Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 6.

 

Tizennegyedik  fejezet,
melyben Pinocchio – aki nem hallgatott a Szóló Tücsök tanácsára –  gyilkosok kezére jut…

„Való igaz” – mondta magában a bábu, miközben folytatta útját -, „mi szegény gyerekek nagyon szerencsétlenek vagyunk. Minket csak folyton fegyelmeznek, ellátnak jó tanácsokkal, még szidnak is. Ha hagynánk, mind a fejünkre n?nének a feln?ttek: apáink, tanítóink, még egy Szóló Tücsök is, mindenki! Hogy miért nem fogadom meg az undok Tücsök tanácsát? Mert érzem, hogy nem jót, hanem rosszat akar nekem, mer? irigységb?l. Mindig azt jósolgatta, hogy bajba kerülök. Még hogy gyilkosok kezére jutok? Nem hiszek gyilkosokban, sosem hittem! Az ilyesmit csak az apák meg a tücskök találták ki, hogy ijesztgessék a gyerekeket, akik nem akarnak id?ben hazamenni, ágyba bújni. De ha találkoznék is velük az úton, hát tán megijednék t?lük?  Soha! Senki ne álmodjon ilyet! Odamennék, elébük állnék, képükbe vigyorognék, és azt mondanám: ’Gyilkos urak, mit akarnak t?lem? Velem nem lehet ám tréfálni!’ Na, és ezekb?l a szigorú szavakból a szegény gyilkosok megértenék, hogy nem vagyok akárki, és világgá futnának. Vagy az esetben, ha oly neveletlenek lennének, hogy erre sem tágítanának, hát akkor én futnék el…”
Még be sem fejezhette Pinocchio az elmélkedést, amikor úgy t?nt neki, hogy háta mögött megzörrent az avar. Hátrafordult, és mit látott? A sötétségb?l két még sötétebb alakot látott kiválni, akik egy szeneszsákba burkolóztak tet?t?l-talpig, és ez a két alak lábujjhegyen futva követte ?t, mintha két kísértet lett volna.
„Na, tessék! Hát nem itt vannak a gyilkosok? – mondta magában Pinocchio, és azon töprengett, hirtelenjében hová rejtse a négy aranyat. Végül bedugta mind a négyet a szájába, a nyelve alá, gondosan.
Aztán megpróbált elmenekülni, de kés? volt. Két lépést sem tett, amikor érezte, hogy karját megragadják, és fölcsattant egy szörny?, öblös hang:
„Pénzt vagy életet!”
Pinocchio persze egy szót sem tudott kinyögni, hisz teli volt arannyal a szája. Ezért annyit tett csak, hogy udvariasan hajlongani kezdett, és megpróbálta mozdulatokkal értésére adni a két latornak, hogy ? csak egy szegény bábu, és egy árva fillér sincs a zsebében.
„Gyerünk, gyerünk! Nincs id?nk, el? a pénzzel!” – üvöltötte fenyeget?en egyike a gyilkosoknak.
A bábu viszont csak ingatta a fejét, és kezével jelezte, hogy neki nincs pénze.

„Add el? a pénzt, vagy meghalsz!” – mondta a magasabbik gyilkos.
„Vagy meghalsz!” – ismételte a másik.
„És ha veled végeztünk, jöhet az apád! Azt is megöljük!”
„Azt is!”
„Ne, ne, ne! Szegény apácskámat ne!” – jajdult föl Pinocchio erre a fenyegetésre, de vesztére, mert az aranyak összecsendültek a szájában.
„H?, a furfangos mindenedet! Szóval a nyelved alá rejtetted a pénzt? Na, köpd ki hamar!”
Pinocchio meg, mintha se látott, se hallott volna.
„Á, szóval süketnek tetteted magad? Várj csak kicsit, rögvest kigyógyítunk mi, kiszedjük a pénzedet!”
No, akkor egyikük megragadta a bábu orra hegyét, a másik meg az állát, és kezdték szétfeszíteni a száját, egyik innen, másik onnan húzva. De semmit sem értek el, Pinocchio úgy összezárta ajkait, mintha csak beszögezték volna.
Akkor a kisebbik gyilkos el?húzott egy kést, hogy avval feszítse szét a leszögezett ajkakat. De amint bedugta egyik ujját a feszül? szájba, Pinocchio villámgyorsan beleharapott, majd kiköpte, amit leharapott. Képzelhetitek meglep?dését, amikor egy kéz ujja helyett azt látta, hogy egy macskamancs ujja hullik a földre.
Minden esetre ez a kis gy?zelem fölbátorította, hirtelen mozdulattal kiszabadította magát a gyilkosok karmai közül, és futva menekült át a mez?n.
Ám a gyilkosok utána száguldottak, ahogy vadászkopók kergetik a nyuszit, oly gyorsan. Az, amelyik elveszítette egyik mancsát, féllábon ugrálva követte, képzelni sem lehet, mi módon.
Vagy öt kilométeren át száguldott Pinocchio, akkor úgy érezte, nem bírja tovább. Már elvégezte magában, hogy vége az életének, amikor megpillantott egy magas feny?fát, és arra hamar felkúszott, és elhelyezkedett az ágak között.
A latrok megpróbáltak utána mászni, de fele úton voltak, mikor egyikük megcsúszott, lezuhant és magával rántotta a másikat is. Elterültek a földön, alaposan lenyúzva kezükr?l, lábukról a b?rt.
Ám Pinocchio még korántsem aratott gy?zelmet, nem mondható. Mert a gyilkosok ágakat, gallyakat kezdtek gy?jteni a fa alá, aztán meggyújtották, hogy t?zzel szedjék le Pinocchiót a fáról.
A bábu látván az egyre magasabbra kúszó lángokat, belátta, hogy rövidesen sült galambhoz lesz hasonló, egyre feljebb kúszott, ameddig csak lehetett, aztán meggondolta és egyetlen ugrással levetette magát a mélybe, és ismét futni kezdett a mez?n át.
A gyilkosok meg nyomában, mindig nyomában, újra nyomában fáradhatatlanul.
Már pitymallani kezdett, az éjszaka lassan véget ért, ?k még mindig csak futottak, amikor váratlanul Pinocchio útját állta egy széles és nagyon mély árok, mely telve volt zavaros, tejeskávé szín?, koszos vízzel.
Most mit tegyen?
 „Egy, kett?, három!” – kiáltotta a bábu, és nagy nekifutással átugrotta az árkot.
A latrok maguk is megpróbálták ugyanezt, de elvétették a távolságot, és az árok kell?s közepén találták magukat.
Pinocchio meg – hallva háta mögött a víz csobbanását, loccsanását – kacagva köszönt vissza futás közben:
„Kellemes fürd?zést gyilkos uraim!”
És már azt hitte, tán bele is fulladtak azok, amikor hátrapillantva azt látta, hogy kikászálódnak az árokból, és ismét a nyomában lihegnek, mint két csahos vadászkutya.

 

Tizenötödik  fejezet,
melyben a gyilkosok tovább üldözik Pinocchiót, aztán, mikor utolérik, fölakasztják egy óriástölgy ágára…

Most már a bábut a lelki és testi ereje egyaránt elhagyta, azon a ponton volt, hogy lefekszik, és megadja magát üldöz?inek, amikor fölpillantva a zöld lombok mélyén meglátott egy hófehér házacskát.

„Ha eljutnék ahhoz a házhoz, talán megmenekülnék.” – mondta magában, és pillanatnyi habozás nélkül indult a házikó felé, feltámadt er?vel.
Futott vagy két órát, míg végül lihegve, minden ízében remegve a házikó kapujához ért, és bekopogott.
Semmi válasz.
Újra és er?sebben dörömbölt, mert már hallotta üldöz?i lépteit és lihegésüket közeledni.
Ismét süket csönd válaszolt.
Minthogy a kopogtatás mit sem használt, kétségbeesetten nekiesett az ajtónak, ütötte, verte, rúgta.
Erre aztán kinyílt egy ablak, és egy gyönyör?, hófehér arcú, kék hajú lány nézett ki rajta. Olyan szép volt az a lány, mintha viaszból faragták volna ki arcocskáját: szemeit lezárta, kezeit a keble el?tt keresztezve tartotta, és anélkül, hogy ajkai megmozdultak volna, olyan hangon szólalt meg, mely akár a másvilágról is jöhetett.
„Ebben a házban nincs eleven lélek. Mindenki halott.”
„Kivéve téged!” – mondta Pinocchio sírósan.
„Én is halott vagyok.”
„Halott? Akkor mit keresel az ablakban?”
„A halottszállítókat várom, hogy elvigyenek.”

Alig hogy ezt elmondta, a lányka elt?nt, és az ablak hangtalanul bezárult.
„Jaj, gyönyör?, kékhajú lányka!” – kiáltott Pinocchio. – „Nyisd ki ablakod újra, légy könyörületes, az ég szerelmére! Szánj meg egy szegény szerencsétlent, akit gyilkosok üld…”
Nem tudta befejezni, érezte, hogy nyakánál fogva megragadják, és már hallotta is a szörny?, dörg? hangot újra:
„Most aztán nem menekülsz!”
A bábu lelki szemei el?tt fölvillant a halál, reszketés fogta el, oly er?s, hogy attól aztán még csuklani is kezdett. A csuklástól viszont fából készült lábai is összecsuklottak: de csuklás ide, összecsuklás oda a négy aranyat er?sen tartotta a nyelve alatt.

„No?” – kérdezték a gyilkosok. – „Kinyitod a szádat végre, igen vagy nem? Szóval nem felelsz? Sebaj! Ezúttal – elhiheted – nem menekülsz! Most kinyittatjuk veled!”
A szavak nyomán el?került egy szörny? nagy kés, két hatalmas kéz ragadta meg Pinocchiót, aztán a kés – zutty! – belevágott szegénynek a hasába.
Szerencsére a bábu kemény fából volt faragva, hát a briganti üvöltözve, ezer szitkot szórva vette tudomásul, hogy a kés darabokra tört, és csak a puszta nyele maradt a kezében. A két gazfickó most tanácstalanul nézett egymásra.
„No, jó!” – mondta akkor egyikük. – „Ha kés nem fogja, hát fölakasztjuk!”

„Fölakasztjuk!” – ismételte a másik.
Így szólván hóna alá nyúltak, nyakára kötelet vetettek, megcsomózták, aztán odavonszolták a Nagy Tölgyhöz, a kötelet átvetették annak egyik ágán, és föllógatták szegény bábut.
Aztán letelepedtek a fa alá a f?be, várva utolsó rúgásait: csakhogy Pinocchio még három óra múltán is csak nézegetett körbe-körbe, és egyáltalán nem rúgott utolsókat lábaival.
A gazemberek elunták lesni ?t, fölkeltek a f?b?l és gúnyosan röhögve  mondták Pinocchiónak:
„Viszlát holnap! Mire visszatérünk – reméljük – lesz benned annyi udvariasság, hogy meghalsz, és végre kitátod azt a buta szádat!”
Avval eltávoztak.
Nemsokára dühös szél kerekedett, mérgesen zúgott a fák ágai között, és úgy lóbálta szegény bábut, mintha csak harangnyelv lett volna. A kötél szorította a gégéjét, elfogta a leveg? útját.

Lassan-lassan elhomályosult a tekintete, és egyre közelebb érezte magához a halált. Ám valami ostoba remény is éltette, és éltette tovább.
De hiába várakozott, nézegetett egyre körbe, hogy csak jön valaki, segítség sehonnan sem érkezett.
Végül apácskája jutott eszébe, szegény apácskája, és maga elé suttogta maradék leveg?jével:
„Jaj, apácskám!… Ha te itt lennél!…”
De egyébre már nem futotta leveg?b?l.
Szemét lehunyta, szája elnyílt, lábai kinyúltak végs? rázkódással, aztán ott maradt dermedten, holtan.

– folytatódik –

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.