Nagy Horváth Ilona : Extrétum

 

 

A rakodópart

alsó köve alatt

kis lábaival

hanyatt kalimpál

– felpiszkált

gondolat.

 

 

Engem teremtő

Isten,

ki teremni

raktál e kő alá,

fel miért

forgatod

egyszerű

homályom.

 

 

 

Nem hallok.

Szirénzúgás.

Verőfény.

Nem látlak

előre hulló tincseim mögül,

fejemen sárga korona,

hiába kell hánynom,

uralkodunk,

nem mondjuk,

hogy rohadj meg

vagy ilyenek,

susog minden hangom:

de hisz tudtuk,

hogy egyedül

így lehet,

nem igaz?

 

Balkezes álmodozások

– térdig ér a röhej.

 

Valami más volt? 

 

Tán én mindig

szerelemből,

akkor is, ha nem

szeretlek,

mert tudom,

mennyit érnek csak

a szívbe lopózó

feszengő szerelmek.

Puszta konvergáció,

romantikának helye nincs,

nyelvem a szolgám,

s te nyelvem szolgája vagy,

néhány percig

helyén lenni látszik

a világ,

hajam markolod,

– szánalmasan magamnál vagyok-

számban falat

bontó léhaság.

Röpke erotika,

mielőtt elhomályosulsz

felém intve

a lépcsőfordulóban.

 

Azután nagyot

nyelek,

– de fura ez a játék –

s úgy teszek, mint

kell,

utánad vágom palástom,

s egy vállvonással

színemről

elfelejtelek.

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.