Kovács Ágnes : Gyomorbaj

 

 

Egy év telt el. Az augusztus most is súlyos-fülledt, poros és merengő. Lassan csitul benne a fájdalom. Voltaképp így kellene hagyni mindent. Bár a gyerekek, unokák noszogatják, essen végre túl rajta. Így, a szobaajtóból szemlélve, pont olyan a látvány – ahogyan a napfény beszűrődik a zsalugátereken keresztül -, mint az Elfújta a szél híres jelenetében. Hát, elfújta. Egy éven keresztül épp csak letörölgette a port, felmosta olykor a padlót, majd újra rácsukta az ajtót az emlékekre. A férje, Dr. Újváry hagyatékára.

Dr. Újváry rendkívül művelt, éles eszű és szellemes ember volt. Nem lehetett unatkozni mellette. Volt benne valami eredendő nyughatatlanság, amely egyik hóbortból a másikba, szócsatáról szócsatára űzte. Kellemes társalgó és harcos jogi képviselő volt. Fáradhatatlan horgász, merész ejtőernyős, vidéki asztalitenisz-bajnok, valamint évesbérletes hajnali uszodalátogató, még hetven éves korában is. Barátai, ismerősei, kollégái és családtagjai számára ontotta az alkalmi köszöntő verseket. Közkedvelt személyiség volt. Felfelé simulékony, lefelé nyájas.

Romantikus találkozás, szerelem, gyerekek, karrier, negyven év házasság. Mint a mesében. Minden, amit a gulyáskommunizmus körülményei engedtek. Lada, kiskert, diszkrét nyaralások, olykor baráti tengerpartokon, de főképp a Balatonon. Tisztes, némi iróniával polgárinak nevezhető, jómódban teltek az évek. Apróbb összezördülésektől eltekintve a házasság nyugodt állóvizét sem kavarta fel semmi.

Aztán feltámadt a szél. Azzal kezdődött, hogy Dr. Újvárynak megállt a szíve. Épp egy horgászéjszaka után loholt a kiskertbe szüretelni, amikor utolérte a végzete. A temető mellett, a buszmegállóban. Dr. Újvárynét a rendőrség értesítette. Majd a lányai segítségével beindult a gépezet. Hagyatéki ügyintézés, temetés, sírhelyváltás, tor a rokonság szórakoztatására, koszorúk rendelése, anyának nyugtató, ja, és gyászruha is kell. Ő maga nemigen tett hozzá semmit a szervezéshez, inkább elvállalta a főzést, hogy mindenki nyugodtan rohangáljon össze-vissza. Amolyan élőhalott állapotba került. Nem sírt, csak épp keveset beszélt, ha tehette visszavonult.

Aztán észrevette, hogy valami nem stimmel. A gyomrával. Főzés közben minduntalan az orrának szaladt az olajszag, gyomra felkavarodott, folyton öklendezett. Gondolta, az ideg. Azután nekiállt elpakolni a férje ruháit. Odáig jutott, hogy kinyissa a nagy – még nászajándékba kapott – ruhásszekrényt. És ismét megcsapta az a szag. A férjéé. Illetőleg a volt férjéé. Arcszesz, molyirtó, borotvahab, szappan és izzadság keveréke. Dr. Újvárynak ugyanis szokása volt a már használt ingeit is visszatenni a szekrénybe. Rend a lelke mindennek – mint az köztudomású -, valamint dolgozni csak pontosan, szépen, amint a csillag megyen… – mint az nem kevésbé köztudomású. Soha ilyen undort nem érzett még. Pontosabban soha nem engedte meg magának, hogy érezze.

Még azokon a nem ritka alkalmakon sem, amikor étteremben vacsoráztak. Mindig feszült volt, már induláskor. Előre tartott a kínos jelenetektől. Dr. Újváry látványosan meg fogja törölni az evőeszközeit a szalvétában. Az elsőre kihozott ételt visszaküldi melegítésre, a bort kritizálja, a számlánál csóválja majd a fejét, és fizetéskor – mikor a pincér már várakozóan áll az asztal mellett – ezt fogja mondani:

– Cicukám, volna nálad egy kis apró? Tudod, kiérdemelte a borravalót ez a derék ember.

Ilyenkor majd elsüllyedt szégyenében. Szóval, nem engedte meg magának a luxust, hogy undort érezzen, miközben hallotta, ahogyan rág. Rág. Élvezettel ropogtatva, kissé csámcsogva, őrölte a falatokat, majd látványosan nyelve, még zsíros szájjal gluttyogva ivott rá. Legszívesebben megtörölte volna a férje poharát a saját szalvétájával. De nem tette. Mint ahogy undort sem érzett. Nem szabad. Hiszen akkor minden borul. És mindent elfúj a szél.

Igen, érez lelkifurdalást. Főként olyankor, amikor a lányai az ő síron túl is tartó szerelmével, ragaszkodásával példálóznak. Olyankor csak hallgat. Vagy öregesen panaszkodik. A gyomrára.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Ágnes