Boér Péter Pál : Átgregorodva

 

Össze-vissza csatangolták már a várost, lassan kifogytak az úti célokból, igaz ezt önmaguknak sem vallották volna be. Persze, a hét ágra sütő nap sugarai alatt nincs az a Körös-part, vagy strand, ahol ne lehetne állandó vendég két tizenéves, de sosem árt a változatosság.

Kiderült, hogy természetesen mindketten jól ismerik az állatkertet, ezért némi önmaguktól meghökkenés után, arra a döntésre jutottak, hogy aznap lelátogatják a fogvatartottakat. Mindig gyalogosan közlekedtek, arra ugyanis nem kellett várni, mint a buszra, a lábak mindig kéznél voltak.

Az Aradi úton túl már látszott a Rhédey park sarka, az is, hogy odalopta magát — a teljes érdektelenségbe — egy korábban jól menő körhinta és egy céllövölde. Soha nem derül ki, miért mellőzte a közönség. A fiúk alig hederítettek rájuk, már be is fordultak a kapun. Annyira mókásnak találták a vissza-kisgyerekesedést, hogy nehezen tudták magukba fojtani a hahotát. Egészen addig derültek, amíg balra, a legelső részen — a sem trópusinak, sem kuriózumnak nem nevezhető — birkák, kecskék és egy darab szamár nevű állattal nem szembesültek. Továbbmenve, a hattyúk tavát (talán mégsem erről írta Csajkovszkij a művét) létszámpótló kacsák és libák töltötték fel, középen egy tolla-vesztett, vénségesen kókadó, agg hattyú statisztáiként. Végül is, a darabszám megvolt, és a lámák, hegyi kecskék pótlása is tökéletesen sikerült. Rengeteg gyerek még soha nem látott birkát, kecskét, szamarat, libát és kacsát, igaz ez a kettő már ismerte az említett állatkülönlegességeket.

Odébb egy bagoly bóbiskolt, olyan volt, mint egy szobor, lehet, hogy kitömték. A sétány végén, a nagy balra kanyarodás után, még furcsább állatok jelentek meg. A farkas celláiban keverék kutyák élték, sintérmentesített, rab életüket. A túlsó oldalon, hátul egy vedlésnek indult róka, három méter széles börtönében megállás nélkül rohant faltól falig, mint egy beprogramozott robot. Társa elől ült és keserves ábrázattal nézte a semmit.

A másik farkasketrecben, egy talán tizenöt éves példány senyvedett, örült, ha feküdni tudott.

— Ezek az állatok ugyanazok, amiket úgy háromévesen először láttam — vakarta meg a döbbenettől beléjük burkolózott csend hasát alulról az egyik.

— Ja. Két-háromhetente jártunk erre, szinte szó szerint felismerem őket, kivéve a nyájat és a libabagázst.

— Figyeld, a medve elkopott, olyan, mint egy megőszült hajú aggastyán. Fogoly. Néha a börtönőröket lesi, és ott van mellette az oroszlán…

— Ha nem mondod, nem ismerem fel. Beesett a pofája, kihullott a nyakprémje.

— Rémes, úgy látom a fogai is megritkultak. Jobb lenne elhúzni! Menjünk a parkba, szedjük fel a rozsdás síneket!

— Minek?

— Társadalmi, önkéntes, öntevékenyen spontán kezdeményezésből.

— Te, elhiszem, hogy jó a szöveged, de most nincs röhöghetnékem! Ezt a szerencsétlen társaságot fel kellene szabadítani!

— Volt itt egy madárrészleg is.

— A libásra gondolsz?

— Nem. Na, hadd lássuk, erre gyere!

A bejárati sétányra merőleges ösvény mellett, tényleg ott volt a madaras, néhány vadtyúkkal, két-három fürjjel és egy valódi pávával.

— Lepukkant hely lett…

— Le. Amott, a hátunk mögött, valami dagonyafélét sejtek. Mocsárszaga van.

— Kisapám, hogy finoman fogalmazzak, itt mindennek mocsár szaga van.

— Tényleg. Két girhes vaddisznó próbálkozik a tiltott dagonyázással…

— Na végre, valami új. Figyeled? Tényleg színesek.

— Mik?

— Hát a majmok. Tudod, na… Csendben vannak, de legalább mozognak, nem kitömött állatnak néznek ki, mint a többi leamortizált, ősi szerencsétlen.

— Van ott egy másik bekerített mocsárszerű rész. Hoppá, kígyót látok, vagy egyszerű siklót? Biztosan kivették a méregfogát, különben nem hagyták volna embernek elérhető szakaszon. Viszont ott hátul egészen olyan, mint egy ülepítő.

— Nézzük! Hoppá, megtaláltuk őket!

Valóban, ráakadtak a Gregorokra. Szegénykék, nem jutott ki mindnek a szerencséből… A két fiú közül az egyik mindig hordott magánál egy szatyrot, függetlenül attól, hogy semmi sem volt benne egy kavicsnehezéken kívül, hogy ne lebegtesse a szél. Olyan pillanatok alatti taktikai megbeszélést, még Öcsi bácsi sem tudott karjelezni…

Egymásra tekintettek, a szatyros két kézbe fogta a szatyor füleit, a másik benyúlt és kiemelt egy nagy tenyérnyi Gregort, aki már nem tudom, szerencsés volt, vagy peches. Mert vagy megmenekült, vagy a nagyobb veszélybe sodródott, amikor a szatyor alján landolt.

Sokan tódultak be a kapun. Egy népesebb csoport, magnószalagra száműzött slágereket bömböltetett. A két jegyárus hölgy velük és a zenével foglalkozott. Igaz, Gregor — aki még nem tudta, hogy az —, páncéljába húzódva, mozdulatlanul nagyon illedelmesen viselkedett. Alig várták, hogy hazaérjenek. Az utca embere azt gondolhatta, hogy üldözik őket, pedig csak az izgalom és a fiatal hév miatt haladtak futólépésben.

Benyitottak, lerakták az átváltozót, és a színtelen ragasztószalagok előtti világban — amikor azokon a tájakon csak úgynevezett csempészés útján lehetett hozzájutni —, a szigetelőszalagot használva, a kiemelés, utaztatás, megfürdetés után, átejtették a negyedik átváltozáson. Már tényleg Gregorrá lett ez a teknős. Új nevét jó nagy betűkkel egy papírra írták és a hátára ragasztották.

Gregor szabad mozgásteret kapott a lakásban. Nem sokat evett, talán a mesterséges mocsár, mégis mocsarabb életszín volt számára panelesedésnél.

Harminc fok melegben, a nap mind a hét ága hegyesen pörkölte a Föld nevű bolygó lakóit. Ekkor következett be az ötödik, végleges átváltozás, ami minden, mások által meggregorosított hasonlót leköröz. A szigetelőszalagos hátú, teknős-Gregor ugyanis elpárolgott! Bár az első emeleten az erkélyajtó állandóan nyitva volt, onnan le is lehet pottyanni, de szalagos Gregornál közvetetten sem bizonyítható a hipotetikus zuhanás. Logikailag a kétségbevonhatatlan határvonalán túl fekszik. Gregor maradványok nélkül, földet érés előtt elpárolgott…

Ez az igazi, már nem tudom pontosan hányadik átváltozás. Talán nem ártott volna visszamenni, mert ha betonná kötött az állatkerti lakómocsár, akkor a többiek is átgregorodva párologtak el. No, de ebbe már tényleg ne menjünk bele! Én csak annak az egy Gregornak a történetéről tudok — többé-kevésbé hiteles — tudósítást nyújtani, amelyikről… kitől is hallottam…

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/