Rosszak vagyunk
ehhez az egészhez.
Jó, közelr?l, mindenben
ott van az áttörés.
Most rajongsz vagy gy?lölsz.
Épp hogy a kett? között
ha percekig sikerül élni.
Folyton kilengsz és
saját billenésed
úgy kavar gyomrot,
hogy rég öreg leszel,
mire mindent kihánynál,
és akkor már kés?.
A klasszikus. A könnyes.
Hogy mohó a létezés.
Gyors autó, felezett id?.
A távolság marad.
Évezredek óta nem
költözik közelebb egymáshoz
a Nap és a Hold!
Csak az ember dörgöl?dzik
az id?höz puhán
belébújva, mintha
a végtelenségig lehetne s?ríteni
az id? fogazatát.
Már minden átlátszó,
annyira egybeépült ott lent,
hogy a végén egyszerre
sikerüljön belátni mindent.
Persze, hogy zajos lesz.
Minden vursli,
meg flaszter és giccs.
És kétpálcikás a szerelem,
meg precízen avitt,
vázában kiáztatott,
filteres révedés,
oldódunk, ahogy a hullám
mos el, „mintha szép
lenne a halál”.
megjátsszuk ésszel.
érvelünk mindamellett,
hogy senki mellett,
csak egyedül.
Térfelet tévesztünk,
vagy kapásból századot,
sminket, cip?t,
komplett ruházatot,
és eszenciát keresünk.
Magunkat alkotjuk,
igényt formálunk,
pózt, amiben mi áthatolhatunk,
ha már minket nem hat át.
Még épp utoljára
zölddé varázsolja a vénánk falát,
aztán már csak felületünkön
ül meg a közhelyes
napsugár.
Kitaláljuk hogy pont ezért jó!
Valahogy édes a város íze is!
– De csak mert mocskos az utcak?
a tömeggel, ami hamis.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Szendrői Csaba
