Avi Ben Giora. : Papirmesék – I.

A konstancai nyár után egy évvel… *

 

Az ember fiatal korában sokszor azt sem tudja, hogy egy–egy általa kigondolt tervnek, hány és hány „kerékkötője” lehet. De honnan is tudhatná, hiszen amíg nem kerül ki a „mélyvízbe” és nem tanul meg úszni – néha ár ellen is –, addig úgy gondolja, nincs lehetetlen csak tehetetlen. Amikor megkaptam azt a bizonyos levelet a feleségemtől /akkor még csak menyasszonyom volt, de még az sem igazán/ velem madarat lehetett volna fogatni.

Egy évvel a romániai találkozás után, úgy gondolta, hogy egy ilyen Hűbele Balambér kell neki férjnek /így utólag már sajnálom szegényt, mert mellettem aztán sok kalandot kellett átélnie/. Elkezdtem megint gyorsan intézkedni. Repülőjegy, költőpénz, szálloda és minden, ami egy utazáshoz kell. Na igen ám, de ez nem egy sima utazás volt, annál sokkal több. Még csak nem is „elő–nászút”. Fogalmam nem volt arról, hogy mi minden kell ahhoz, hogy két ember, ha szereti és kedveli egymást, akkor összekösse az életét. Kinek volt akkor fogalma arról, hogy engedélyek, papírok, igazolások? Ha ilyenkor mindenki tisztában lenne ezekkel, szerintem még ennél is kevesebb házasságot kötnének. És ugye, ehhez még akkor hozzá kell adni azt is, hogy politika. Mert akkor még létezett a Kelet és Nyugat. Ami a nyugatinak természetes és nap–napi dolog volt, az keleten egy csoda volt. Na de nem akarok az események elé vágni.

Tehát ott tartottunk, hogy az után a bizonyos konstanczai nyár után eldöntöttük Andival, hogy összeházasodunk. Én megpróbáltam a lehetetlent és teljesen hivatalos módon akartam intézni mindent. Vagyis annak rendje és módja szerint beutazni Magyarországra, megkérni a kezét a szülőktől és hivatalos úton kivinni Izraelbe. Akkor, mint ifjú „titánban”, bennem volt a spiritusz, hogy engem senki és semmi nem tud megállítani. Kivétel a szögesdrót. Mert hiába adtam be ezer és egy kérelmet, mindenhonnét csak az elutasítás jött, hogy én, mint disszidens magyar nem kaphatok beutazási engedélyt, még ha nősülni akarok is.

Papír és papír. Ki a francnak fogtok ti papírhegyeket építeni? Nekem ugyan nem. Ha nem megy hivatalosan, törvényesen, akkor megy másképpen. A tervem kész volt és burkolt csatornákon keresztül az általunk ismert és használt „virágnyelven” meg is írtam neki. Útlevele már volt egyszeri kiutazásra, csak az országot kellett kijelölni, ahonnét nem lesz gond velem jönnie. Olaszországra esett a választásunk. Miért pont arra? Én már egyszer vagy kétszer jártam arra, és kicsit ismertem is, na meg mindig is szerettem a művészeteket, ha nem is értettem hozzá. Mennyasszonyom úgyszintén, sőt volt egy régi barátnője, aki ide ment férjhez, és mint ilyennek, hátha vannak használható értesülései. Na de mégis, hogy merre, meddig megy egy ilyen „lányszöktetés”. Mert valahogy az volt, hiába is tudatta a szüleivel, mire készül, valahogy úgy gondolták, fiatalság–bolondság. Nekem nem volt már élő rokonom, csak apám öccse és annak gyerekei. Egy nap előálltam a „farbával” és elmondtam neki a tervemet.

– Mondd, te ezt az agyszüleményt meg is akarod valósítani? Ugye nem komolyan mondod?

– Ugyan már miért nem? Szeretjük egymást, és ez egy év óta is fennáll, tehát szeretnénk összeházasodni. Se határ, se semmi nem állhat az utunkba.

– Na de utána érdeklődtél annak, hogy hányféle és milyen engedélyek kellenek ehhez?

– Jaj, ne szekálj már te is ilyenekkel. Teljesen hivatalosan akartam, de ott még a vaskalapos kommunizmus van. Nem akarnak beengedni, hiába írtam ezer és egy kérvényt és papírt. A papírok, a papírok. Nem unalmas ez a mai világban? Mindenhez papír, engedély, kutyafüle. És ezért még másfajta papírt is kell adni, ami szintén csak papír, de értékpapír és ezt a papírt ráadásul gyűjteni is kell, mert minél több van belőle, annál nagyobb a hatalmad.

– Figyelj ide. Ez már időtelen idők óta így működik. Ne akarj forradalmár lenni, mert esélyed nincsen, hogy ezen változtassál. Mindennek megvan a maga hivatalos útja, amit végig kell járni, ha tetszik, ha nem.

– Én nem fogom végigjárni. Engem nem fognak holmi begyepesedett papírtologatók gúzsba kötni!

– Légy már eszeden gyerek! Ezer és egy olyan dolog van, amire nem is gondolsz. Például mi van akkor, ha egy idő után nem tetszik itt, és Andi el akar menni? Vagy mi van, ha nem bírja ki a szülei nélkül és állandó honvágya lesz? Gondoltál erre? Olyan típus vagy, mint a bátyám volt, az apád. Ő sohasem alkalmazkodott senkihez és semmihez. Volt is baja elég az életben. Én nem mondok semmit, mert látom, nem lehet a fejeddel beszélni. Próbáld meg és sok sikert hozzá. Amiben tudok, azért segítek.

Ilyen jó tanácsok utána vágtam bele a kivitelezésbe. Mindent lerendeztem, csak az úgynevezett hivatalos dolgokat nem. Az irodák és hivatalok környékére sem mentem. – Minek? Nekem nem szabnak határt. És különben is ez egy szabad ország, ahol most élek, itt aztán nem lesz gond egy holmi kis papírt megszerezni. Ez csak formaság és nem több – gondoltam én.

Gyorsan egyeztettük az időpontokat és megállapodtunk, hogy úgy, mint annó a repülőtéren találkozunk Rómában. A különbség csak annyi, hogy most majd én fogok rá várni és nem ő. Útra keltem és szerencsésen meg is érkeztem a Fiumeccinóra. Megérdeklődtem, hogy másnap mikor érkezik a gépe Budapestről. A bőröndöm kint is hagytam a csomagmegőrzőben, aztán betaxiztam Rómába. A Termini mellett egy kis hotelban szereztem szobát. Azért itt, mert innét volt a legkönnyebb visszajutnom a reptérre. Este még bóklásztam a Via Veneton és még egy utolsót telefonáltam Pestre, hogy rendben van–e minden. Reggel korán felkeltem, kifizettem a számlám és már mentem is ki a reptérre. Összetalálkoztam egy régi haverommal, aki ott dolgozott a biztonságisoknál. Jól eldumálgattunk és a tranzitban kötöttöm ki a végén. Megmondta, hogy melyik kapuhoz fog érkezni a gép. Be tudok jutni könnyen, nem kérnek az olaszok semmi papírt sem. Az megy be, az jön ki, aki csak akar. Persze az ELAL az másutt van. Megkerestem a kaput és vártam. Egy rendőr azért odajött és miután megmutattam a passzom, elnézést kért és továbbment. Aztán megérkezett a gép is. Láttam leszállni a „barátnőmet” vagyis már menyasszonyomat, és a busz már hozta is be őket.

– Te meg hogy kerülsz ide?

– Hogyhogy? Itt vagyok és kész.

– Te is csak ma érkeztél? – vett kérdőre. – Azt mondtad este, hogy már Rómából beszállsz.

– Tegnap érkeztem, és most mit csodálkozol? Hát nem úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk?

– Na jó, de ez a tranzit és már az ajtóban te fogadsz, ahogy kiértem a gépből. Ezt sehol sem lehet megcsinálni.

– Ne törődj ilyen aprósággal. Gyere, menjünk a kofferekért.

A futószalagnál már sokan várakoztak, de csak nagyon lassan jöttek a csomagok. Végre feltűnt az övé is.

– Ennyi az egész, amit hoztál?

– Nem tudtam mindenemet kihozni, mert az már gyanús lett volna. Na meg a túlsúly miatt sem. Majd anyámék utánam küldik.

– Ugyan már, még ez is sok, amit hoztál. Majd veszünk itt Olaszországban, elvégre ez is a divat egyik „fellegvára”.

Elkaptam a koffert és indultunk kifelé. Az útlevél ellenőrzés mindössze egy pillanat volt. Pecsét és kész. Engem csak megnézett magának a hivatalnok, de látta a tegnapi stemplit és annyit mondott, hogy gracia.

– Gyere – húztam magam után Andit – nekem is itt van a kofferem a megőrzőben.

– Várj, mert nem csak veled találkozom itt, hanem a barátnőmmel, aki ide jött férjhez.

Egy szuper vékony lány ugrott a nyakába.

– Szia szia! Semmit sem változtál. Ez itt férjem, de hát kell, hogy emlékezzél rá.

– Persze, hogy emlékszem Pauló. Szia!

Aztán én is sorra kerültem, de engem már előzőleg biztosan kitárgyaltak, mert szinte régi

ismerősként fogadtak.

– Gyertek, itt van a kocsi kint a parkolóban, és nagyanyám is kint ül a kocsiban.

Együtt mentünk a poggyászomért. Mikor Paulo meglátta a kofferemet, kicsit zavarba jött. Valamit hadart olaszul a nejének, az meg fordította.

– Kis gond lesz, mert nem biztos, hogy beférünk az autóba. Kicsi a csomagtere.

– Nem gond! Bérelünk valami járgányt és megyünk utánatok.

– Dehogy béreltek. Itt nem tudsz csak simán utánunk jönni, az olaszok a világ leghülyébb sofőrjei. Egyéni szabályaik vannak, és ha észreveszik, hogy például ismeretlen vagy az autópályán és követsz valakit, direkt hülyítenek, froszliznak. Majd csak beférünk valahogy. Igaz kicsit sokat kell utaznunk, Grosettóig vagy egy óra innen.

Üdvözöltük a nagymamát, aki korát meghazudtolva nagyon fürge volt, majd begyömöszöltük magunkat is a kofferek közé. Most valóban úgy éreztem, mintha szardínia lennék egy dobozban, és hozzá a legalább negyven fok melegben.  

– Először hozzánk megyünk, aztán ha ettetek, ittatok, beviszlek titeket a városba, hogy szerezzetek hotelt. Nem akartunk foglalni, mert hátha nem tetszik, vagy tudom is én.

– Rita, nem kell belőlünk ekkora gondot csinálni. Pár napig maradunk csak, aztán megyünk vissza Rómába. Na de majd úgyis beszélgetünk nálatok.

Kint laktak a városon kívül egy nagy bérelt házban, ami egyben az üzletük is volt. Ruha–nagykereskedéssel foglalkoztak. Rögtön kaptunk is ajándékba egy csomó ruhát, hiába is akartuk elhárítani. Igazi olaszos ebédet ettünk. Tagliatella azaz spagetti és utána hal, rántott hús meg mindenféle saláta és köret. Szinte pukkadásig tömtek minket. Az olaszoknál nincs az, hogy ne ennének napjában legalább egyszer tésztát: vagy makarónit, vagy spagettit. A saláta meg természetes dolog mindhez.

– Azt ajánlom, hogy menjünk el a városba szállást szerezni, és utána jövünk vissza. Ha nem lesz elég ez a mozgás, akkor van pingpongasztal, játszhatunk egy meccset.

Úgy is cselekedtünk. Kis motelban béreltünk szobát. Egy napot rögtön ki is fizettem és mondtuk, majd másnap döntünk, meddig maradunk. Mivel hétvége volt, már magamban eleve elkönyveltem, hogy csak hétfőn utazunk vissza Rómába. Grosettó annak ellenére, hogy kisváros, mozgalmas életet élt. Este kimentünk a tengerpartra sétálni, aztán egy étteremben kötöttünk ki. Hal, kagyló meg csiga volt a menü. Paulo még próbált hülyíteni minket, hogy azért nem eszünk húst, mert állítólag elterjedt, hogy az olaszok a macskát is megeszik. Nem tudtam ezen röhögni, rossz viccnek tartottam.

– Van kedvetek éjszakai lóversenyre menni? Itt van, nem messze. Kocsival egy húsz perc, és hazafelé leteszünk titeket a motelban.

Tényleg nem volt messze a lóversenypálya. Töménytelen sok ember volt, alig kaptunk parkolót.

– Lehet fogadni is – ajánlotta Paulo, Ritán keresztül tolmácsolva.

– Na, akkor menjünk és fogadjunk is – mondtam. – De miért nem tanítod Paulót magyarul Rita?

– Ó mindent megért már. Beszélni nem akar, mert azt mondja, töri a nyelvét.

Elmentünk a pénztárhoz, ahol a fogadásokat lehet kötni. Jártam már egy pár helyen lóversenyen és abszolút nem lepett meg a rengeteg ”booki” aki biztos tippet és nyereséget ajánlott. Paulo egy–kettővel szóba állt, de mutattam neki, hogy én nem fogadok, csak hivatalosan. Nem tettem fel nagy pénzt. Kétszer ötezer lirettát oda–vissza. Ha nyerek, akkor húszezer liretta üti a markomat, ami egy jó vacsora ára két személyre, egy üveg borral. Nem adtam sok esélyt magamnak. Paulo is ugyanazokat a lovakat játszotta meg, amiket én, és ugyanúgy. Visszamentünk a lányokhoz és kerestünk egy jó helyet a lelátón, ahonnét figyelemmel követhetjük a futamot. Elindult a derby, és az én két lovam beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket.

– Fantasztikus! – lelkendezett Paulo –, fantasztiko! – Aztán valamit hadart Ritának.

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Csak azt, hogy aki szerencsés a játékokban, az nem biztos, hogy szerencsés a szerelemben.

– Na rám ez nem hiszem, hogy áll. Sem én, sem Andi nem árulunk egymásnak zsákbamacskát.

– Tényleg, azért elmondhatnátok, hogy mik a további terveitek, meg eleve, hogy ismerkedtetek meg.

– Rita, nem fogod elhinni, de már sulis korunk óta ismerjük egymást. Mármint látásból. Aztán annyi is. Akkor találkoztunk először, amikor a Jánosban dolgozott a szemészeten. Utána átment a tévéhez, ahol te is dolgoztál, onnét meg az ORFI–ba. Tavaly találkoztunk Romániában. Ennyi röviden. Egy évig leveleztünk és most úgy gondoljuk, összeházasodunk. Kéne a segítségetek is egy kicsit. Ha lehet, akkor már itt megesküdnénk, csak nem tudunk olaszul.

– Szóval menjünk el tanúnak, meg tolmácsolni?

– Mondjuk, ez már nagyon pofátlan kérés lenne, de olyasmi.

– Sajna el kell keserítselek, nem megyünk házassági tanúnak mert babonásak vagyunk. Paulo húgának voltunk a tanúi és egy év után el is váltak.

– Na puff neki! Remélem velünk nem fog ez megtörténni.

– Soha nem lehet tudni – incselkedett Rita. A formalitás az, meg egyszerű. Bementek a municipáleba Rómában, és megkéritek az első aktatologatót, hogy mondja meg, hol van a békebíró és a házasságkötés. Ott az útlevél és pár ezer liretta lepengetése után összeadnak titeket.

– Ez igazán nem hangzik komplikáltnak. Akkor majd ezt tesszük.

– Sajnáljuk, hogy nem leszünk ott, de nem tudunk utazni úgy, hogy este ne jöjjünk vissza. Kicsi a gyerek még és a nagyi nagyon édes, aranyos, de nem akarom este is rábízni.

– Majd telefonálunk, persze Rómából.

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.