Kopogj hármat. Ma üres a ház,
csak a dadogó szél járja át, és néha
a vékony falakon átfáj valami hiány.
Az éjszaka felfalta az álmokat,
kezeimben fáradt, megmaradt
tegnapok. Ringatom. Csitítom.
De most minden mozdulat, hang
valami ügyetlen emlékezés.
az idő rojtjaiba belefonódik a tél…
Merre lebegsz?
Én miért zuhanok?
Mögöttem romok, sárba zuhant
napok. Előttem kerítés. Égig érő,
korhadó keresztek. Véresre
karcolják az ébredő felhőhegyeket…
Merre lebegek?
Te miért zuhansz?
Szívünkön metszéspont.
Cél. Kereszt.
hány perc az élet,
és ebből mennyi a halál…
Hol voltam, hol nem vagyunk.
ma sem kopogtál…
Arcodon csillagkorom. Öltözz
fel jól, hisz zajosak, hidegek
a téli éjszakák. Idebent őszi
esők mossák az ablakokat,
a falakról a múltízű, nyári
hajnalok mind lekoptak.
Reccsen a padló. Fekete fák
nőnek a csillagtalan éjig,
kiszakad a menny…
Ujjaikon fennakad a szerelem.
Az idő mozdulatlan ráncaiba
fészkelem gyermeki- magam.
Várlak. A kopogásod. Valami
megfestett télben, hol sírva
fáznak az árva fények, ott hol
a tenger mélyén tükrök repednek
lépteidre, s lengő, bús nyarakat
ostoroz a fák tetején az Isten.
Ne bújj el a hajnal kérgéről
lefejtett reggelek mögé. Ne
mozdulj. Ne kiabálj. Látlak.
becsukott szemmel is…
Szétszedlek. Szívedig.
Akarásig. Csendomlásig.
Reménytelenségig. Csupasz
tavaszig. Őszre, nyárra.
Szeretésre, magányra. Por
és hamura. Égre, földre.
Életre, halálra. Mind és örökre.
csak kopogj hármat…
mielőtt szemed újra rám esteledik
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Szilágyi Hajni - Lumen
