Avi Ben Giora. : A festő és a lánya – 18.

*

 

Duci a szabadidejében esténként, ha tehette elment otthonról. Valami karitatív segélyszolgálatnál tevékenykedett, mint önkéntes. Az itteni vezető látva a szociális érzékenységét, megpróbálta beszervezni egy misszionárius csoportba, amely Indiába készült.

– Nézze, maga nagyon alkalmas lenne erre a feladatra. Fiatal, tele van segíteni akarással és az egyetemi évei közben egy évre elmehetne Indiába, mint tanárnő.

Duci teljesen fel volt „villanyozva”. Otthon előadta tervét.

– Megtiltom, hogy tovább látogasd ezt a „szektát”. Mindenféle bolondsággal tömik tele a fejedet. Indiába akarnak küldeni? Menjenek ők oda. Te nem mész sehova, amíg nem végezted el az egyetemet.

– De anyu, ott szükség van rám, segíteni tudnék a rászorulóknak.

– Itt is éppen elég szerencsétlen van az országban. Miért kell elmenni ezért a világ túlsó felibe? Először is gondolkozz el azon, hogy itthon nincs–e szükség a segítségedre. Nem állunk mi sem olyan fényesen, hogy nélkülözni tudnánk a munkádat. Ha Vilmos nem lenne olyan ügyes, most te is mehetnél kuncsorogni, hogy egyáltalán az egyetemre járhass. Muki aztán igazán tehetséges, mégsem tanulásra adta a fejét, hanem  beállt az üzletbe segíteni az apjának. Pedig bőven el tudná végezni az egyetemet. Neked megelőlegeztük a tanulást, utána be kell állnod neked is dolgozni. Én nem dolgozom, mert a háztartást valakinek el kell látnia. Apád keveset tud keresni, mégis megvan mindenünk. Hogy nézne ki, hogy te most abbahagysz mindent és elmész egy misszionárius csoporttal Indiába? Ezer egy veszély, betegségek és egyebek vannak ott. Más nem hiányozna, mint az, hogy kint megbetegedj, és nem lenne se orvos, se semmi. Arra meg gondolni sem tudnánk, hogy majd valaki hazahoz.

 

Duci nagyon el volt keseredve. Titokban el–eljárt még a szervezetbe, de aztán abbahagyta. Ahogy beállt a fagy, kiment a közeli jégpályára korcsolyázni. Egy este a fiatal Cóbel fiú megkérdezte, hogy hazakísérheti–e. Pista nem ismerte Ducit és Duci sem Pistát, noha a családok régebben kapcsolatba kerültek egymással. Ezután ha tehette és ideje is volt este, szaladt, hogy Pistával találkozhasson.

Pista a műegyetemre járt építészmérnöknek készült, apja nyomdokain. Ők talpra álltak már teljesen. Újra kinyitották az üzletet, ha nem is teljesen legálisan – mert senkinek sem lehetett akkor magántulajdona –, de eléggé ismert név volt bizonyos körökben és rengeteg megrendelést kaptak. A régi házat teljesen felújították, hogy nem lehetett ráismerni. Az apja ügyes ember volt, mert építőszer nagykereskedést is bonyolított titokban. Tudta, hogy senki sem fog bajt csinálni nekik, hiszen itt minden „kéz kezet mos” alapon ment. Ő felépítette a házát X vagy Y elvtársnak és cserébe az hozta az újabb megrendelést és az örök hallgatást. Így minden oldalról védve volt. A tervezés és kivitelezés mellett még ez is jócskán hozott a konyhára.

Már lassan két éve jártak együtt. Pista a vizsgáira készült és diplomamunkáján dolgozott.

– Pista, mi lesz, ha lediplomáztál?

– Mi lenne? Dolgozni kezdek. Több lehetőségem is lesz. Vagy apámnál, amit igazából nem nagyon akarok, vagy elmegyek a Budapesti Városfejlesztési Intézetbe. Itt van összekötetése az apámnak is, és én is ismerek már sok embert, akik ott dolgoznak. Amint megvan a diplomám, felvesznek tervezőnek.

– Nem ezt kérdeztem. Én azt szeretném tudni, hogy velünk mi lesz? Nekem van még két évem, hogy diplomát szerezzek. Nem nagy idő, de…

– Mire gondolsz? Csak nem akarsz a feleségem lenni?

– Ha te is úgy akarod, akkor miért is ne.

 

Amint megszerezte a diplomát és az állást, Pista bemutatta Ducit a családnak. Nem keltett meglepetést, csupán mind a ketten meg voltak lepve, hogy milyen kicsi a világ és anélkül, hogy tettek is volna valamit, a sors összehozta őket. Duci családja sem volt a házasság ellen, ám Ludmilla megjegyezte, hogy előbb talán be kellene fejezni a tanulást.

– Ó, az nem lesz gond. Pistának már megvan a munkahelye és nagyon jó fizetéssel. Amíg nem lesz pénzünk lakásra, addig náluk fogunk lakni. Utána meg, ha már majd én is dolgozom, akkor vagy belevágunk az építkezésbe vagy veszünk házat.

 

Nem csináltak nagy felhajtást az esküvőből. Csupán pár barát és a szűk családi kör vett részt rajta. Duci éppen hogy elmúlt huszonegy éves.

Telt, múlt az idő. Júlia kicsit szenilissé vált már és néha nem akarta felfogni, hol is él. Vilmos megpróbálta teljesíteni minden kívánságát. Nagyon szeretett enni és néha – abban az időben extrának számító – kérései voltak. Sonka, borjúhús, lazac és egyéb különlegességek. Vilmos vendégei közt akadt mindenféle ember, így ezeket az extrákat, ha nem is könnyen, de meg tudta szerezni. Másik különleges szokása a kártyaparti maradt. Este, ha munkából hazaértek, vacsora után Vilmosnak és Mukinak vele kellett játszani. A régi partnerek vagy kihaltak, vagy máshova jártak. A harmadik hóbortja az már kissé bonyolultabb volt. Az utca sarkán egy kávéház maradt itt a régi, háború előtti időkből, amikor gyakran megfordult itt egyedül vagy Vencellel, vagy barátokkal. Természetesen már régen nem azok voltak a tulajdonosok, akik régen, mivel állami tulajdonba vették. Júlia ide járt le délutánonként. Ebből még nem lett volna gond, de azt gondolta semmi sem változott.

– Mondja fiam, miért nem hoz a kávémhoz se tejet, se tejszínhabot?

– Mit kér a kedves vendég? Tejszínhabot? Extra tudok hozni, sőt tejet is.

– Mi az, hogy extra? Fiacskám, hívja ide nekem a tulajt. Én a Fekete felesége vagyok. Évek óta itt kávézom. Mi az, hogy maga extra akarja felszámolni a tejszínhabot és a tejet?

– A tulajdonos az állam, talán tessék ott reklamálni.

– Mit beszél nekem zöldségeket? Ez a Hauer cukrászda és a Hauer Árpád a tulajdonosa. Azonnal szóljon neki, ne akarja, hogy én tegyem meg.

Szó szót követett és már majdnem tettlegességgé vált a dolog, mert Júliát nagyon könnyen ki lehetett hozni a béketűrésből. Egyik ilyen alkalom után szóltak Vilmosnak, hogy nem elég, hogy vannak ezek az extra kérései, de sokszor fizetés nélkül feláll az asztaltól és távozik. Sőt! Van úgy, hogy elvisz kiskanalakat, villákat és a cukortartókat sem kíméli. Vilmos kínosan érezte magát.

– Üzletvezető elvtárs. Továbbra is kezeljék úgy az anyámat, mint eddig. Ha nem fizet, írják fel, én rendezem a hónap végén. Amiket meg elhoz, azokat igyekszem vagy visszahozni, vagy csapja a számlámhoz.

Ez a kis „szórakozása” Júliának havi kétszáz forintot emésztett fel a közös kasszából, de senki sem szólt ezért. Mindenki azon volt, hogy ne érezze magát úgy, hogy nélkülöznie kell, régi allűrjeit is űzhesse tovább egy bizonyos határig.

 

/folyt. köv./
Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.