Marthi Anna : Puklis nyakam

az elmúlt egy évben

lett nyakamra egy pukli

tán a gerincem tetején

egy csigolya mozdult ki

sokat néztem a monitorra

bizony egyetlen pózban

 

mit tehetnék immár

kissé púpos lettem

illik is rám gnómként

ez új nevembe rejtem

hogy bár nem olvasom

a világirodalmat

lenyomatát azért

megkaptam s megelégszem

ezzel ne tudd meg hát

miért kezdem így

hallgasd e mondóka

után meg a versem

 

Lelket felh?sítek: gomolyba kötném,
és felengedném ezüstzsinóron.
Leintenek. Karod útjelz?, éjbe vezet.
Lankadó, fáradt, túlhordott
ny?g vagyok, alvás-határon.
Felidézem kontúros nyakad.
Lépj közelebb, lássam mezítlábad,
rímmel teli kézfejedr?l csorgó szavaidat,
halljam kéjben kínlódó jajgatásod,
csevegj, erd?m madara vagy,
lágyékoddal bezárod
neked szánt mondandómat,
csak szótlanságom feszíted tovább,
remegve bénulok, bet?imet köpöm,
a determinált csendbe költözök.
Felüvölt benned az öröm. Vérkörökben
áramoltatsz, míg meglelem benned
eddigi végzet-magányomból
csordogáló, forrás-íz? nyakas hitem.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1335 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak