Nap: 2011.11.05.

Hűs lehelet…     Őrzök egy levelet, ősz küldte üzenet. Deres lesz, lassan zizegő, észrevétlen érkező hűs lehelet, csipkézi a tájat, rajzol tétova árnyat.   Várakozással telve a lét, messze apró fények, remények, élet-ígéret, egyszer elérlek.   Itt vagy tudom, [… Tovább]

Nagyszalontán, a Csonkatoronyban van elhelyezve Pet?fi Sándor és Arany János szobra, amit Kolozsvári Puskás Sándor készített. Elég soká örültem Pet?fit, hogy ma már Aranyt szeressem inkább. Talán mert nem diktál, nem t?z elém egyetlen, végs? célt, meg vérözönt. Fészek ha [… Tovább]

A széparcú n?k hallgatnak így el, mikor megérzik, arcuk mellet csapkod az ?sz. Félnek-féltenek akkor, tekintetük fürkész?-anyányi. Átkarolom ?ket, mosolyognak, fogaik tejfehérek. Embernek-férfinak lenni nehezebb, az arcélek kemények, mint az ólmos ég, nappali. Fojtó-tiszta kedvvel élek – kegyetlen, mint az [… Tovább]

      Lehet, jobb lenne megbomolni, mintsem látni a magyart térden, mint kiegyez? kényszerembert, a mihasznát, ki masíroz kutyab?rét lengetve, vörös csillagot t?zve mellére, közben gojnak gúnyolja apját. Habzó szájjal védi a békét, mint önnönmagát – anyja tévedését. Fél-lelk? [… Tovább]

Akár a folyókon az ár, úgy vonul végig bennem, duzzad, belémnő, kitalál, megáraszt, beföd engem, medremet végül nem lelem, giz-gaz, fatörzsek, dögtetem piszkos-szürkés vizemben.   Aztán a sodrás csillapul, kilátszanak a partok, még zavaros vagyok alul, még nem tudom, mi [… Tovább]

    Néha megértjük lator szemét, ahogy néz a feltámadó szélben, néha engedünk szent szerettünknek árulást magunkon vakarva örökkön sebét, torzón, kontúrok nélkül válunk önmagunkká, lassan az akarok lenni – akit látsz…          

  Boldogságot lehel a pillanat. Érzek, mint napfény a levegőt. Áttetsző köntösben formátlanodom, egy porszem belsejéből kiárad a harmónia tengere. Nekizúdul, egészen közel súg, vággyá igyekvőn belém botol. Jelenné cseperedik, lecsap csattogó szárnyaival. Végigsöpri földi hasonmásom. Eszmélek. Mosoly és könny [… Tovább]

…gondolatcsepp…*       szántsd földbe magányod vesd be hiányzol-magokkal tavasszal mint porzóra mézelő méhek rád lelnek majd frissen sarjadt „úgy-vártalak”   levélsorokban

  – dico ergo sum –    Tele vagyok hazugsággal: úgy látok, ahogy te. Hajnalban madárdal ébreszt, vörösen nyíl Nap-szem. Nem így van ez. Az a rohadt madár ébren talál; különben is kifenének az a nagy harsogás. Tudjuk itten a világban, mi, [… Tovább]