Szendrői Csaba : Vursli

 

Rosszak vagyunk

ehhez az egészhez.

Jó, közelr?l, mindenben

ott van az áttörés.

Most rajongsz vagy gy?lölsz.

Épp hogy a kett? között

ha percekig sikerül élni.

Folyton kilengsz és

saját billenésed

úgy kavar gyomrot,

hogy rég öreg leszel,

mire mindent kihánynál,

és akkor már kés?.

A klasszikus. A könnyes.

 

Hogy mohó a létezés.

Gyors autó, felezett id?.

A távolság marad.

Évezredek óta nem

költözik közelebb egymáshoz

a Nap és a Hold!

Csak az ember dörgöl?dzik

az id?höz puhán

belébújva, mintha

a végtelenségig lehetne s?ríteni

az id? fogazatát.

Már minden átlátszó,

annyira egybeépült ott lent,

hogy a végén egyszerre

sikerüljön belátni mindent.

 

Persze, hogy zajos lesz.

Minden vursli,

meg flaszter és giccs.

És kétpálcikás a szerelem,

meg precízen avitt,

vázában kiáztatott,

filteres révedés,

oldódunk, ahogy a hullám

mos el, „mintha szép

lenne a halál”.

megjátsszuk ésszel.

érvelünk mindamellett,

hogy senki mellett,

csak egyedül.

Térfelet tévesztünk,

vagy kapásból századot,

sminket, cip?t,

komplett ruházatot,

és eszenciát keresünk.

Magunkat alkotjuk,

igényt formálunk,

pózt, amiben mi áthatolhatunk,

ha már minket nem hat át.

Még épp utoljára

zölddé varázsolja a vénánk falát,

aztán már csak felületünkön

ül meg  a közhelyes

napsugár.

Kitaláljuk hogy pont ezért jó!

Valahogy édes a város íze is!

– De csak mert mocskos az utcak?

a tömeggel, ami hamis.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szendrői Csaba
Szerző Szendrői Csaba 261 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...