Krisztina — 4.

 

— Viszont ma jött hozzá egy úr — intett fejével az előtérben lévő székek felé a nővér, oda, ahol többen várakoztak. Lassan indult az ősz hajú férfi felé. „Csakhogy itt van” gondolta.

— Jó napot kívánok, Őri Imre, vagyok! — nyújtotta a kezét.

— Szabó András. Találkoztunk már? — nézett meglepetten az idős úr.

— Azt hiszem valamikor rég az intézetben… — mondta halkan Imre. — Nem láttam itt önöket a baleset óta — tekintette inkább kérdő volt, mint vádló.

— Csak most értesültem a történtekről. Azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mi történt. Kriszti egy konferenciára jött haza helyettem, mert egy kicsit rendetlenkedett a szívem. Tegnapelőttre vártam vissza, nem jött, akkor telefonáltam a szállodába, ott mondták, hogy kórházban van. Azt sem tudtam, hogyan jöjjek át. Itt meg csak ülök, mert be sem mehetek hozzá.

— Én a tévében láttam egy felhívást, hogy keresik a hozzátartozókat, annak már két hete. Igaz, hogy régen elszakadtunk egymástól, mégis úgy éreztem, hogy jönnöm kell, azóta itt vagyok minden délután. Sajnos kómában van, és nincs változás. A balesetről csak annyit tudok, hogy figyelmetlenül egy busz elé lépett. Szerencsére a busz akkor indult így csak ellökte, nem ütötte el, az eséstől viszont beütötte a fejét és meg kellett operálni. Most talán leveszik a lélegeztető gépről.

Némán ültek egy darabig, amikor a folyosón feltűnt az orvosok hada. Mindketten oda siettek.

— Mi történt, professzor úr? — kérdezték egyszerre.

— Azt hiszem sikerült, fokozottan figyeljük, szépen egyenletesen lélegzik, de még gyenge egy kicsit. Kérem, most ne zavarják, hadd pihenjen. Talán majd holnap.

Ezzel ott hagyta őket, mert hívták egy másik kórterembe. Ők tanácstalanul álldogáltak még egy darabig, aztán elindultak kifele.

— Hol lakik? Elvihetem? — kérdezte Imre.

— A Pallos-ban lakom, és nagyon köszönöm, ha elvisz.

Az úton nem sokat beszélgettek. A parkolóban Szabó András szólalt meg.

— Köszönöm a szívességét. Meghívhatom egy kávéra?

Imre az órájára nézett. Három múlt tíz perccel. A megtört, idős emberre nézve úgy döntött, elfogadja a meghívást.

— Köszönöm az jól fog esni.

A bárban lágy zene szólt, kellemes meleg és félhomály fogadta őket. Leültek egy asztalhoz. Nemsokára kihozták a kávét is. Sokáig nem szólt egyikük sem. Aztán Szabó András beszélni kezdett. Először lassan, csendesen mesélt, majd később feloldódtak a gátlásai, már beszélt folyamatosan.

— Tudja a feleségem nyolc éve meghalt. — Csend következett, látszott rajta, mennyire megrázta az emlék — nagyon nehezen álltunk talpra. Krisztina sohasem heverte ki igazán. Ezért döntöttük úgy öt éve, amikor felkínáltak egy munkát Bécsben, hogy elfogadjuk. Hátha könnyebb lesz új életet kezdeni.

Mélyen hallgatott, még friss volt a megrázkódtatás.

Aztán elmesélte az egész életüket onnantól kezdve, hogy a feleségével elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy kislányt. Imre hallgatta, nem szólt közbe. Mintha újra élte volna a gyermekkorának ezt a részét. Utána pedig érdeklődve hallgatta, Krisztina életének azt a szakaszát, amelyről már nem tudott. Itta az öreg minden szavát, próbálta elképzelni őt akkoriban. Iszonyúan sajgott a lelke, amikor arról hallott, hogyan fogadta a lány az ő szakító levelét. Igazán bánta, hogy fájdalmat okozott.

A történet lassan véget ért András bácsi elhallgatott.

— Ne haragudjon, hogy feltartottam, magam sem vettem észre hogyan merültem így bele. Tudja, nagyon nehéz a feleségem nélkül, majdnem negyven évig éltünk együtt. Krisztike nagyon jó kislány, de őt nem pótolhatja. Nem tudnám őt is elveszíteni.

— Meddig marad?

— Három napig. Utána vissza kell mennem Bécsbe. Nem tudom, hogyan segíthetnék, de minél előbb vissza akarom vinni. Olyan üres minden nélküle! — mondta, míg visszanyelte a könnyeit. — Ön mit tud tenni?

— Nem tudom… — csend következett.

Imre azon gondolkozott, hogy hol is kezdje. Aztán szép csendesen elmondta a saját történetét. Kezdve a gyerekkorával és azzal a résszel, amikor fontosak voltak egymásnak. Talán most érezte újra, hogy mennyire. Aztán csak nézte az üres kávés csészét és nem szólt sokáig.

— Kérem, értesítsen, ha elvihetem!

— Megígérem.

Imre az órájára nézett. Elmúlt negyed öt. Eszébe jutott a randevú.

— Most mennem kell, de holnap a kórházban találkozunk.

— Igen, ott leszek — mondta az öreg, és kezet nyújtott.

 

Sietve indult hazafelé. Mielőtt befordult volna a Szikla utcába, megállt a kisboltnál, ahol vásárolni szokott. Először a szomszédos virágboltban készíttetett egy szép kis orchidea csokrot, a boltban száraztésztát, olasz készételt, egy üveg finom bort és egy doboz különleges csokoládét vásárolt. Kizárólag Szabina ízlése szerint. Amint hazaért, igyekezett mindent előkészíteni. Nemsokára kellemes illatok terjengtek a konyha felől. Szépen megterített a nappaliban, az asztalt a virággal díszítette, melyet egy kristályvázába állított. Mire a gyertyákat meggyújtotta, megszólalt a csengő… ajtót nyitott.

— Szia! Gyere be — ölelte meg a lányt.

Lesegítette a kabátját, betessékelte a szobába. A lány rossz kedve elpárolgott, amint meglátta a hangulatos díszítést. Megindította, hogy Imre mennyire a kedvébe akart járni. Kíváncsian várta a folytatást.

— Ez nagyon szép — mondta csendesen.

— Örülök, hogy tetszik, foglalj helyet, hozom a vacsorát.

Térült fordult, s már hozta is a nagytál bolonyait, sok sajttal. Letette a tálat, majd a könyvespolchoz lépett és feltett egy Bach lemezt a lemezjátszóra. A hangulatos dallam végig hömpölygött a szobán, átölelte őket. Az ételt csendben fogyasztották el. Olyan tökéletesre sikerült az este, hogy igazán nem is tudta, hogyan kezdjen a mondókájába. Látta, hogy a lány is felengedett lassan. „Talán most jött el a pillanat” — gondolta.

— Remélem, sikerült kicsit kiengeszteljelek — mondta.

— Nem haragudtam igazán, inkább aggódtam, olyan furcsa voltál mostanában. Sápadt vagy és mindig eltűnsz délutánonként — nézett kérdőn. — De köszönöm a hangulatos estét.

— Talán már az elején szólnom kellett volna, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, úgy összezavarodtam, hogy kellett egy kis idő, míg összeszedem magam.

Nagy levegőt vett úgy folytatta:

— Arról van szó, hogy egy régi barátomat baleset érte. Hozzá szoktam menni a kórházba délutánonként.

— Ki az? Ismerem? — kérdezte a lány riadtan.

— Nem… nem ismered. Ezzel a lánnyal együtt nőttem fel az intézetben.

— Lány?

— Nem tudom jól elmagyarázni. Amikor odakerültem, csalódott és dühös voltam. A felnőttek elhagytak, nem tudtam bennük bízni többé. Haragudtam az egész világra. Ő volt mellettem, ő segített kimászni az önsajnálatból, megtanultunk együtt felülkerekedni mindenen. Egyszerre volt a testvérem, a barátom és később az első szerelmem is.

— És mi lett veletek?

— Amikor örökbe fogadták, akkor kezdtünk eltávolodni egymástól, befelé forduló lett, nem találta a helyét a kinti világban. Én nem tudtam neki segíteni. Aztán amikor a kollégiumba kerültem, a távolság csak rontott a helyzeten. A szakítás után nem sokat hallottam róla. Én igyekeztem felépíteni a saját világomat, a múltat pedig lezárni. De amikor hallottam a balesetről tudtam, hogy senkije sincs rajtam kívül, ezért valahogyan segítenem kell. A nevelőanyja meghalt, nyolc éve, a nevelőapjával élt Bécsben. Most találkoztam vele a kórházban. Haza akarja vinni, kérdéses, hogy erre mikor lesz lehetősége.

— Olyan súlyos?

— Sajnos, igen. Kómában van. Ha felébred, akkor derül ki, lesz-e maradandó károsodása.

— És te mit akarsz tenni? Miből gondolod, hogy te tudsz neki segíteni, ha orvosok sem.

— Nem tudom, csak azt érzem, hogy ott a helyem mellette!

— A te életeddel mi lesz?

— Most ő az életem!

— Én nagyon sajnálom a barátnődet, de nem hiszem, hogy bármin is változtathatnál azzal, hogy felrúgsz mindent!

— Nem akarok felrúgni semmit! Csak időt kérek, amíg rendeződik minden. Nem értheted, mit jelentettünk mi akkor egymásnak. Ha ő nincs, lehet, hogy egy óvatlan pillanatban megszököm, és az utcán végzem, mint hajléktalan. Árulás volt, amikor szakítottam vele, de nem ezért akarok most mellette lenni. Csak, mert szüksége van rám. Egyébként, lehet, hogy ha jobban lesz, visszamegy Bécsbe, és újabb húsz évig nem látom. Egyszerűen nem tudom, mi lesz, nem is akarok előre gondolkozni, hiszen lehet, hogy szóba sem áll velem.

— És velünk mi lesz?

— Csak a türelmedet kérem. Igyekszem, hogy ne okozzak túl sok gondot. De nekem ez nagyon fontos.

— Ahogy gondolod. Szólj, ha kiderül valami, vagy ha segíthetek.

Sokáig csendben ültek. A varázslatot megtörte a beszélgetés heve.

— No, most már megyek — ált fel a lány. — Az irodába bejössz?

— Vettem ki pár nap szabadságot…

Felvette a kis asztalról a desszertet és átadta.

— Ezt is neked hoztam, csak elfelejtettem a nagy izgalomban.

— Köszönöm — mosolyodott el Szabina.

— Elkísérlek.

— Ne fáradj, kocsival vagyok.

Imre megfogta a lány vállát, és maga felé fordította. Nem akarta úgy elengedni, hogy nem tisztázták, mire számíthat.

— Akkor nem haragszol?

— Nem haragszom, de át kell gondolnom ezt az egészet — mondta szelíden és rá emelte nagy kék szemét. — Remélem, minden rendbe jön.

— Én is — motyogott Imre maga elé, ahogy becsukta a lány mögött az ajtót.

Ott maradt egyedül a gondolataival és az emlékeivel. Tétován járkált a lakásban, elpakolt a vacsora után, közben azon töprengett, hogy hogyan tovább? Feltett egy lemezt, és ahogy a lágy muzsika körülvette, úgy érezte, hogy minden ereje elhagyja. Hirtelen olyan fáradtság jött rá, hogy majdnem elaludt a kanapén. Pont erre volt most szüksége, hogy ne gondoljon semmire, csak minden érzékét áthassa ez a kedves szép dallam. Csak amikor a lemez lejárt, akkor ment lefeküdni. Kimerítő nap volt, s talán olyan fontos lépéseket tett meg, amelyek befolyással lehetnek egész további életére.

Szerző P. Borbély Katalin 59 írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.

1 komment

Hagyj üzenetet