hogy mindenki felszálljon, zöldet mutasson a szemafor, és Károly bácsi felmutassa az indítótárcsa zöld oldalát, és végre nekiiramodhasson. Közben azon gondolkodott, hogyan is kell elindulni. Oda is kiáltott Sisterkének:
– El tudok én indulni?
– Természetesen. Ne felejtsd el a rigmust, amit növekedésed közben a füledbe súgtam!
– Ja persze, emlékszem már, de olyan izgatott vagyok!
Végre Károly bácsi kétszer, háromszor felemelte a tárcsát, a jegyvizsgálók és a vonatkísérő megnézték, minden kocsi ajtaja be van-e rendesen zárva, majd a vonat végéről és elejéről egy-egy éles sípszó hallatszott, Kisvonat pedig óvatosan nekirugaszkodott:
– Itt most se-gíts!… Itt most se-gíts!… Itt most se-gíts!… Itt most se-gíts!… Itt most se-gíts!… Itt most segíts!
A mozdony rigmusa közben minden „most”-nál mély dohogó hang hallatszott, és a mozdony kéményéből – szinte robbanás-szerűen -, fekete füstfelhő bodorodott elő. Lassan csitult az erőlködő dohogás, Kisvonat hangja egyenletes zakatolássá változott. – Sikerült! – ujjongott magában. – Vajon mindenkinek jutott hely, és jól érzik magukat a gyerekek? Most bezzeg Sanyika nagyot nézhet, mégiscsak rám lehet ülni – gondolta.
Közben elmaradt mögöttük a város. Kertek, szántóföldek következtek. A pálya szabad volt, de azért Kisvonat mindenre nagyon figyelt.
– Hova is tartunk most? – nézett a vezénylőpulton kiterített térképre. A tündér két útvonalat jelölt be csillagporral úgy, hogy azok az éjszaka sötétjében is jól kivehetők legyenek: az egyik Disneyland, Párizs, a másik pedig a Hortobágyi Nemzeti Park.
– Hmm! – dünnyögte Kisvonat. – Most nekem kell döntenem, hova menjünk, mert csak az egyiket lehet választani. – Elgondolkodva vakarta meg gőzdómját. – Melyiket válasszam? Igaz, az a Disney akármi világhírű. Meg arra rém magas hegyeket kellene megmásznom, ami nekem persze meg sem kottyanna. Az is igaz, a Hortobágyon nincsenek hegyek. Vannak viszont a szürke gulyában kisborjúk, a ménesben kiscsikók, a racka nyájban kisbárányok. Sőt! Az egerek és a kacsák is valódiak. Biz’ én az utóbbit választom. Amilyen sebességem van, megközelíthetjük a Hortobágyot a Mátrán vagy a Bükkön keresztül is. Hadd lássa ez a Sanyika, hegyet is tudok mászni.
Azzal bebillentyűzte a mégis csak hozzá sündörgő számítógépbe az általa kitalált, Hortobágyra vezető utat.
A gyerekek oda voltak a csodálkozástól, milyen gyors, mégis milyen sima járású ez a Kisvonat. Hát persze a mesék sínjén futottak. Ment a Kisvonat hegyre fel, völgybe le. Az egyik – már sík terepen lévő -, településen le kellett forgalmi okokból lassítani, bevárni a Tündérországba tartó gyorsvonatot. A távolabbi mellékvágányon ott pöfögött a boszorkák szerelvénye is. Kisvonat rögtön tudta, ebből még bajuk lehet.
Ahogy elment a tündérek gyorsa, Kisvonat is kihúzott az állomásról. Már éppen gyorsítani akart, amikor nagyocska gyerekek jelenetek meg a töltés mellett, és kövekkel dobálni kezdték kocsijainak ablakait. Az egyik ablak nagy csörömpöléssel betört. A biztonsági üveg millió darabra törve berobbant az utastérbe. Kisvonat ijedten lassított, és állt meg. Haragosat füttyentett. A dobáló sihederek elszeleltek. Kisvonat a hangosbemondón küldte a játék elsősegély dobozt – ami persze szintén valódivá változott a varázslat során -, menjen és lássa el az esetleges sérülteket. A doboz jelentette Kisvonatnak, nincs szerencsére komolyabb sérülés, de Sanyikának kis híján kivitte a szeme világát egy a homlokába csapódó üvegdarab. A bőre ugyan felrepedt, és egy kis púp is keletkezett a homlokán, de mire hazaérnek, az biztosan lelappad.
*
Nagy volt az öröm, amikor Kisvonat szépen cifrázott fékcsikorgatás közepette megérkezett a nemzeti parkba. A vonatkísérő, aki nem volt más, mint Andrea óvónéni, elmondta, csak kétórányi idejük van, hogy megnézzék a különböző állatok kicsinyeit. A délibábot csak festménykiállításon tudják megtekinteni a pásztor-múzeumban, mert holdfénynél nem látható délibáb.
Ezen a kijelentésen az égen pásztorkodó telihold jókorát kacagott, és odébb terelte bárányfelhőit.
A hatalmas szarvú, kolompos vezérbika megengedte a gyerekeknek, hogy a tehenek mellett békésen kérődző borjakat megsimogassák. Vidám nyihogással és bakugrásokkal odanyargalt a gyerekcsoporthoz egy szőke sörényű kiscsikó. A csikót minden gyerek szerette volna megölelni, megcirógatni. Néhányan meg is tehették, de nagyon szaladt az idő. No meg sorjáztak a gyerekek felé a kisbárányok aranyos, kéregető bégetéssel. Puha bundájuk olyan volt, mint a bársony. Sanyika és Sárika minden áron haza akart vinni a barikból egyet-egyet. Jött azonban leszegett fejjel a csavartszarvú racka kos, és határozott utasítással, valamint Bogárnak, a pulinak a segítségével hazaterelte a barikat az akolba.
Tény, hogy se egeret, se kacsát nem láttak a gyerekek a Hortobágyon, mert közben Kisvonat nagyot füttyentett, jelezve, vége a kirándulásnak. Irány hazafele!
A gyerekek szép rendben visszaültek a kocsikba. A betört ablakú fülkébe senki sem tartózkodott. Bőven elfértek így is.
Kisvonat most tolta a kocsikat hazafelé. Ablakaikat a gyerekek lehúzták, és búcsút intettek az állatkáknak. Azok békésen bólogattak feléjük. Köszönték a friss fűcsomókat. Az óvodásoknak a sápadozó telihold is visszaintett, de jelezte most már sietnie kell, mert hamarosan jön váltótársa, a Nap.
*
Éppen megszólaltak a város fáin a feketerigók, mire Kisvonat begördült az óvodából lett pályaudvarra. Sisterke, a tündér már toporogva várta a kirándulókat. Minden gyereket, játékot megvizsgált, épségben érkeztek- e vissza. Meglátta Sanyika sérült homlokát.
– Na, Kisvonat! Nem tudtad a feltételeimet betartani. Látod, Sanyika megsérült.
– Nem tehetek róla – mondta Kisvonat -, rossz, suttyó gyerekek tették ezt. Doboz egyébként is szakszerűen ellátta a sérülést. Pár nap múlva a sebnek már nyoma sem lesz.
– Az lehet – szólt a tündér -, de a törvény, az törvény. Ezért aztán a jövőben soha nem lesz többé kis favonatból acélmozdonyos szerelvény. – Azzal suhintott varázspálcájával, és minden visszaváltozott eredeti állapotába. A gyereksereg egy szemvillanás alatt eltűnt.
A kerékpáron érkező Károly bácsi is csak annyit látott, egy sistergő, fényes gömb emelkedik a magasba az óvoda fölött.
– Ki hinné, a felkelő nap is így elkápráztatja az embert, ha belenéz – morfondírozott a gondnok magában, és elővette kulcscsomóját, hogy kinyissa az óvoda kapuját.
Sanyika aznap kötéssel a homlokán érkezett. Álmában beverte a fejét az ágya végébe. Furcsákat álmodott. Szeretettel simogatta meg a kisvonatot, és elhatározta, ma vele fog játszani. Kisvonat elérzékenyült, de ezt a világért sem mutatta volna.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Csillag Endre
