Tiszai P Imre : RAILJET – 8.

Nyomtatás

8.

Soma már benn volt a cégnél. Telefonált. A szavaiból azt vette ki, hogy utazási irodával beszél. Ahogy kivette a szavaiból két hét múlva indulnak Judittal. Addig bizony sok munka lesz. Meg kell ismerkednie a cég belső dolgaival, a folyamatban lévő ügyekkel. Hozzá még a Frattan féle leszámolásra is sor kerül. Elvigyorodott, ez nagyon tetszett neki: „leszámolás”.

Az éjszaka felébredt egyszer a nagy melegre és eszébe jutott Fehér Krisztián, „cigány” fiú. Ha ma lesz ideje, akkor előszedi azt a novellás kötetét, és megpróbálja rábeszélni Somát, hogy előlegezzék meg a kiadást. Megfelelő reklámmal menni fog az eladás. Persze ehhez fel kell majd használni a fiú származását is, amihez nem fűlött a foga, de a cél szentesíti az eszközt. Meg fogja szervezni. Elindítja a fiút a pályán.

Soma letette a telefont:

— Hallottad ugye, Móni? Két hét múlva indulunk Korfura. Jártam már Görögországban, de Judit még nem, és Korfun én sem. A zöld-sziget. Tulajdonképpen egy hegy, ami tengerből nő ki. Ránk fér egy kis pihenés. Talán tíz éve voltunk üdülni. Akkor egy csendes faluban, a Zemplénben. A csendet vágytuk és meg is találtuk. Újra éltük a fiatal éveinket. Na, nem kell vigyorogni, nem csak az ágyra gondoltam. Különös a mi szerelmünk Judittal. Nem csillapodott. Megcáfoljuk az régi mondást, hogy a szerelemből nyugodt szeretet lesz. Persze az is, de én, ha csak rágondolok Juditra valami forró érzés önt el. Beszélgettem vele erről, és ő is ezt mondta. Nagyon egymásra találtunk. Emlékszel, mit mondtam neked a railjeten? Hát látod, ez van mögötte. Mióta megnősültem, soha más nő nem volt az életemben, és nem is lesz.

— Dehogy vigyorgok. Örülök, hogy ilyen házasságban élsz és több évtized után is szerelem van köztetek. Szeretnék én is így élni, de azt hiszem az én életem már soha nem fog így alakulni.  

— Nem sokat tudok, illetve semmit sem, a kapcsolataidról. Amit a vonaton meséltél, az riasztott. Mesélsz róla, róluk?

— Sokat nem tudok elmondani. Nem voltam soha valami szépség, hogy rajzottak volna köröttem a fiúk, férfiak. Középiskolában egy szemüveges nagyon mulya okoskával a csókig jutottam el. Vele a diákszerelem minden szépségét megéltük, de a testi kapcsolatot csak az egyetemen, a második évemben ismertem meg egy skalpvadász jóvoltából. Talán nem is volt szerelem. Később ismerkedtem meg egy idősebb, stramm vonzó, okos férfival. Felnéztem rá és nagyon szerettem. Az meg inkább valami apakomplexus volt, elmúlt.

Soma elgondolkodva nézte a lányt. Látta az arcán, hogy szenved. Már régen kérdezni akarta a családjáról, és most úgy érezte megteheti:

— Szüleid? Mit tudhatok róluk?          

— Nem akarok róluk beszélni, de annyit elmondok, hogy pokoli házasságuk volt, apám miatt. Még pici lányként, első emlékképeim, vidám család voltunk. Apa dédelgette anyát. Emlékszem milyen féltékeny voltam mindkettőre, mert azt hittem tőlem lopják el a szeretetet. Akkor még nem tudtam mit jelent egy igazi szerelem, honnan is tudtam volna pár évesként? Apám valami technikus volt, anyám könyvelő, jól éltünk, legalább is nem emlékezem olyanra, hogy nekem ne lett volna meg minden. Aztán apám valahol megbotlott. Inni kezdett. Egyre többet jött haza részegen. Anyám tűrt és próbált segíteni, de semmit sem ért el. Egy idő után apám mindenért megverte. Meg akartam őt védeni, de csak annyit értem el, hogy én is kaptam. Nézd a szám! Itt látsz rajta egy forradást. Szét volt szakadva, az orvosi ügyeleten varrták össze. Az orvosnak azt hazudtam, hogy elestem. Gyanakodott, mert a pofonok nyoma az arcomon még ott égtek, de aztán vállat vont, és nem kérdezett tovább. Akkor volt sokszor, hogy a pincénkben aludtam annyira féltem apámtól. Amikor már nagylány lettem, kezdett a mellem megnőni, már amennyire ez mell, elkezdett simogatni, fogdosni. Egy idő után rájöttem, hogy ez nem apai szeretet, és megundorodtam. Anyám nővérének elmondtam. Ő beszélt anyámmal. Emlékszem anyám zokogott, de azt mondta, hogy hagyjuk apámat, ő még szereti, és hátha tud változni. Anyám nővére magához vett. Még lány volt. Értsd úgy, hogy soha nem ment férjhez és nem nagyon volt kapcsolata sem. Az ő lánya lettem tulajdonképpen. Nem volt rossz az életem. Nem voltunk gazdagok és a szüleimtől semmit sem kaptunk, de mindig mosolyogtunk. Lassan felejteni kezdtem apámat és anyámat. Nem volt nehéz. Nem is tartották velem a kapcsolatot. Másoktól tudta meg „nevelőanyám”, hogy anyám is inni kezdett, aztán meg eljutott odáig, hogy már pénzért, később meg már italért is, lefeküdt másokkal. Apám nem bánta, sőt a sticije lett, ha fogalmazhatok így. Harmadikos gimnazista voltam, amikor utoljára láttam anyámat az utcán. Meg sem ismert. Én csak néztem, és nem szóltam semmit. Akkor zártam le a gyerekkoromat, és váltam felnőtté. Nem volt egyszerű diplomát szereznem, de ott, akkor az utcán esküdtem meg, hogy el fogom ezt érni. Volt erőm hozzá. Elfáradtam nagyon, de tudom, hogy szépen, lassan helyrezökkenek.

Karjára hajtotta a fejét, látszott, hogy remeg a teste. Soma nem mert megszólalni, és azt sem tudta, mit mondhatna. Érezte, hogy a vigasztaló szó most olyan hamisan csengene. Valami olyat érzett, hogy a lányt „nevelőanyjától” most ő és Judit vette át. Elmosolyodott. Pont ellentéte a lány Zsoltnak, aki sajátos felfogású és életritmusú. Annyi biztos, hogy sikeres ember lesz, és sok gondja nem lesz az életben. Örült neki, hogy felelősen gondolkodott már és a könnyed világfi mögött ott az érző ember. Nagyon is ott van.

Móni mintha olvasott volna Soma gondolataiban, pont Zsoltot hozta szóba:

— Hagyjuk az én életem, vagyis folytassuk a mostanival. A kedves fiad meghívott ma estére, egy vacsorára, valami olasz étterembe. El merjek menni vele? Nem lesz bajom? Vagy nem érzed úgy, hogy el akarom rabolni tőletek?

Soma jót nevetett. Odalépett a lányhoz és megsimogatta a haját. Halkan szólalt meg:

— Bár elrabolnád. Nem bánnám, ha ilyen menyem lenne, és szülne nekem egy smaragdzöld szemű, édes, szőke kicsi unokát. Nem Zsoltot rabolnád el, te lennél a lányunk. Láttad, hogy Juditnak zöld szeme van? Szeretném, ha az unokám azt örökölné.

Móni mosolygott:

— Ott még nem tartunk, és azt hiszem, Zsolt se ilyen csontkollekció feleséget akar, mint én vagyok, és hát én se hiszem el, hogy elfogadnám őt. Kedvelem, jókat lehet vele dumálni, mindig nevetünk, ha együtt vagyunk, de nem érzek mást felé. Neked elmondanám, de hidd el, nem dobog gyorsabban a szívem.  Na, akkor elkezdek dolgozni, mert a fiatalurat nem akarom este megváratni, max a szokásos „úrinő” negyedóra lesz csak.

Soma mosolyogva nézte. El akarta mondani, hogy ha nevetnek Zsolttal, akkor az azt jelenti, jól érzik magukat együtt, az meg már előszoba valahová. Ki tudja ezt? Jósolni nem mert, de szurkolt azért, hogy megdobbanjon Móni szíve. De hallgatott. Leült az asztalához és olvasni kezdett egy új kéziratot. A hideg rázta ki tőle. A címe is elég volt:

ÖREGASSZONYOK, HA HALNAK…

*

Ötre nem ért haza. Már majdnem háromnegyed hat volt. Így kicsit kapkodni kellett, bár ő nem az a nő, mint az átlag, aki fél órát áll a tükör előtt, hogy ellenőrizze a tanga vonalát, vagy a melltartó formáját. Egyrészt nem is hordott melltartót — minek hordana a pici mellére — a tanga meg csak az ő dolga, nem fog ma a ruha lekerülni. Ezen elnevette magát és rögtön beugrott, hogy Zsolttal, vagy ha csak eszébe jut, már vigyorogni kezd. Különösebben nem érdekelte ez, nem filozofált rajta, mindenesetre jó érzés volt. Ennyi elég is.

A haját csak kicsit felborzolta, az arcára nagyon halvány alapozót rakott. Jól állt neki a sápadtság. Egyedül a szempilláit erősítette meg. A hosszú pillák varázsosan hatottak. Az egész sminkelés nem vett igénybe öt percet.

Előtte alapos zuhanyt vett. Szerette „frissen” érezni magát, amúgy is hőgutás nap a mai is. Jól esett a hűvös víz.

Egy könnyű egybe-ruhát kapott magára és enyhén magasított sarkú szandált.

Háromnegyed hétre épp elkészült. Kisétált a ház elé és leült kerti díszként beállított régi parasztszekér saroglyájára. Enyhült a hőség, kellemes szellő is lengedezett. Zsolt annyit mondott, hogy valahol a Duna-parton van az az étterem, úgyhogy biztosan ott is kellemes lesz az idő. Hallgatta a madarak dalát. Szemét lehunyta és picit talán el is bóbiskolt.

Egy nevető hang ébresztette:

— Akkor én most odamegyek, megcsókolom Csipkerózsikát, és felébresztem száz éves álmából, aztán megkérem a kezét, bár nem a kezük kell nekem a nőkből, aztán élünk boldogan, amíg meg nem halunk, vagy be nem adjuk a válópert.

Móni kacagott. És nem csak Zsolt beköszönésén, de azon is, ahogy a fiú felöltözött. Egy térdig érő sokcipzáros rövidnadrágból, egy fekete — mezitlábra felvett — szandálból, egy tiri-tarka pálmafás kívül-hordós ingből állt a ruházata, de még valami: egy szalmakalap a fején.

— Farsang van augusztusban? Nem mondom, egész jó összeállítás. Beengednek így minket abba az előkelő étterembe?

— Be bizony. Tudják, hogy leendő világhír megy hozzájuk a naftalinból előkapott Csipkerozállal. Ja, meg tartozik nekem a tulaj egy kép árával, amit kedves mázsás nejéről festettem. Csak arckép, mert ha aktot kér, akkor inkább megeszem az ecsetet némi cinóbervörössel ízesítve. Hölgyem, adja a karját. És még egy csókkal tartozom, hogy felébresszem százéves álmából.

— Csókról szó sem lehet, de egy puszira jó vagy nálam. Kölcsönösen.

És újra nevettek. Nevettek és nevettek. Ez csodálatos volt Móninak. Jól érezte magát Zsolttal. Persze nem is akart mást, mint pár olyan percet, órát, amikor elmúlik benne a múlt fájdalma, és nem aggódik a jövőjéről. A pillanat kellett, ami nevetve öleli magához.

*

Hazafelé sétáltak. Már lassan tíz óra közeledett. A vacsora mondani se kell, inkább humorfesztiválhoz hasonlított. A fiú szellemessége nem maradt kettőjük között, de a szomszéd asztalok is velük nevettek néha, a pincér pedig egy alkalommal egy használt eszközökkel félig rakott tálcát is leborított a nevetéstől. Valahol még büszke is volt Zsoltra. Jó vele vacsorázni, meg egyáltalán jó vele lenni.

A kicsi-háza előtt megállt, kezét nyújtotta:

— Köszönöm ezt a kellemes estét. Hálás vagyok. Jól éreztem magam. Talán három éve volt ilyen szép estém.

Zsolt mosolyogva nézett rá:

— Egy kávét kérhetnék a vacsoráért cserébe? Még nincs kedvem felmenni a szobámba. Beszélgessünk.

Móni elkomorodott. Szebb lett volna, ha most a fiú kezet nyújt és elbúcsúznak. Aztán vont egyet a vállán:

— Rendben. Gyere be. Ne nézz nagyon szét. Este nem volt időm rendet tenni és vendéget nem vártam. Főzöm a kávét. Nem baj, ha én nem iszom? Ilyenkor már zavarna a pihenésben.

Zsolt megrázta a fejét. Leült az ágyra. Kényelmesebb, mint a két keskeny szék az asztalnál.

Pár perc múlva Móni gőzölgő csészét tett a fiú elé:

— Nincs mokkacukrom. Vegyél a kristályból, amennyit jónak látsz.

— Cukor nélkül iszom, köszönöm.

Aprót kortyolt, aztán letette a csészét a pici éjjeliszekrényre. A lányt nézte. Mosolyogva, de mintha más is megjelent volna az arcán. Kíváncsiság, vagy talán kívánás? Móni kezdte magát rosszul érezni. Nem félt attól, hogy Zsolt erőszakoskodni fog, de valahogy nem ezt várta az estétől. Végig se gondolta, hogy mit akar a fiútól. Egyáltalán akar tőle valamit? Jól érzi magát vele, de csak ennyi.

Zsolt mosolya nem változott. A lány már nagyon kényelmetlenül érezte magát, aztán amikor a fiú megszólalt elkerekedett a szeme, a szája is tátva maradt:

— Mikor voltál utoljára férfival ágyban?

Móni elvörösödött:

— Mi közöd hozzá? Zsolt, most a vacsora „árát” akarod kérni?

— Nem, de egyre inkább megismerlek. Tudom, hogy büszke vagy a függetlenségedre, de nem vagy egy kékharisnya. Azt is tudom, hogy régen volt igazi kapcsolatod. Annál rátartibb vagy, hogy csak úgy odaadd magad. Nem hiányzik a szex? Legyél őszinte. Csak beszélgetünk.

Móni most magától kezdett el félni. Két eset lehet. Vagy ad egy hatalmas pofont Zsoltnak és kizavarja — hát ez kínos lett volna, de igen helyes lépés, sőt, erkölcsös lépés (ezen elnevette magát) — vagy a másik lépés, hogy előjön az az énje, amit nem szeretett. Nézte a fiút… de nem mérgesen. Mosolyogva. Furcsa zsibongás indult el a testében, és már tudta, hogy a „másik lépést” választotta.

Tovább mosolyogott, míg felállt. Lekapcsolta a mennyezeten lévő lámpát és egy pici éjjeli-lámpát kapcsolt fel. Megállt a fiú előtt és lassú, ringó mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Centiről centire húzta át fején a könnyű ruhácskát. Jobb kezével, mint a cowboyok a lasszót, megpörgette, és Zsolt fejére dobta. Zsolt láthatóan nem maradt nyugalomban. A szemében látszott, hogy most másképp néz rá, mint amikor az modell volt. A pupillája kitágult, keze ökölbe szorult, és gyorsabban vette a levegőt.

Móni a tanga pereme alá nyúlt és testéhez simított tenyérrel lassan lehúzta bokáig, egy laza mozdulattal a sarokba rúgta. Meztelenül a fiú ölébe ült. A fejét két tenyerébe fogva a szájára tapadt, és csókolta. Érezte Zsolt kezét, ahogy magához öleli és érezte, hogy vándorolni kezd a testén. Élvezte. Tényleg régen volt férfival. A teste döntött most az esze helyett. És úgy érezte jól döntött.

Zsolt élvezte a nyurga test simulását. Élvezte a lány csókját. A nyelveik simultak egymáshoz. Egyre jobban tűzbejött. Végül is — ha nem is elhatározottan — de valahol ezt várta az estétől.

— Várj. Levetkőzöm.

Azzal a ledobta az inget. Kikapcsolta a széles légiós szíjat, lehúzta a nadrágot a divatos alsóval együtt és úgy ölelte magához a lányt. Móni érezte Zsolt férfiasságát és nagyon jó érzés volt. Testét hullámok öntötték el. Kívánta férfit magába fogadni, hogy elvesszen benne és ő is elvesszen benne. Kívánta, hogy eggyé váljanak, és meghallja a harangok zúgását ott fenn, a mennyekben.

Átölelte a fiú nyakát, hanyatt feküdt és magára húzta.

/folyt.köv./