H.Pulai Éva : Kabdebó Lóránt

“A magyar költészet az én nyelvemen beszél”

 

 

Kabdebó Lóránt (Budapest, 1936. augusztus 9. – ) magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, Szabó L?rinc monográfusa. Számos önálló kötet és monográfia szerz?je, Szabó L?rinc-életm?kiadások gondozója, a Pécsi és a Miskolci Egyetem tudományszervez? egyénisége.

Szülei Kabdebó János és Farkas Magda. 1964 óta n?s, felesége Dobos Marianne. Két gyermeke van, Tamás (1965) és György (1966).

 

Már fiatalon kit?nt szorgalma, tudományos érdekl?dése, iskolás korában számos tanulmányi versenyt megnyert. 1958-ban végez az ELTE BTK magyar–történelem szakán.

1958–1970-ben Miskolcon dolgozott középiskolai tanárként, 1962 és 1984 között a Napjaink cím? folyóirat rovatvezet?je, illetve f?szerkeszt?-helyettese volt. Karikatúrákon is megörökítették, ahogy Kabdebó tanár úr „küzd” a feltörekv? fiatal írókkal. 1962-ben megszerezte az egyetemi doktori fokozatot, 1969-ben pedig az irodalomtudomány kandidátusa lett.

1970-ben a Pet?fi Irodalmi Múzeum f?munkatársa ltt, 1972-t?l 89-ig osztályvezet?ként dolgozott, majd 1989–1991-ben tudományos tanácsadó. Itt kezdte el azt a több évtizedes munkát, amelynek eredménye a háromkötetes Szabó L?rinc-monográfia (Szabó L?rinc lázadó évtizede, 1970; Útkeresés és különbéke, 1974; Az összegezés ideje, 1980) és a Vers és valóság cím? visszaemlékez? kötet. Bábáskodott az irodalomtörténet szempontjából fontos gy?jteményes kötetek, visszaemlékezések kiadásánál is. 1990-ben szerezte meg az irodalomtudomány doktora címet.

1989 és 1993 között a JPTE Irodalomtörténeti Tanszékének tanszékvezet?je volt, 1991-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. Kulcsszerepe volt a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának létrehozásában, a magyar irodalmi, történelmi és modern filológiai tanszékek megalapításában. 1993 és 1997 között igazgatta a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetét, 1997-ben a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja lett. 1990–91-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság f?titkára volt.

1993 és 1998 között az Irodalomtörténet f?szerkeszt?je volt. A Digitális Irodalmi Akadémia Szabó Magda-szakért?je 1998-tól, Szabó L?rinc-szakért?je 1999-t?l. Megalapította az Irodalomtudomány cím? folyóiratot és a Szabó L?rinc-füzetek cím? sorozatot. 2005-ig az Irodalomtudományi Doktori Iskola vezet?je volt. 2006-tól a Miskolci Egyetem professor emeritusa.

1997-ben megalapította az OTKA által is támogatott Szabó L?rinc kutatóhelyet, melyben fiatal kutatók és doktoranduszok folytatják a Szabó L?rinc-életm? feltárását és értékelését (Szabó L?rinc külföldi útjai, betegségei, m?fordításai, gyorsírásos m?vei és jegyzetei), emellett Szabó L?rinc kiadatlan m?fordításait is folyamatosan közlik.

 

Díjai


Miskolc Város Irodalmi Díja (1969)

A Mikes Kelemen Kör Díja (1983)

Miskolc Városért Emlékplakett (1986)

Szabó L?rinc-díj (1989)

A M?vészeti Alap Irodalmi Díja (1990)

Herman Ottó-díj (1998)

A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1998. október 23.)

Signum Aureum Universitatis (Miskolci Egyetem) kitüntetés; Jubileumi egyetemi emlékérem kitüntetés (1999)

Bölcsészettudományi Karért: Kari kitüntetés (2001)

Toldy Ferenc-díj (2007)

József Attila-díj (2012)


F?bb m?vei


Kötetek


Dayka Gábor költ?i pályája (1968)

Szabó L?rinc lázadó évtizede (1970)

Útkeresés és különbéke (1974)

Versek között (1980)

Szabó L?rinc hévízi versfüzete (1980, második kiadás 1997)

Az összegezés ideje (1980)

Szabó L?rinc (1985)

Lakatos István (1986)

Az Újhold költ?i (1988)

A magyar költészet az én nyelvemen beszél.” A kései Nyugat-líra összegz?dése Szabó L?rinc költészetében (1992, második kiadás 1996)

Jánosy István (1994)

Vers és próza a modernség második hullámában (1996)

Szabó L?rinc pályaképe (2001)

„Ritkúl és der?l az éjszaka”: harc az elégiáért (2006)

Szabó L?rinc „pere” (2006)

Rögeszmerend: Turczi István m?vének tragikus der?je (2007)


Interjúkötetek 


A háborúnak vége lett (1983)

A m?hely titkai (1984)

Sorsfordító pillanatok (1993)

Elveszett otthonok (2003)

Életm?-interjúk

Szentkuthy Miklóssal: Frivolitások és hitvallások (1988)

Határ Gy?z?vel: Életút I–III. (1993–95)

Szabó L?rinc-dokumentumok

Naplók, levelek, cikkek (1974)

Érlel? diákévek (1979)

Harminchat év I–II. (1989–93)

Bírákhoz és barátokhoz (1990)

Vers és valóság I–II. (1990)

Szabó L?rinc összes versei I–III. (1998)

Huszonöt év (2000)

 

hu.wikipedia.org.

 

 

Kabdebó Lóránt: A m?hely munka

részlet

 

Bevezetés

 

M?helytitok. Hányszor ejtjük ki e szót kíváncsian írókkal, m?vészekkel találkozva. Avagy mi vonz annyiunkat a napjainkban oly népszer? író-olvasó találkozók látogatására, ha nem az, hogy a szerz?k szájából halljuk, milyen élmények válthatnak ki egy-egy kedvelt verset, milyen él? modellek ihletik valamely regény alakjainak megformálását. És hogy szeretnénk régi id?kbe visszalopózni, hogy egy-egy kedves versünk, regényünk, emlékezetes festmények vagy szobrok létrejöttének titkait megfejthessük. De a múlt feltámaszthatatlan, legfeljebb egyes dokumentumokból (feljegyzésekb?l, naplókból, levelekb?l, emlékezésekb?l) lehet rekonstruálni – szerencsésebb esetekben – egy-egy m? keletkezéstörténetét.

És nemegyszer maguk az írók is szeretnék örökül hagyni fontosabb m?veik létrejöttének titkait. Erre is hadd idézzek egy – sajnálatosan kihasználatlan maradt – lehet?séget. Egyik kit?n? esztétánk említette, hogy neki felajánlotta Szabó L?rinc, hogy elmondja a Tücsökzene verseinek keletkezéstörténetét. ? nem merte ezt vállalni, az alkotás szuverén világát féltette a hozzáf?zhet? esetlegességekt?l. Én, mint Szabó L?rinc pályájának kutatója, örök veszteségnek érzem a felajánlott emlékezés visszautasítását. Talán ez a hiányérzet késztetett az ilyen jelleg? emlékezéseknek a gy?jtésére.

A modern technika most már azt is lehet?vé teszi, hogy ezeket az emlékezéseket pontosan rögzíthessük. Az ebben a kötetben közölt huszonhárom beszélgetés is eredetileg a Magyar Rádióban hangzott el, 1981 és 1983 között, Költészet és valóság címen, Dénes István szerkesztésében. Természetesen különbözik m?fajilag is egy megszabott id?kerethez igazított rádiós m?sor és egy emlékez? beszélgetés. Az eredetileg rögzített anyag a rádió archívumában és a Pet?fi Irodalmi Múzeum Hangtárában került dokumentálásra, és ennek a “nyersanyagnak” az alapján készült az az irodalmi átirat, amelyet folyamatosan az Életünk cím? folyóirat közölt, és amelynek végleges szövegét ebbe a kötetbe gy?jtöttük.

Célkit?zésem az volt, hogy a beszélgetések során az egyes m?vek keletkezéstörténetét tárjuk fel. Történetekre, anekdotákra, életrajzi eseményekre voltam kíváncsi els?sorban. Így azután magától adódott a kötetbe rendezés elve is: a felidézett történetek mozaikszer?en az utóbbi félszáz évr?l is vallanak. A sor élére S?tér István emlékezése került, vele egyben magát a beszélgetések m?faját is tisztáztuk. Kolozsvári Grandpierre Emil regényének címe (Tegnap) lehetne az els? blokk jellemz?je: ?, valamint G. Szabó L?rinc, Mándy Iván és Szobotka Tibor a háború el?tti világ különleges epizódjait elevenítik fel. A háború idejér?l emlékezik Kálnoky László, Lakatos István és Orbán Ottó, az ötvenes évek légkörét idézi fel Nemes Nagy Ágnes és Szabó Magda, az elmúlt évtizedekben felgy?lt ellentmondások tragikus fellobbanását pedig Hubay Miklós mutatja be. És ha Hubay Miklós egyik h?se a népi kollégisták útját is felvillantja, természetesen társíthattam emlékezéséhez a Vigh Tamással folytatott beszélgetést Nagy Lászlóról készített szoborportréjáról. Ezt követi a faluról származó két költ?, Ágh István és Bella István emlékezése, és ezt a blokkot zárja a Feledy Gyulával folytatott beszélgetés, amely a népi kollégiumokat éppúgy érinti, mint az Ághot és Bellát népszer?sít? folyóirat-vállalkozást, a Napjainkat.

Ezután lépünk be jelenünkbe: a felidézett m?vek egy-egy pálya összegzését, kiteljesedését is reprezentálják. Itt a sorrendet az adta, hogy az egymást említ? m?vészek kerülhettek egymás mellé.

Els?ként Barcsay Jen? emlékezését közöljük, ?t követi Károlyi Amy, aki éppen a Barcsayról írott versét magyarázza. De Károlyi Amy Weöres Sándorról is rajzol egy telitalálat-szer? miniportrét, s?t emlékezésével beleszöv?dik Weöres gondolatmenetébe is. Vas István versének Weöressel vitatkozó világáról beszél, versét pedig házassági évfordulójuk alkalmából kedves meglepetésként Szántó Piroskának írta. Szántó Piroska azután a Vas Istvánról készített portréit is említi. Takáts Gyulával megkezd?dik az átmenet az utolsó blokkba: verse összegez? jelleg? is, de utazásaira is kitér. Rába György és Garai Gábor utazásaik ihlette verseiknek az életrajzi-gondolati hátterér?l beszélnek.

Természetesen a beszélgetések önálló, szuverén alkotások is, amelyekben egy-egy író, m?vész személyes gesztusai, megnyilvánulásai a meghatározóak. Olvasóink saját érdekl?désük szerint választhatják ki az olvasás sorrendjét. Fogadjuk úgy, hogy az általam összeállított sorrend csak az egyik olvasata ennek a gy?jteménynek. Számomra, aki több mint két évig éltem ezeknek a beszélgetéseknek a világában, így állt össze ez a sorozat egy nagyobb egységgé.

 

Kabdebó Lóránt

 

 

G. Szabó L?rinc a Lóci-versekr?l

 

Szabó L?rinc

 

 

KL: – Szabó L?rinc dolgozószobájában ülünk, a Volkmann utcában, és a költ? fiával, G. Szabó L?rinc filmrendez?vel, a Lóci-versek h?sével a régi id?ket idézzük. Itt, ezek között a falak között élt valaha Lóci, itt játszódtak le azok a történetek, amelyeknek emlékét jól ismert versek örökítették meg. Arról kérdezem G. Szabó L?rincet, Lócit, a ma már tankönyvekb?l is jól ismert versek társszerz?jét: mi a költészet és mi a valóság ezekben a versekben?

GSZL: – El?ször is szeretnélek megkérni arra, hogy – ugyan a bevezet?ben G. Szabó L?rincnek neveztél, de mivel a baráti kör és mindenki Lócinak ismer, én jóformán oda se figyelek, ha valaki azt mondja, hogy G. Szabó L?rinc; annyira így van ez, hogy a munkahelyemen rengetegen azt hiszik, hogy a Lóci a családnevem, és sokszor Lóci elvtársként keresnek valamilyen hivatalos ügyben – szóval, kérlek szólíts a továbbiakban, ha lehet, Lócinak.

KL: – Tehát, kedves Lóci, hogyan kerültél a versekbe?

GSZL: – Nem könny? válaszolni erre. Egyrészt jó régen születtek ezek a versek, úgy hat- és kilencéves korom között, és még ha feln?tt fejjel néztem volna is magamat már akkor, tehát ha valami csoda folytán én negyven évvel id?sebb lettem volna negyven évvel ezel?tt, és önmagamat érett, figyel? tekintettel nézhettem volna, azt hiszem, akkor is nagyon nehéz lenne egyértelm?en válaszolnom erre. Miért? Azt hiszem azért, mert számomra Szabó L?rinc más, mint a nagyközönség számára. Az olvasóknak csupán egy könyv a polcon. Kedves könyv, nagyon kedves könyv, esetleg kevésbé kedves könyv, de könyv. Szabó L?rinc egy kötet. Leegyszer?sítettem a kérdést, de lényegében valahogy így van. A különbség az, hogy számomra Szabó L?rinc: apu. Az az apu, aki itt, ugyanezen a parkettán, ahol most a mi lábunk nyugszik, itt járkált; itt, ezen az ajtón jött be, ment ki; itt volt mérges vagy jókedv?, itt fütyürészett, vagy néha kiabált; a fürd?szobában ült a kádban, és borotválkozott. Mindig a fürd?kádban borotválkozott, nem tükör el?tt. Nagyon csodáltam érte, én nem tudnám megcsinálni. Szóval Szabó L?rinc, a költ? Szabó L?rinc nekem annyira, hogy úgy mondjam: testközelben volt, hogy a nagyságát nemhogy hat-kilenc éves koromban nem tudtam felfogni, de még jóval kés?bb, id?sebb koromban is sokat harcolt apu azért, hogy a fia elismerje az ? nagyságát. Állandóan be akarta bizonyítani a fiának, hogy ? egy nagy ember, hogy a fia tisztában legyen azzal, hogy ? valaki. Más kérdés, hogy a fia közben állandóan rábólintott, hogy jól van, jól van, apu, de most nekem rohanni kell, mert várnak az utcán a srácok, és megyünk focizni. Na, ezt a kitér?t csak azért tettem, hogy azt magyarázzam, miért nehéz nekem arról beszélni, hát hogy is születtek meg ezek a Lóci-versek. Mert: egyrészt kölyök voltam, másrészt annyira közel voltam az alkotóhoz, a Szabó L?rinchez, hogy ilyen közelségb?l már nincs rálátás. Inkább talán egy-két esetr?l tudok mesélni, amelyekre emlékszem. Tehát hogy mi el?zte meg egy-egy vers születését, vagy milyen következménye lett egy-egy versnek, mint például a Bicikli cím?nek. Ezekr?l tudok valamit mesélni.

KL: – Nézzük akkor a Bicikli cím? verset, amelyiknek el?zménye is van, és egy utólagos anekdota is kapcsolódik hozzá.


 

                     BICIKLI

 

Fiamat néztem, már majdnem aludt,
– Mi lesz bel?le? – töprengtem szorongva,
Egyszer csak felült: – Nekem ne követ,
hanem biciklit tétess a siromra. –
– Majd hogy ellopják! – ütöttem el a
rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda!
Lóci ásitott: – Igaz… – s visszad?lt,
a paplant némán a fülére húzta,
S csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek
a szája már végs? alkura nyílik):
– Legalább irasd rá a k?re, hogy
nagyon szeretett volna egy biciklit!

 

 

GSZL: – Hát ennyi a vers. Igen, az igazság az, én akkor kilencéves voltam. S már megtanultam biciklizni, de mindig kölcsönkapott bicikliken. Rettenetesen sóvárogtam, hogy nekem is legyen, persze nem egy olyan nagy biciklim, feln?tt biciklim, mert hát kilencéves koromban azon még nem tudtam volna ülni, hanem egy – akkor úgy nevezték, lehet, hogy most is – háromnegyedes méret? biciklim. De hát ez otthon lehetetlen volt, nem állt anyagilag úgy a család, hogy kaphassak egy biciklit, ez csak nagy álom maradt mindig számomra. Magára az esetre hogy a versben idézett, drámai hangvétel? mondatot én hogy és mint is mondtam el, ott este az ágyban, erre konkrétan nem emlékszem. Elhiszem, mert a versb?l tudom, hogy ez így történt, nyilván valami ilyet mondhattam. Nos, megjelent a vers a Pesti Naplóban, nem tudom, hol, valószín?leg egy vasárnapi számban.

KL: – Álom címen jelent meg a Pesti Napló 1938. október 9-i számában.

GSZL: – Eltelt néhány nap, és a véletlen úgy hozta, hogy én éppen bent voltam apu szobájában. Az íróasztala az ablak mellett állt, úgyhogy apu háttal ült az ablaknak. Én az ablakon néztem kifelé éppen, amikor is itt, ugyanebben az utcában, tehát a Volkmann utcában, ugyanennek a háznak az ablakán, ugyanezen az ablakon, itt néztem lefelé az utcára, amikor is jobb kéz fel?l – pontosan emlékszem az esetre -, jobb kéz fel?l, tehát a villamosok fel?l közeledett egy taxi. Azok a régi kocka alakú taxik voltak még, emlékszem, volt szürke taxi meg kék taxi, szóval egy taxi jött, és hát mint ilyen régi típusú autóknál lehetséges volt, a bal els? kerekének a sárhányójához és a motorháztet?höz valahogy oda volt er?sítve egy bicikli. Odakötözve. Jött a taxi, és én sóvárogva néztem ezt a gyönyör? biciklit, mert ez pontosan olyan volt, mint amilyet én mindig elképzeltem. Pontosan olyan volt, mint amilyenre vágytam. És apunak még oda is szóltam: “Nézd, apu, ott lenn az utcán megy egy taxi, és egy pontosan olyan biciklit visz, mint amilyet én szeretnék.” Jött a taxi, elhaladt a ház el?tt, és hát ment tovább… És ekkor, ekkor történt a csoda. Túlment a taxi körülbelül egy házzal a Volkmann utca nyolcon, megállt, állt egy darabig, majd lassan elkezdett visszafelé tolatni. Ekkor, mintha valamit megéreztem volna, elzsibbadtam, a b?röm mindenhol libab?rös lett, valami, valami úgy megpendült bennem, valamit megéreztem, hogy, hogy mi lehet, hogy itten… mi történik… És jött a taxi, és tolatott, és a mi házunk kapuja el?tt állt meg. Ekkor már apu is mellettem állt, mert hiszen biztos, hogy szóltam neki, hogy nézd, nézd, mi történik, hát itten jön egy taxi és egy bicikli, és a mi házunk el?tt szedik le, és már kötözték is le, és betolták a mi kertkapunkon keresztül a házba ezt a biciklit. De hát kinek hozhatnak ide biciklit? A házban rajtam kívül nem volt hasonló korú gyerek, és ez egy éppen olyan: háromnegyedes bicikli volt… És mire ezt végiggondoltam, addigra már csöngettek is a lakás ajtaján, és ott állt egy nem tudom ki, egy altiszt vagy sof?r vagy valaki, és azt mondta, hogy ezt a biciklit, ezt nekem hozta. Ezt nekem küldte valaki… Kés?bb tudtam meg, hogy Gombaszögi Frida olvasta az újságban a verset, és úgy meghatódott, hogy ajándékba küldött a Lócinak, aki annyira szeretett volna egy biciklit, hogy a sírkövére is rávésette volna nagy vágyát – hát hadd kapja meg… Hát így ajándékot kapni, azt hiszem, hogy nagyon ritkán adatik meg valakinek. Olyan gyönyör? volt a váratlansága, és a sors úgy dramatizálta, még azzal is, hogy a taxi túlment a házon, és aztán visszatolatott, szóval még feszítette is az örömöt, a vágyat – szóval hogy ez gyermekkorom egyik legszebb élménye. Nem is tudom, mikor örültem ajándéknak ennyire még egyszer.

KL: – Jegyezzük meg, hogy a kedves ajándékozó, Gombaszögi Frida a kiváló színészn?, aki ekkor Az Est-lapok tulajdonosa is volt, tehát Szabó L?rincnek, a Magyarország szerkeszt?jének munkaadója is. ? többször is megsegítette a költ?t élete során. Váratlan örömr?l beszéltél, esetleg tudsz valami csalódásról is az ifjúságodból?

GSZL: – Err?l nem született vers, és amit most elmesélek, tulajdonképpen ennek a történetnek kellene helyettesítenie azt, amit apu nem írt meg. Ha ez most eljut az olvasókhoz, biztosan sokan meg fogják találni benne a saját életükben a hasonló csalódásokat. Az el?bb nagy örömr?l beszéltem. Azt nem tudom, hogy amit most mondok el, az a biciklitörténet el?tt vagy után történt-e, de azt tudom, nagyon nagy vágyam volt, hogy legyen egy vonatom. Egy játékvonatom. Olyan igazi, amit föl lehet húzni, és síneken fut. Persze arról, hogy villanyvonat, nem is mertem álmodni, de legalább fölhúzós vonat és sínek… Szóval a vonat mint vágy szinte megközelítette a biciklivágyat. Mint már korábban is mondtam, itthon az anyagi nehézségek szinte állandóak voltak. Mégis, az egyik karácsony környékén, valahogy apu és anyu éreztették velem, hogy mintha most talán szó lehetne arról, hogy a Jézuska majd hoz egy vonatot. Szóval a leveg?ben volt a lehet?sége. Én ezek után úgy készültem a karácsonyestére, hogy fellelkesedve, álmodozva vártam a vonatot. Majdnem teljes bizonyossággal léptem be az ajtón, amikor apu – hiszen ? szokott a karácsonyfánál a kis rézcsengetty?vel csengetni, és akkor volt szabad bemenni a szobába -, szóval a csengetty?szóra úgy léptem be a karácsonyfához, hogy szinte biztosra vettem: most megszületett, most ott lesz!… És odanéztem a karácsonyfa alá, és a karácsonyfa alatt nem volt vonat. Nem volt, csupán egy olyan spárgán húzható, fából készült, fakerek? mozdony két kocsival. Ennyi volt összesen. Számomra egy világ omlott össze. Jobb lett volna, ha nincs a favonat sem. Azt hiszem, az a fájdalmas ütés, ami akkor a szívemet érte, azon a karácsonyestén, az még ma is hat. Azt hiszem, akkor vesztettem el örökre valamit, ami a gyerekkor, ami az álom, a tiszta öröm, mindaz, amit a karácsonyesték az embereknek jelentenek. Valahogy azóta úgy igazi karácsonyom, azt hiszem, nem volt.

KL: – És ezt a csalódást édesapád észrevette?

GSZL: – Nem tudom. Egyébként a helyzet nyilván az lehetett, hogy apu várt valamilyen pénzt, aminek be kellett volna jönnie karácsony el?tt, és biztos, tervezte, hogy megkapom a vonatot, és aztán ez valamiért elmaradt. Azt hiszem, valószín?nek tartom, hogy ? legalább annyira vagy talán még jobban szenvedett, mint én. Én csupán a szívemb?l fájtam, ? a szívéb?l és az agyából egyszerre. ? biztosan tudta, hogy ez mit jelent nekem. Én akkor még nem tudtam, én akkor még csak a pillanat fájdalmát éreztem, a csalódás pillanatnyi fájdalmát. Könnyen lehet, ? már akkor tudta, hogy majd kés?bb, hogy ma, amikor az ötvenet átléptem, még ma is kicsit könnybe lábadt szemmel beszélek err?l az esetr?l. Nem, nem írta meg. Arra neki kellene választ adnia, hogy miért nem. Nem tudom.

KL: – De menjünk vissza az ablakhoz, ahonnan az öröm ért, ahol a biciklit láttad meg, és vártad, remélted, hogy mégis hozzád jön. Ez az ablak másik versnek is a f?szerepl?je vagy legalábbis színhelye.

GSZL: – Igen, tényleg. Nos, az el?bb egy kicsit szomorkás hangulatról számoltam be, ez most épp az ellenkez?je. Úgy látszik, ez az ablak mindig f?szerepl?. Ugyanaz a helyzet tulajdonképpen, mint a bicikli esetében: apu háttal ül az ablaknak, az íróasztalánál, és dolgozik. Én ott mögötte teszek-veszek az ablaknál. A légy cím? vers ebben a szituációban született. El?bb nézzük a verset, aztán elmesélem a légyölés technológiáját, ami ebben a versben szerepel. Egy kicsit furcsa nekem, hogy önmagamról harmadik személyben beszélek mint Lóciról, de hát most mégis így lesz. Tehát akkor:


 

               A LÉGY

 

Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá;
szerette volna agyonütni,
de a lelke nem vitte rá.
Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
– Mondd, apu – szólt a gyerek végre -,
nem zavar téged ez a légy?
Nem engem – mondtam. Lóci elment
s egy ceruzával visszajött
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.
Sóváran és dühösen nézte,
mint vesztett zsákmányt a vadász:
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében a sajnálkozás.
És szólt: – Itt nem lehet olvasni!
– Megdögölesszem? – szólt megint.
Dögöleszd meg! – mondtam keményen,
s néztem, a gyerek hogy legyint
egyet-kett?t a ceruzával…
És már nem zümmögött a légy
és Lóci élvezte a h?stett
s a b?ntelenség örömét.

 

 

Hát eddig a vers. Az el?bb azt mondtam, hogy elárulom a technológiát. Nagyon egyszer?. Ablaküvegen mászkáló legyet a legtökéletesebben úgy tudunk megölni, hogyha kézbe veszünk egy közönséges grafitceruzát, és nem a hegyes felével, hanem a lapos felével a légy fölé helyezzük. Valamiért a légy nem észleli ezt a ceruzát, és egyszer?en oda kell nyomni az üveghez a ceruza végével, és a légy már nem is zümmög tovább. Pontosan emlékszem a technológiára, nálam mindig bevált. Akinél nem válik be, az vessen magára.

KL: – Most térjünk nyugovóra, illet?leg azt a kis szöveget idézzük fel, amelyet Szabó L?rinc tanított gyermekeinek, hogy estelente elmondják. Ma már unokája, Réka is tudja ezt, Lócitól, az apjától tanulta meg, ? is ezzel a szöveggel alszik el.

GSZL: – Igen, ez, hogy úgy mondjam, Szabó L?rinc ismeretlen és kiadatlan verse. Hát ha versnek lehet nevezni. Esti imának nevezte a család, noha semmi köze nincs valláshoz vagy bármi ilyesmihez, de hát valahogy az esti elnyugváshoz ez hozzátartozott. Igen, én is továbbadtam kislányomnak, Rékának, aki most tizenegy éves, és ma is, tizenegy éves korában ezzel alszik el minden este. Oda kell mennem hozzá, oda kell hajtanom a fejemet a vállára, belecsimpaszkodik, és elmondja a nagypapa esti imáját. Annyira hozzászokott már ehhez az esti imához, hogy szinte pontosan tudom, hányadik mondatnál fog már ásítani, mert rögz?dött benne, hogy ha az esti imát mondja, akkor utána már alvás következik. Én is mondtam, most Réka mondja, és remélem, hogy majd az ? kisgyereke, az én unokám, az is majd a dédnagypapa esti imáját tovább fogja mondani. Hát hogy is hangzik ez az esti ima?

 

Este van már, kicsi ágyam
elringat az éjszakában.
Mindenkinek jót kívánok,
szemeimnek arany álmot.
Kérem aput, hogy szeressen,
anyut, hogy mindig nevessen,
és mindnyájan friss jókedvvel
ébredjünk fel holnap reggel.

 

 

És utána már elalszik Réka. Igen, ez is hozzátartozott a családi estékhez, ugyanúgy, mint az apuféle mesék esténként.

KL: – Emlékszel-e ezek közül a mesék közül valamire? Úgy tudom, eredetileg a Szun Vu Kung történetét is nektek mesélte, kés?bb pedig egyik leghíresebb versévé alakult át a történet.

GSZL: – Rendkívüli módon emlékszem arra, hogy a családban apu ilyen meseestéket rendezett. S?r?n. Jellemz? volt a családi hangulatra. Könyvtárában az egyik polc tele volt – helyesebben tele van ma is, hiszen máig minden érintetlenül, ugyanúgy áll a szobájában, mint ahogy ? ’57. október 3-án hagyta -, tehát tele van egy egész polc meséskönyvekkel. Gy?jtemény meséskönyvekb?l. Eszkimó mesék külön kötetben. Afrikai mesék és különböz? népeknek a meséi, mind külön-külön kötetekben. Részben ezekb?l választott ki egy-egy alkalomra mesét, és olvasta fel nekünk persze német nyelvb?l egyenesen fordítva. Voltak azonban tradicionális, visszatér? mesék, amelyeket többször is kértünk. Ilyen volt például a Hideg szív, Hauff meséje. Még ma is sokszor elolvasom újból és újból a Fekete-erd?ben hideg szívet, k?szívet cserélt szénéget? legény történetét. A mesében az üvegemberke és egy gonosz, nagy óriás: Hollandus Miska is f?szerepl? – hát ezt hagyjuk is. Szóval az esti mesélések nagyon jellemz?ek voltak. Apu általában beült két szoba közé az ajtóba, egyik oldalon anyu szobája, másik oldalon a gyerekszoba, így anyu is és a gyerekek is, tehát kis Klára és én egyszerre hallgattuk a felolvasást. Biztos, hogy közben el-elaludtunk. Arra is emlékszem, hogy apu rendszeresen ránk kérdezett: ébren vagytok még? Erre persze azonnal felébredtem és mondtam, hogy igen, de kiderült, hogy az utolsó három oldalt már rég átaludtam, és akkor muszáj volt neki újból kezdenie. De ezek a mesével álomba ringatások, ezek nagyon szép emlékek az életemben.

KL: – Visszatérve a versekhez, milyen emléked van még társszerz?séged idejéb?l?

GSZL: – Hát, ami valami konkrétum, az a Bagoly cím? vershez f?z?dik.


Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
– Bagoly! – mondta – ez a neve! –
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly m?ve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére ? vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azel?tt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
t?rtem némán egy darabig.
Tegnap azonban el?vettem
s faggatni kezdtem a kicsit:
– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –
– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –
– De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! –
– Látni fogod! – jött t?zbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggy?zni engem,
mert végül is el?szedett
valami fiók fenekér?l
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: – Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… – Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és g?gösen, mint aki érzi,
hogy rettent? szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor…
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, –
és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.

 

 

A Bagoly az valami furcsa, saját magam teremtette házi istenem, f?parancsnokom volt, amit a család nem ismert, csak én egyedül. Nekem volt csak vele kapcsolatom, és a dolog valami titokzatos burokba volt csomagolva, nem beszéltem róla a családnak, csak tudták, hogy nekem van valakim, akit úgy hívnak, hogy Bagoly, és hogyha a Bagoly valamit mondott, akkor azt én rögtön megcsináltam; és különben is a Bagoly az, aki még aput is és mindenkit irányít, szóval ez valami furcsa, titokzatos, magam teremtette isten volt, vagy nem tudom, minek nevezzem. Err?l szól lényegében a vers. Szóval arra pontosan emlékszem, hogy volt már telefon ebben a lakásban, anyu szobájában állt, abban a szobában, amelynek van egy kis erkélye, és a Volkmann utca felé néz. Pontosan emlékszem, milyen technikával beszélgettem és tartottam a kapcsolatot a Bagollyal. Valamiféle forródrótom, K-vonalam volt a Bagollyal. Ez úgy jött létre, hogy ha a telefonkészülék zsinórját a falikonnektorból kihúztam, akkor nekem abba kellett belebeszélnem, a kézben tartott kihúzott telefon-villásdugóba. Mindenféle titkokat közöltem a Bagollyal, majd a fülemhez tartottam, és a Bagoly különböz? parancsokat, instrukciókat, tanácsokat adott nekem. Ezt a család döbbenten nézte, de kétségtelen, hogy mikor én megkaptam a K-vonalon az utasításokat, akkor én mindenfélét megcsináltam, amit különben anyai vagy atyai parancsra nem.

A Bagoly cím? versben aztán megtudja az olvasó, hogy a Bagoly egyszer meg is jelent ebben a lakásban. Mindenesetre pontosan emlékszem rá, hogy arra a bizonyos kis erkélyre, ami az anyu szobájában volt, mentem én ki, mint nem tudom, hány éves – hat-nyolc-kilenc, valami ilyesmi -, és ott raktam fel valami fiók mélyér?l el?kapart, öreg, óriási szemüveget magamra, és az üvegen keresztül kintr?l befelé néztem, kopogtattam az üvegen, és így mutattam meg apunak a Baglyot, akit én magam személyesítettem meg. Hogy aztán mi történt, a versb?l kiderül.

KL: – És most lépjünk át a jelenbe. A leghíresebb Lóci-vers címe Lóci óriás lesz. Akik ismernek téged, ezt szokták idézni, termeted is igazolja e verscímet, valaha külföldi világversenyeken részt vev? országos röplabda-válogatott tagja is voltál. Akik ismerték édesapádat, vagy akik képr?l tanulták ismerni alakját, téged azonnal felismernek, rá hasonlítasz. Iskolák hívnak, beszélj a mai Lóci-korú gyerekeknek Lóciról és apjáról, a költ?r?l. Többször elkísértelek ilyen beszélgetésekre, láttam a fiatalokat, akik az óra után is várták az újabb és újabb történeteket. Ez adta mostani beszélgetésünk ötletét is.

GSZL: – Igen. Beszélgetésünk elején már használtam azt a képet, azt a mondatformát, hogy Szabó L?rinc sokak számára csupán egy kötet a polcon, jobbról mondjuk a harmadik. Nekem, mint ahogy mondtam, természetesen egész más. Éppen ezért mindig örülök és szívesen eleget teszek olyanfajta meghívásnak, amikor apuról beszélhetek, hiszen én nem irodalomtörténeti, nem valamifajta szakemberi megközelítéssel beszélek Szabó L?rincr?l, hanem a hús-vér emberr?l, Apuról mesélek. Nem szakmám az irodalomtörténet, ennek megvannak a megfelel? szakemberei. De az, hogy Szabó L?rinc több legyen másoknak, mint jobbról a harmadik a polcon, hogy közelebb kerüljenek hozzá, ennek az érdekében mindig szívesen teszek, ha tehetek valamit. Különösen szívesen teszem ezt akkor, hogyha fiatalokkal találkozhatok. A most felnöv? generációt szeretném minél jobban megismertetni, beoltani apuval. Biztosra veszem, hogy élmény lehet, amikor Lóci megjelenik, és egy rendhagyó irodalomórát tart nekik. Azt hiszem, Miskolcon egészen különleges lehetett néhány éve, egy március végén, amikor az addig csak versekb?l ismert Lóci megjelent a rendhagyó irodalomórán, amit nem is csak egy osztálynak tartottunk, hanem az egész iskolának. Különleges lehetett, mert nemcsak Lóci volt ott, hanem ott volt Réka is, Szabó L?rinc unokája is, és valami nagyon furcsa kör záródott akkor, amikor a kilenc-tíz-tizenhárom éveseknek Szabó L?rincr?l beszélt Lóci, majd kés?bb Szabó L?rinc unokája, aki ekkor szintén kilencéves volt, elszavalta a mostani kilencéveseknek, a hallgatóknak a kilencéves Lóciról szóló, a nagypapa által írt verseket. Jó bonyolult, ahogy ezt most elmondtam, de azt hiszem, éppen ez az összetettség lehetett különleges hatással. Biztosra veszem, hogy akik akkor, ott jelen voltak, tudatosan vagy tudat alatt, de elkötelez?dtek egy kicsit a költészet iránt, hiszen nemcsak Szabó L?rinc felé hajlanak majd, ha megszeretik Szabó L?rincet, hanem azt hiszem, ennél több a hatás: nem tananyagukon, hanem érzelmeiken keresztül kerülnek közelebb a költészethez általában. No, ezeken a találkozókon én sok mindent elmesélek.

KL: – Hadd mondjam el, hogy a költ? szül?városában egy alapítványt is tettél, kétévente, születésnapján szavalóversenyt rendezünk. Nemcsak Szabó L?rinc-versekb?l. Egy Szabó L?rinc-vers mellett mindenki elmond egy szabadon választottat is, nagyrészt ma él? költ?k m?veib?l. Ezzel gyakorlatilag is a verskedvelésre, a vers, a költészet szeretetére segíted nevelni a fiatalokat.

GSZL: – Igen, remélem, így lesz, és azt is remélem, hogy lassan ez tágulni fog, talán egyszer túllépi Miskolc határait is, és több iskola csatlakozik hozzá. Hát majd meglátjuk, hogy alakul.

KL: – Most pedig visszatérve a Lóci-versekhez és a bennük felidézett anekdotákra, ezekb?l mintha az idill sugárzana. De amikor te beszélsz emlékeidr?l, ezeket más felhangok is színesítik és hitelesítik. A feln?tt ember személyes vallomása a múltjáról, az apjáról – valamir?l, ami elmúlt, ami elveszett, mert az id? múlik.

GSZL: – Nagyon örülök, hogy erre is kitérünk. Igen, az, hogy én keresem a kapcsolatot a mai fiatalsággal, nem véletlen, hiszen magamat belül, lélekben – de hát lehet, hogy mindenki így van ezzel – fiatalnak, húszévesnek érzem. A hajam kevesebb csak, de hát én belül nem változtam semmit sem, tulajdonképpen közéjük valónak érzem magam. A Pink Floydot szeretem hallgatni én is, mint ahogy a mai fiatalok. No, szóval miközben én apuról beszélek nekik, és anekdotákat vagy családi intimitásokat mesélek, van még valami, amit nagyon fontosnak érzek, hogy elmondjak minden alkalommal. Ez pedig a veszteség érzése, a visszahozhatatlan, a megváltoztathatatlan veszteség, a kés?i felismerés tragédiája. Szeretném elmagyarázni a fiataloknak a saját példámon keresztül és talán azzal adva hitelt, hogy éppen Lóci, akit ismernek versb?l, Szabó L?rinc, akinek a nevét ismerik, most itt hús-vér valóságában vall nekik, önmagáról: vallok én önmagamról, hogy nekem milyen fájdalmat okozott a kés?i fölismerés. Mir?l is akarok beszélni? Arról akarok beszélni, amit apu a Tücsökzene egyik versében megírt.

 

               A MISKOLCI
    “DESZKATEMPLOM”-BAN

 

Sír kint az ég… Sír s anyját temeti
a költ?… “Hogy sír! Óh, hogy szereti!”…
Férfi fáj benne s zokog a gyerek.
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget;
de ha anyádtól búcsúzik a szív,
úgy érzed, metszik a gyökereid…
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év.
A föltétlen szeretet! S a tiéd:
az nem az volt! S eszedbe sok teher:
? hordta! s te mit vettél róla el?
S öreged? sóvárgása feléd;
s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd,
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
a “deszkatemplom” duc-ege alatt –
veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

 

 

Fiatalkorában az ember azt a mondatot, hogy “veszítve szeretünk csak igazán”, a szerelemb?l ismeri. Amikor szerelmes az ember, és aztán valamiért, egyszer csak váratlanul vége lesz, akkor érezzük csak általában, hogy milyen borzalmas a veszteség. De egy fiatalkori szerelemben mindig van holnap, mert jön, jöhet és valószín?leg jön is az új szerelem. De a szüleinkkel ez máshogy van. A szüleink ugyanúgy elmúlnak, ez az élet rendje, ugyanúgy elmúlnak, ahogy egy fiatalkori szerelem is elmúlik – elmennek. De a szüleinknél nincs holnap, nincs folytatás, nincs újrakezdés, nincs lehet?ség újrakezdeni. Ez az az adu, ez a mindent üt? adu, ami a szül?k kezében van, és amit nekünk idejében fel kell ismernünk. Biztos, hogy még akkor is szeretjük apánkat és anyánkat, amikor az valamiért megbüntet. Lehet, hogy pillanatnyilag éppen rossz az a büntetés, de alapvet?en, ami a lényeget illeti, apu és anyu mindenkinek ?k az egyetlen köt?dés, hiszen szeretjük ?ket. Ne mulasszuk el a szeretetünket kimutatni. Ne szégyelljünk adni a szeretetünkb?l a szüleinknek, nehogy kés? legyen. Én azt hiszem, hogy apuval is, anyuval is igyekeztem úgynevezett jó gyerek lenni, tehát megtenni mindazt, amit egy gyereknek, amikor már feln?tt lesz, meg kell tennie a szüleiért. Mégis, amikor bekövetkezett a vég, el?ször apunál, jóval kés?bb anyunál, mérhetetlen lelkiismeret-furdalás maradt bennem, hogy ekkor és akkor és amakkor miért nem adtam meg nekik azt a még egy simogatást, azt a még egy negyedórát, ami boldoggá tehette volna ?ket. Err?l hosszan és szívesen beszélek mindig a fiataloknak. Most éppen csak jelezni szeretném mindazzal, amit elmondtam, hogy sok fájdalom van bennem, hogy nem voltam eléggé érett akkor, amikor apu még élt, ahhoz, hogy ?t igazán megértsem. Körülbelül akkor kezdtem közelíteni hozzá, akkor kezdtem felmérni, hogy ki is az apám, amikor meghalt. Anyu jóval tovább élt, hirtelen ment el aztán és nagyon fájdalmas körülmények között. Tele vagyok ma is lelkiismeret-furdalással. Kevés volt, még és még, és sokkal többet kellett volna adnom nekik, egyszer?en azért, mert nincs holnap, és nem lehet pótolni soha többé, amit tegnap elmulasztottunk.

 

http://mek.oszk.hu/07300/07319/07319.htm

 

 

 

Szabó L?rinc
Harminchat év [1945–1957]

Szabó L?rinc és felesége levelezése
részlet

 

Párhuzamosok
(Szabó L?rinc és felesége levelezése 1945–1957)

 

1945-ben már majdnem negyedszázada házasok. Összetartoztak? Vagy mégsem? Állandó lázadásban éltek kötöttségeik ellen: a férj a szabadságot kívánta, a feleség ugyanezt csak fájdalmas panaszok közt t?rte. De hiszen – tudjuk – a kudarcok is összekötnek.

    Ekkor már nincsenek látványos lázadások, de nincsen már lázas remény? összebékülés sem. Beletör?dés annál inkább. És talán megbékélés. Vágyakozás formájában mindenképp. Verseket nem ihletnek e témakörben ezek az évek, már távol vagyunk a Semmiért Egészen önmegtisztító indulatától, de a Rossz férj panaszá-nak kritikus-önkritikus háborgásától is. Mégis a harminchat év leveleinek nagyobb része ezekb?l az évekb?l való. A jó barát okos felesége rá is csodálkozik erre a b?ségre. De hát aki nem élt évtizedeken át szinte minden percben végveszélyben, az nem is értheti ennek a két embernek ekkori egymásrautaltságát. „Tessék megérteni, hogy valamiféle háborúban élünk, a lövészárkok a szobáinkon mennek keresztül.” Ennél pontosabban nem is fogalmazhatnánk meg ezeknek az éveknek a család életkörülményeit is meghatározó küls? helyzetét. Az „ötvenes évek” Szabó L?rinc számára – részben korábbi viszonylatok következéseképpen – már 1945-ben elkezd?dtek és tartottak szinte haláláig. (Legfeljebb temetése zajlott már a korszakos költ?i nagyságához méltó gyászpompával.) Ennek a „valamiféle” háborúnak a napi helyzetjelentései ezek a levelek.

     Mi is történt Szabó L?rinccel 1945 után? Állását elvesztette, verseib?l alig, legfeljebb m?fordításaiból élt és tartotta családját. Sújtotta egyéni sorsa – felnagyított legendák visszahatása – állandó védekezésre kényszerítve: további pályáját ellenséggé lett korábbi barátok nem bocsátó indulata ellenpontozta, és zavarta a megmaradó barátok lassan oldódó bánata is. De a negyvenes évek végét?l a közös sors is beárnyékolta életét: ha eddig csak a múlt hatott zavarólag, most a legtöbb kiváló kortársával közös veszély kényszeríti hallgatásra. Saját verssel a Válasz megsz?nését?l, 1949-t?l 1954-ig nem is jelentkezhet, átüt? erej? újrajelentkezése az Illyés méltó bevezet?jével 1956 könyvnapjára megjelen? Válogatott versei-nek kötete lehetett, amelyet A huszonhatodik év szonettciklusa követ, majd a Tücsökzene b?vített, újabb változata, mindhárom megjelenést azonnal követ? második kiadással. Csakhogy ekkorra már két infarktus nyomasztó emlékével, állandó vesebántalmaktól gyötörten, a sokízületi gyulladástól megkínozva vonszolja magát vendégségr?l vendégségre, hogy a nyugodt körülményeket biztosíthassa alkotómunkája számára. Mert rákényszerült erre, végül hozzá is szokott, hogy baráti környezetben élhetett csak jobb, zavartalanabb körülmények között. Mégis állandó lelkiismeret-furdalástól gyötörten: mi van családjával – feleségével, leányával, fiával – akikért felel?sséggel tartozik. Ha ? – ideig-óráig – jobban élhet, az – paradox módon – csak a költ?i (ekkor jobbára csak m?fordítói) teljesítményért hozott áldozat, amelyet, hátrahagyva családját a segít? baráti együttest?l kénytelen elfogadni. Ezért neki szigorú munkarend szerint dolgozni kell. Akár akarja, akár nem. Még ha beteg és pihenésre szorult, akkor is. Mert ezt mérte önmagára. Szigorú moralistaként. Legfeljebb mindemellett, ha még marad valami rejtett id?: csak akkor készülhet saját vers is. Így err?l már ezek a levelek nem adhatnak hírt. Pedig ezalatt két versciklus is készül, a gyászszonettek 1950–1951-ben és egy újabb szerelem röpke pillanatainak, de még inkább az elmulasztott találkozásoknak szösszenete 1953-ban. (Az els?re fény derül, elkészülte után – kiadásakor – már témává válhat a levelekben, az utóbbira évtizedekkel a költ? halála után figyelhetünk fel, rejtelmes körülmények között.)

     A levelek: a vendéglátás megszervezése, az otthon anyagi egyensúlyának biztosítása, újabb munkák szervezése, az elvégzett fordítások célbajuttatása és lebonyolítása (korrektúra, kész könyv adminisztrálása). A sornyitó vendéglátásra 1945 zimankós telén (benne karácsonnyal és újévvel) Nyíregyháza melletti Sóstóhegyen kerül sor, egy régr?l ismer?s család, Thomasék vendégszeret? hívása indítja útra: a maguk is nyomorgók csodálatos idillt teremtenek a náluk is nyomorultabb körülmények közé szorult városi költ? számára. Ez egyszeri csoda maradt, amelyet szinte Szabó L?rinc szeme láttára szüntetett meg a történelem: a vonatról elszabadult szovjet katonák drasztikus éjjeli rablótámadása ?zte szét az idill szerepl?it. Ezután következik Igal, a Baumgartner család nagyszer? baráti oázisa, ez már szinte évenként ismétl?d?en. És aztán benépesül a térkép, el?bb még távolabbról, (mint Ózdon Dóczi Antal református lelkész családja), aztán f?ként a Balaton mentén: míg a barátok nyaranta üdülnek, Szabó L?rinc mellettük dolgozik, kötött napi munkarenddel. Vannak, akik csak alkalmanként tudnak otthont nyújtani számára, mint Kovács József balatonboglári vaskeresked? vagy az utóbb feloszlatott apácarend tagjai, a keresztes n?vérek Hévízen, akik – miután egyszer Tompa Kálmán doktor, az írók segélyez? barátja szeretetteljes gesztussal kifizette a költ? vendégeskedését – annyira megszerették, hogy ingyen vendégül hívták másodszor is, vagy az a Kelemenné Takáts Ilona, aki a költ? második infarktusa után szinte ismeretlenül biztosít számára rövid pihenést Fonyódon az Uzsoki utcában, amely utcát azóta már régen Szabó L?rinc utcaként ismerünk, talán els?nek írva a költ? nevét utcanévtáblára, e pár nap emlékét idézve. Vannak, akik csak pillanatnyi megállót jelentenek az állandó helyek közötti körutak alkalmából: Dobrovitsék – míg ott lehettek – Siófokon, Szikláné Lám Ilona Szemesen. Egyes barátokhoz minden „balatonozós” útján beköszön: Kodolányi Jánosékhoz Akarattyán, Baránszkyékhoz Tihanyban. Az évenkénti szinte menetrendszer? tartózkodási helyek pedig: Bernáth Aurélék Kisörsön majd Ábrahámhegyen, Illyésék Tihanyban és Liptákék Balatonfüreden.

      A mások segítségére rászoruló: érzékeny ember. Hányszor szikrázik a levél, a legtöbbet segít? barátra neheztel meg leghamarébb. Kifelé nem is mutatja, de a levélben nyoma marad: dörög, villámlik; persze aztán hamar elvonul a vihar. Bárha valami bizonytalanságérzés mindig is megmarad. Az évek mind több rétegét gy?jtik a csak feleség érthette elégedetlenségnek. Magában bízom! – zárja így, kiemelten egyik ilyen levelét. Mert ki is érthetné más a fájdalmat, amit a legjobb barátok között kitört vihar jelent. A kiszolgáltatottság nyomasztó kényszerét, amely a legszebb emberi egymásmellérendeltség, az egyenrangú barátság tiszta kapcsolatát is kikezdi egy-egy pillanatra. A t?réshatárt. A feleség ennek a Szabó L?rincnek a társa. Mert fordított esetben: otthon ? a t?r? fél, aki vállalja a „Semmiért egészen” kényszerét. Ha néha panasszal is, de még férje halott kedvesének sírját is magáévá fogadja. (És ez olyigen sajátjává válik, hogy nemcsak férje életében, de halála után is meg-meglátogatta virággal nagy ellenfele – valahai barátn?je – sírját.)

      Egy minden eresztékében recseg?, minden tagjában széthúzó család összetartásában tudtak partnerek maradni. Szabó L?rinc, aki költészetében és kapcsolataiban mindig is függetleníti magát, életvitelében a családjáért felel?s, lelkiismeretesen dolgozó ember példájává magasodik. F?leg azok a levelek tanúskodnak err?l, amikor ? marad otthon. Ilyenkor rászakad a család és a háztartás pokla. Felesége 1951-es több heti ózdi, majd 1952-es majd kéthónapos kékesi tartózkodása alatt szinte naponta – rendszerint s?r?ngépelt négy oldalon – küldött levelek jelentik: micsoda tojástánc volt az otthon egyensúlyának biztosítása. A már sajátos egyéniséggé fejl?dött gyermekek, az elrontott háztartási alkalmazott és a betegségeivel küzd? költ? kétségbeejt? együttese tarthatatlan világról számolnak be. Ezt a világot hordta a vállán a beteg Atlasz.

      Hogy igyekezett szabaddá is tenni magát? Emberfeletti er?lködéssel. A levelek naplószer? pontossággal tudósítanak mindennapjairól. Nagy részletességgel. Másnak három napja is kitelne az ? egyetlen napjából. „És még amit ezen kívül nem írt meg!” – tette hozzá a feleség bölcs pontossággal évtizedek múlva. Valóban, arról már beszámol, hogy a halott kedves sírjánál talál néha megnyugvást, de az él? kedves (és kedvesek) jelenlétér?l csak anekdoták és újabb versek tanúskodhatnak. Ez is hozzátartozik ennek a két embernek az életéhez. Természetesen. Mint ahogy nemcsak a barátok, de a házastársak között is – ekkor is – nem egyszer dörgött és villámlott. Veszekedések nyomai a levelekben is találhatók. De inkább csak egy-egy mondat erejéig. Morgolódások, hogy veszekedés miatt pontatlan volt a csomagolás. Most már nem tágas levelek, legfeljebb egy-egy bekezdésnyi könnypárás sóhaj, amellyel a feleség elsírja élete fájdalmát: a szeretet hiányát környezetében. Már nem szerelmet, szeretetet kér csak. Amikor a férjnek van erre szüksége, például amikor kedvesét elveszítette, ? boldogan ugrik, új korszakot remélve kettejük történetében; ha ? jelentkezik, a férj oktatóan – néha ingerülten – leinti. Mert az igényt indokolatlannak érzi. Nem érti mit hiányol az asszony. Hisz a maga módján mindig is tartja a kapcsolatot. Élete: áldozat a családért.

      Válogatásunk a levelezés jellegét veszi alapul. Szabó L?rinc minden eddig ismert, feleségéhez írott levelét közöljük. A feleség levelei közül mutatványban egy-kett?t, amely a háziasszony ténykedésére leginkább jellemz?, és mindent, amely irodalomtörténeti jelent?ség? információkat tartalmaz. Igen gyakran azonban – elhagyván a teljes levelet – a jegyzetben b?vebb idézetet közlünk azokból a levelekb?l, amelyek a Szabó L?rinc-levelek megértéséhez szükségesek vagy amelyek érzelmi megnyilvánulásúak. A publikálásra nem kerül? levelek gépiratát a Pet?fi Irodalmi Múzeum Kézirattárában az érdekl?d?k rendelkezésére bocsátjuk.

      Annak az életnek, amely ebben a levelezésben bemutatásra kerül zárójelenetét maga a költ? már nem írhatta meg. Mégis megszületett leírása. Ugyanez a család és ugyanaz a baráti kör, amely a kötetben levélr?l levélre jelen van, felvonul még egyszer a fiú látomásában. Épp ezért legszerencsésebben ezzel az írással zárhatjuk a dokumentumok sorát. Egyetlen pillanatban együtt az a legsz?kebb közösség, mely meghatározta a költ? utolsó évtizedét.

      A feleség, aki szinte megismerkedésük pillanatától betegeskedett, jóval túlélte férjét. Segítségével indulhatott meg a Szabó L?rinc-életm? méltó feltárása. H?sn? lett, aki tárgyszer?en igyekezett beszélni a múltról. Amikor utolsó otthoni találkozásunkkor kezembe adta saját leveleit és ifjúkoruk naplóját, csak ennyit mondott: „úgy közölje, hogy az ne ártson L?rincnek”. Nem magára volt tekintettel ekkor sem.

      Nyolcvankét éves volt, amikor távozott az él?k sorából. A tulajdonképpen már el?re sejthet?, mégis váratlan gyász pillanatában így láttam alakját, akit akkor már több mint másfél évtizede szerencsém volt ismerhetni, hosszú id?n át szinte naponta kapcsolt össze vele hosszas – személyes vagy telefon – beszélgetés.

      „Mi történik még velem? – kérdezte a m?tét el?tt, azt hittük, a nyugtatóktól, fájdalomcsillapítóktól, orvosainak megfigyelése szerint a gyengeségt?l bódultan. Ha lehetne kottázni a hangsúlyt, akkor egy élet, nyolc évtized szenvedését, veszélyérzetét visszhangozná ez a kérdés. Mert Szabó L?rincné, született Mikes Klára, baráti körének szóhasználatával Nagyklára, mintha egy életen át vonzotta volna a tragédiákat. Talán azért, hogy helyt álljon a veszélyek közepette, hogy védje, segítse, gyámolítsa mindazokat, akik rábízták magukat. Holott ez a kemény, viharedzett asszony nagyon is szerette volna, ha becézik, védik, gyámolítják és ápolják.


      Mennyi szenvedés, veszteség érte, mennyi beteljesületlen remény kísérte életútját! Hiszen fiatal lányként nagybeteg édesanyját; öreg, tör?dött asszonyként pedig évekig haldokló lányát Kisklárát (a Gáborjáni Klára néven ismert és népszer? színészn?t) kellett látnia fokozatosan összeomlani, elsorvadni; de szinte élete minden mozzanata a súlyos betegség, a korai halál pusztításával kapcsolódott. Halottak emlékével élve-viaskodva, majdnem megvakulva hosszú évekig életben maradni, közben újra és újra búcsúztatni, búcsúzni – görög sorstragédiába ill? élet.

      Nagy költ? környezetében élni, ezt a környezetet összetartani, a történelem és a magánélet viharait átélni, megszenvedni, percenként hinni és percenként mégis feladni a harcot, aztán megint újra kezdeni és ismét összeomlani, hogy végül is a nehéz percekben mégis jelenthesse az összetartozást, a biztatást, az er?t – dosztojevszkiji sors.

      Pedig nem volt h?sn?, csak egy szenved? asszony, aki végül talán már nem is tudott örülni, ha nem panaszkodik, aki sokszor azzal védekezett, hogy keményen szembefordult, de aki ezt a nehezen összetartható családi környezetet mégis minden viharon átmentette. Feleség volt.

      És ezért köszönet sem járt. A „fájó glória”, a szenvedély lángolása más n?ket vont dicsfénybe. A verskedvel?k körében népszer? szonettek mást sirattak el. Az otthont, a feleséget a „rossz férj panaszai” idézik csak költeménybe. A köztudatban azután ez, a költészetb?l megismert kép élt tovább: legendák keltek Szabó L?rinc szerelmeir?l és a házastársak vitáiról, ellentéteir?l.

      De más a költészet és más az élet. A feleségnek ahhoz mindig volt ereje, hogy férjének a szabadságot felajánlja. Ha a költ? csapongott is, a családapa és az alkotóm?vész sohasem fogadta el a felkínált szabadságot, sohasem adta fel az otthont, amely egyszerre volt m?hely és menedék élete viharzásában. És ezt az otthont a feleség teremtette meg és tartotta fenn. Haldokló férje búcsúzó szavaival ezt az asszonyt ölelte magához.

      Az Est-lapok bölcs irodalmi szerkeszt?je, a húszas évek fiatal íróinak, költ?inek felfedez?je, támogatója, dr. Mikes Lajos hiába óvta leányát ett?l a szerelemt?l: A Babits házasságát ünnepl? összejövetelen összeismerkedett fiatalok szül?i beleegyezés nélkül, titokban kötöttek házasságot 1921 szilveszterén. És ha az elkövetkez? harmincöt év rengeteg megpróbáltatást hozott is e kapcsolatra, Mikes Klára méltó társává edz?dött férjének.

      ? lett az otthon ?rz?je, és a költ? titkára. Vezette levelezését, gépelte kéziratait, megépíttette könyvtárát, biztosította nyugalmát. Levélváltásuk eléri a másfélezer gépelt oldalt: a napi tennivalók pontos megbeszélése, egy nagy költ? életmenetének, alkotói munkájának részletes leírása, irodalmi és magánéleti kapcsolatainak jelzése és jellemzése. És még valami átsüt ezen a levelezésen, amit még a legközelebbi ismer?sök is alig mertek hinni, ismerve keménységét, sorsedzettségét: asszony volt, szenvedélyes szerelemmel szerette meg a férfit, és ez a gyönyör?ség tartotta meg minden fájdalmas tapasztalat közepette, ez visszhangzott utolsó, még néhány nappal ezel?tt is hangoztatott megjegyzéseiben, amikor kapcsolatukra visszaemlékezett; egy megjegyzésre („nincs is igazi szerelem, minden csak illúzió”) büszkén válaszolta: „akkor csak én voltam szerelmes ezen a világon”. A szenvedély, a szerelem éltette, még akkor is, ha az életében jobbára keser?séggel vegyült. Ha a férfinak az élet volt a szerelem, neki a szerelem volt az élet; mint ahogy ezt a tragikus különbözést, minden fájdalma okozóját oly pontosan írta meg egyik versében a költ?.

      Ez az asszonyi szerelem mégsem jelentett öncsalást: számolt minden realitással, pontosan, illúziók nélkül ismerte a költ? életének minden mozzanatát. És ebben is társa tudott lenni férjének. A kíváncsiság, a megismerés, a tudás vágya éltette. A mindent megismerni vágyó költ? tanítványa volt. Öregen, betegen, amikor évek óta már olvasni sem tudott – friss figyelemmel követte filmrendez? fia, a versekb?l jól ismert Lóci útját; és barátai, tisztel?i híradásaiból a világ eseményeit. A telefonja állandóan szólt, mindent tudni akart. És mindenben segítette azt a kutatómunkát, amelynek során a Szabó L?rinc-életm? teljes egészében közkinccsé válhatott. Tapasztalatból mondhatom, ideális segít?társ volt. Még a kórházi ágyon is kérdezhettük, pontosan közölte a szükséges adatokat, emlékeket.

      Az életm? nagyrésze már megjelent, az a kötet, amely Nagyklára szerepét tisztázza, egy élet félreértéseiért elégtételt adhat a számára, most készül. Ennek megjelenését már nem érhette meg. Sokáig élt, sokáig szenvedett – ? tudta magában, hogy miért és hogyan tette. A sok keser?ség ellenére végül talán elégedett is volt. Hiszen, hogy eddig is, a sorscsapások ellenére is életben maradt, emberfeletti er?t követelt t?le. Mi pedig majd már csak utólag ismerhetjük meg a költ? feleségének szeret?, fájdalmas, áldozatos történetét.”

      Egy nagy életm? létrehozásának anyagi megalapozása és egy nehezen összetartható családért érzett felel?sség tartotta össze a két embert. Különbözött a világuk? Lényegileg. De az alapvet? dolgokban – a költ?i teljesítmény értékében és a rájuk bízott emberekért érzett felel?sségben – egyetértettek. Egymásba kapaszkodtak. Görcsösen, fojtogatóan is. Összetartoztak.


Kabdebó Lóránt

 

 http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=199&secId=18326&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Szab%C3%B3+L%C5%91rinc&limit=1000&pageSet=1

 

 

 

 

 

Kabdebó Lóránt
Szabó Magda, az író és irodalomtörténész

[in: Irodalomtörténet, 1997/3.]

 

 

Nyolcvanadik születésnapján az Irodalomtörténet cím? folyóirat is köszönti a magyar irodalom egyik kiemelked? klasszikus nagyságát, aki a szépirodalom és az irodalomtörténet-írás minden m?fajában maradandót alkotott. Nemzetközi mértékkel mérve is.

      Költ?nek indult, az utóbbi évtizedek egyik sikeres hazai színpadi szerz?je; esszéi új horizontokat nyitnak a magyar irodalmi hagyomány vizsgálatában, úti emlékezései a személyes élmény és a kultúrtörténeti érdekl?dés szerencsés összefonódásai, ráadásul pedig Shakespeare vagy Galsworthy ért? és jó stílusú fordítója – bárha itthon és külföldön is par excellence prózaírónak számít. Legtöbb regénye megjelent angol, német, orosz, francia, holland, olasz, dán, lengyel, spanyol, finn kiadásban, némelyik többféle fordításban is egyazon nyelven (mint például Az ajtó németül); a hazai olvasói felmérések szerint a legolvasottabb magyar írók közé tartozik. Annak a hagyománynak a folytatója, amely az író létét morális meghatározottságúnak tartja: az általa megfigyelt, észlelt jelenségek erkölcsi kihívást jelentenek számára, felháborodását formálja történetekké. Pályája elején (a Rákosi-diktatúra éveiben még titokban) írott regényeiben (Freskó, megjelenhetett 1958-ban, Az ?z, 1959-ben) a morális indulat válik esztétikai eredménnyé. Pályaképe: a hagyományos realisztikus ábrázolásmód az évtizedek során átalakul horizontokat váltogató bels? önvizsgálattá (Az ajtó, 1987) illet?leg a posztmodern eszköztárát is használó leszámolássá a történelemmel (A pillanat, 1990).

      A második világháború idején induló, és a béke els? napjaira egymásra találó írócsoport tagja, amely példájának a Bloomsbury kört választotta, a kétszeres (német, majd orosz) megszállás és er?szak ellenében Európát és a világirodalmat vallotta szellemi hazájának. Csoportjuk egy – a negyvenes évek végén – alig pár számot megért folyóirat nevér?l (Újhold) kapta elnevezését: ez lett a sztálinista diktatúra éveiben bels? emigrációjuk titkos összetartozásának jelzése, de az ellenük fellép? támadások célpontja is. Indulásuk pillanatában, els? köteteik megjelenésekor a háború el?tti irodalmi élet még egy ideig egzisztáló legmagasabb kitüntetéseit sorra elnyerik, id?sebb írótársaik, értékelésükkel máig mértékadó kritikusok méltatják teljesítményüket – aztán jött a politikai fordulat, amely kitüntet?ket és kitüntetetteket egyként elsöpört. Mára legtöbbjük ismét rangos kitüntetések birtokosa, közöttük Szabó Magda is a legmagasabb hazai állami m?vészeti elismerés, a Kossuth-díj kitüntetettje, akadémikus, legutóbb 335pedig az amerikai Getz Corporation magyar írói életm?díjának 1992. évi méltatottja. De a történelmi fordulat következtében ennek az írócsoportnak pályaképe nem a nyugati világban szokásos karriertörténet: nekik nem, vagy nem csak tehetségük kibontakoztatásáért kellett megküzdeniük, egy ellenkez? követelményrendszert alkalmazó politika körülményei között kellett elfogadtatni másságukat.

      Szabó Magda máig tudatosan kapcsolódik eredetéhez: családja és szül?városa morális magatartását is meghatározó képletéhez. Debrecen: parasztváros a magyar alföld kell?s közepén, mocsarak, hegyek, városfalak védelme nélkül, amely a másfél évszázados török megszállás idején inkább háromfelé adózik (erdélyi fejedelemnek, Habsburg királynak, török szultánnak), csak hogy ne kényszerüljön a politikai akklimatizálódásra, mai terminológiával a „balkanizálódásra”. Kálvinista konzervatív polgárság védte itt Európára figyel? kultúráját és a kötelességteljesít? lakosság szabadságát. „Nagy dolog volt debreceni polgárnak lenni. Esküt kellett tenni, törvények írták el?, s akit polgárává fogadott a város, az a koporsójára is ráírathatta: debreceni polgár. Jogot kapott, de követeltek is t?le.” Ebben a varosban áll a királyi, Habsburg-katolikus hatalom által a tizenhetedik században gályarabságra ítélt magyar kálvinista prédikátorok emlékoszlopa, melyet 1991-ben a Magyarországon látogatást tev? II. János Pál pápa történelmi kiengesztelésül megkoszorúzott. Szabó Magda ?se is az elhurcoltak között volt, ? maga szül?városa protestáns egyházkerületének világi f?gondnoka, hetvenötödik születésnapján pedig a kálvinista teológiai f?iskola díszdoktorrá avatta.

      Ebben a városban történt meg századunk els? felében, hogy a városi kultúrtanácsnok leánygyermekével latinul társalgott étkezés közben, és ha jószülei nem engedték el a gyermeket moziba, joggal-jogtalanul féltve a túlérzékeny idegzet? leányt, akkor az dacból – néhány reklámkép ismeretében – megírta a maga módján a film történetét. Ebben a gyerekkorban tanulja meg Szabó Magda azt a módot, amellyel a vasfüggöny elzártsága idején férjével felosztják a hetet, egyik nap németül, másnap angolul, aztán franciául társalognak: gyakorlásul és szellemi függetlenségük er?sítéseként.

      „A maradandóság városa” – ezzel az epitheton ornans-szal dicsérik is, csúfolják is ezt a várost. De ez a maradandóság mekkora er?t adhatott a lánynak, amikor külföldi ösztöndíjas diákként szemtanúja lett Hitler bécsi bevonulásának, majd fiatal tanárn?ként végigszenvedte el?bb a német, utána a szovjet megszállást.

 

Költ?nek indult, regényeket csak a hallgatás éveiben kezdett írni az asztalfióknak. A költ? tanította írni a prózaírót. Lényeges tapasztalatot adott át: az alanyi részvételt minden témában, de annak tudatosítását is, hogy minden egyéni sor336sot egyben viszonyítani is kell. 

        Mindenkinek a története egyben ismétl?dés is. „Azt hiszem, általános tévedés, hogy akármelyikünk is eredeti, soha nem látott, egyedi jelenség, legfeljebb nem ismerjük el?deinket, és nem találtuk meg még a kapcsolat dokumentációját. […] Valamennyien megjelentünk részleteinkben vagy kifejezési formánkban, avagy tematikánkban korábbi századok megfelel? alkotói között, csak nem ismerjük az öregapáinkat.” Amit látott, leírta és összevetette azzal, amit – mondjuk – Horatius látott és mondott hasonló látványokról:

 

Én láttam, amit az antik látomásban,
szilfán halat, s a Barna utca táját
egy dörrenésre széttágulni sebbé,
melynek mélyén bámész testek rohadtak,
s fátyolt lengettek hízott, zöld legyekb?l.

 

Ahogy a költ? feldolgozta pályája elején két kötetében (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) a háború élményeit, azt folytatja majd a prózaíró az élet számtalan, másképp pokoli helyzetének átgondolásakor.

      A regényíró egyfajta hagyomány folytatójának t?nik fel, talán Thomas Hardyt, Mauriacot, a magyar Németh Lászlót avagy a görög Kazantzakiszt érzem közvetlen el?djének vagy inkább társának. Nem stílusban, inkább az írói személyiség és m?ve viszonyulásában. A történelemb?l kilépve úgy vizsgálja történeteit, hogy bennük mindig érzi és érezteti a már egyszer megtörténtet. Regényei els? olvasásra rögtönzésnek hatnak, nem kidolgozásukkal – az mindig pontos és klasszikusan zárt –, de azzal az izgalommal, amivel írója érdekl?dik témája iránt. Mintha épp akkor botlana bele, és még melegében papírra akarná vetni, megragadni és megfejteni. Mégis, ha életm?vét folyamatosan olvasom: mintha mindegyik regény el?re kiszámítottan kerülne a maga helyére, akárha Szabó Magda születése pillanatában ez az írói pálya már végérvényesen készen lett volna. Módszerére egyszerre jellemz? mindkét véglet: a szinte véletlenszer? témaválasztás és a regény helyzeteinek archetipikus meghatározottsága; személyes – majdhogynem azt írtam: szeszélyes – telitalálat és sorsszer? megvalósultság. Monográfusa, Kónya Judit utal a Szabó Magda-regény ?sképletére: mint az Oidipusz szerz?je, egyre mélyebb és bonyolultabb rejtelmek felé hatol, egyre ijeszt?bb csapdákra figyel fel. Regényei óram?pontossággal épülnek: minden valaha kimondott szó, megtett gesztus szükséges része az egésznek.

      Szabó Magda kemény, bosszút váró írói alkat, regényeiben a b?n bekeríti elkövet?jét és kiváltja önmaga bevallásának kényszerét. Nem külvilági igazságszolgáltatásra vár, de a lélek bels? számon kér? erejében bízik. Kálvinista alkat? Regényeiben nem a katolikus gyónás felszabadult örömét érzem, a református írón? nem a gyónás rítusát követi, hanem az eklézsiamegkövetés, a nyilvános b?nbevallás, magavádolás komor katarzisát idézi el?.

 

Regényei a mássá torzult ember számvetései: körülötte a különböz? jelleg? diktatúrák idején nemzedékek kényszerültek arra, hogy ne hallgassanak szívük és alkatuk szavára. Nagy sértettség és önpusztító szenvedély munkál benne ezért: egyre kevésbé a maga nevében, egyre inkább a kollektív tudattalan motívumaiból táplálkozóan.

      Szabó Magda regényei: az egymás iránti kíméletlenség állapotrajzai. Regényeiben egymástól félve élnek az emberek, alamuszin lesve a másikat, a többit, gy?jtve magukba a sérüléseket és készülve sértésekre (Freskó), majd egy kivételes pillanatban megnyílnak: lávaként ömlik a vallomás, jóvátenni a már jóvá nem tehet?t, feloldani néma éveket (Az ?z; a Pilátus zárása, 1963), vagy véres bosszút állni az átélt sok évtizedes megaláztatásért (Disznótor, 1960). Az évek során, a feln?ttségben elvész a gyermekkori sziget, az összetartozás boldogságával együtt (Katalin utca, 1969), de minden újabb nemzedék vágyik erre a szigetre, ahol félelem nélkül, egymást becsülve lehetne egymás mellett élni (Mózes egy, huszonkett?, 1967). Nem lehet racionálisan megtervezni a kapcsolatokat, sem „beprogramozni” az egymással tör?dést (A Danaida, 1964; Pilátus). Pedig benne van regényeiben a bens?séges kapcsolattartás igénye is. Ugyanis épp ennek hiánya vezet a tragédiákhoz. És ez táplálja az idillt is: új életre kelteni a múltat. Csakhogy egyben a múltbeliség tudatosításával: az újrajátszott múlttal (Katalin utca), illet?leg a m?fajként vállalt memoárral (Ókút, 1970; Régimódi történet, 1977; Megmaradt Szobotkának, 1983), s?t a tudatosan vállalt ifjúsági regénnyel (Abigél, 1970). A rokonszenv, s?t a szexuális összekapcsoltság is kevés, ezért válik el egymástól a nyugati diplomata és a m?velt humanista közép-európai leány (A szemlél?k, 1973). A csoda: amikor két ember áttöri a falat, bejáratos egymás világába (Régimódi történet, Megmaradt Szobotkának, Az ajtó, 1987). A tragikus mozzanat: még ez esetben sem képesek lényegileg segíteni egymáson. Küls? okok vagy bels? különbözés, de megkötik a segít? kezet. Végül mégis magára marad az ember. Kérdés: ez is sorsszer??

      Szabó Magda bárha egyszeri történeteket, életrajzi eseményekb?l, emlékekb?l összeálló mozaikokat, s?t dokumentálható eseteket (édesanyja történetét: Régimódi történet, férje életét: Megmaradt Szobotkának) alakít regénnyé: a nyomozás izgalma mögött mindig ott munkál az ?skép is – mint törvénykönyv –: az archetipikus példa. Ami történik: már megtörtént. A regények címei is ilyen utalások: Pilátus, A Danaida, Mózes egy, huszonkett?, Abigél; az Ókút a maga konkrét tárgyi jelentésén túl közvetlen utalás is a Thomas Mann-i „mélységes mély” kútra, az önmagát ismételve mozgó történetre. De ha a többi regénycímet nézzük, abban is megtalálhatjuk az ismétl?dés – és ebb?l következ?en – a viszonyítás lehet?ségét.

 

Magam részér?l a regényíró Szabó Magda pályájának els? két regényét, a menekül? másság apoteózisát, a Freskót és Az ?zet, középs? pillérét, a teljes 338családi és kultúrtörténeti meghatározottságában él? embert visszakeres? Régimódi történetet, és az ez idáig utolsó két m?vet, Az ajtót és A pillanatot tartom kiemelked? érték?nek, az irodalomtörténeti maradandóság szempontjából is számba vehet?nek.

      Az els? két regény a személyes bosszú perzsel? m?ve: két h?sn?, egyszerre kétféle történelmi meghatározottság kiközösítettje (a polgárvilágban a család múltja és a szegénység valósága közötti színlelés miatt, a „szocializmusban” pedig úri múltja okán) családjával szakítva egy különleges terepen, m?vészként (Corinna a Freskóban fest?, Encsy Eszter Az ?zben színész) diadalmaskodik. Corinna diadala: erkölcsi diadal, mert m?vészete csak önmaga szemében érték, a diktatúra kultúrpolitikája által az is kitagadott. Diadala széthulló, alamuszi, alkalmazkodó családjával szemben valóban érvényes. Encsy Eszter már küls?leg is érvényesül m?vészetével is, a rendszer receptje szerint hazudott-átírt önéletrajzával is. Csakhogy diadalával éppen bels? világát teszi tönkre, szerelmét is elpusztítja. A rossz, a pusztítás démona költözik belé, akaratlanul is mindent szétold, amit megkötni szeretne. A Régimódi történet annak a múltnak a visszakeresése, amelyet Corinna és Eszter eldobott magától – az ember ugyanis nem élhet családja és közössége múltja nélkül. A politika által megtagadott és er?szakkal szétvert magyar értelmiségi középosztály feltámasztása ez a regény (és a bel?le írt színdarab éppúgy, mint a készül? tévéjáték-sorozat). Nem kritikátlan heroizálás, hanem egyszer?en egy elvesztett társadalmi környezet dokumentált feltárása. Talán amikor Galsworthy regényfolyamát fordította férje társaságában, döbbent rá: hiányos a polgári család- és kultúrtörténet a magyar irodalomban. És ugyanezt teszi ifjúsági regényében, az Abigélben is: a regény a kálvinista középiskola értékeinek felemlegetése a második világháborús, német megszállásos történelmi viharban. Tévésorozatként ismétl?d?en tud nemzedékeket példázatával nevelni.

      Egy évszázad története elevenedik meg – id?ben visszafelé – a Régimódi történet cím? regényben. Pedig éppen fordítva is történhetett volna. A tagadással. Amerre kezdetben a Freskóval és Az ?zzel tájékozódik. Efelé terelné ugyanis az írón?t szüleinek szóbeli intése is: vágjon el minden visszavezet? szálat, tüntessen el a környezetéb?l minden tárgyi emlékeztet?t; élje a saját életét, tekintsen csakis el?re. Kezdetben meg is fogadja az intelmet. Mégis az id? múlásával, jóval édesanyja halála után furcsa bels? változást észlel: visszagy?jti a tárgyakat, keresni kezdi az emlékeket, rég nem látott rokonok után kutat; hozzákezd múltjának visszakereséséhez.

      Két világ ütközik családja százados történetében: a városi polgárság és a dzsentri nemesség életformája. A keresked? polgár tisztességes, munkás életet élve nemzedékr?l nemzedékre hagyományozza erkölcsét és vagyonát, vállalja városa közterheit és részt vesz társasági életében. A dzsentri, vérében néhány cseppel az ?si magyar királyok véréb?l is, kulturált, de korlátokat nem ismer?, 339szertelen, költekez?, mulatozó életvitelével óriási gazdagságot, virágzó földbirtokot prédál el rövid id? leforgása alatt.

      Az írón? családjában nem érdek, hanem ritka szenvedélyesség, szerelem kapcsolja egybe a kezdetben egyként gazdag polgárlányt és dzsentrifiút. A dédszül?k (a polgár Rickl családbeli Mária és a nemes Jablonczayak díszpéldánya, az 1848-as szabadságh?s katonatiszt, az id?sebbik Kálmán) abban a korban szokatlan, szexuálisan túlf?tött szerelme indítja el a tragédiák sorozatát a családban. Képtelenek vegyülni: a szexualitást legy?zi a különböz? hagyomány. A polgárlány-dédanya – az elkártyázott vagyont búcsúztatva, szenvedélye szakadván – nemzedékekre el?re vissza akarná kényszeríteni utódait a szorgos polgárlétbe. De fia, az elkényeztetett ifjabb Kálmán – házasságával együtt – állandó dzsentrilázadás. Leánygyermekük (Jablonczay Lenke, Rickl Mária unokája, a regény tulajdonképpeni f?szerepl?je) nagyanyai nevelésre szorul. Mi lesz bel?le? Hogyan születik második házasságából a világháború idején maga az írón?? Hogyan fojtja el m?vész-álmait Jablonczay Lenke, hogy családanyaként adja tovább a polgárerényeket leányának, a majdani írón?nek? Egyesülhet-e kétféle hagyomány úgy, hogy az ne robbantsa szét a személyiséget, hanem éppen hogy gazdagítsa? Száz év kultúrtörténeti mili?je elevenedik meg az írón? kutatómunkája során. Számtalan szerepl? gazdag társadalmi panorámával van jelen a regényben.

      Amikor íródott ez a regény, úgy látszott, hogy mindez valóban már csak „régimódi történet”, emlékidézés. Egy elpusztított világ daccal teli felmutatása. De a megújuló Magyarország ismét ezekkel az életmódbeli kérdésekkel néz szembe: hogyan tudja a történelmi kultúrhagyományokat egymás gazdagítására értékesíteni.

      Mint minden jó regény esetében, pár mondatba s?rítve Az ajtó története is semmitmondónak t?nne fel. A korábbi regények heroinái helyett egy cseléd a f?szerepl?: mintha Hamletr?l nála is Rosenkrantzra vagy Guildensternre esne fénycsóva. A regény az írón? – azaz egy sikeres írón? – és bejárón?je, Emerenc bizalmas kapcsolatának története. Emerenc mohón reméli: az írón? emberileg méltó arra, hogy mind többet felfedjen el?tte régebbi és mai életéb?l. Az írón? pedig védekezik, mindinkább elzárkózna a befogadástól – bárha a kíváncsiság is felülkerekedik benne. Emerenc titka: lakásába senki sem mehet be. Mert ott gy?jti a hozzá csapódott, szánalomból megmentett macskákat. Nagy-nagy tisztaságban. Ezzel a jelenettel kezd?dik tulajdonképpen a regény. De mi történik, ha megbetegszik – netalán halálosan, magatehetetlenné válva? ? magában akar meghalni, agyontisztított odújában. Akár élve elrothadni. Mert titkát – jelképesen: a titkon, szánalomból felnevelt macskákat – meg nem láthatja életében senki. A bizalom magaspontja, titkának megosztása: az írón? láthatta a szentélyt.

      Emerenc okulásul még egy példát is mutatott az írón?nek. Nyomorult, céltalan vénlány védencét hagyta meghalni, ? maga készítette fel az öngyilkosságra. ?vele 340is így kell majd bánni: amíg értelme van az életének, csak addig akar ? is élni. Megalázottan, nyomorékon, kiszolgáltatottan már nem. Igazi titka: amíg méltósággal viselheti életét, addig akar csak mások szeme el?tt lenni. ?t ne kínozzák félhalálban. Amíg minden – ritkán kimondott – szava, mozdulata, gesztusa célba találó ténykedés, amíg léte minden megnyilvánulása értelmes és hasznos jelenlét környezete életében, addig tartja csak a kapcsolatot a külvilággal. Utána az igazi tör?dés: ha magára hagyják. Mert ? így akarja. Ezt bízta rá az írón?re.

      És mi történik, amikor valóban rosszul lesz, bezárkózik, mozdulni is képtelen? Szenny, b?z gy?lik tiszta lakásában. A környék lakói meg akarják menteni. És végül az írón? is velük tart. Az ? szavára nyitja ki Emerenc az ajtót: és ekkor er?szakkal behatolnak, elviszik fert?tlenít?be, majd kórházba. Az írón?nek ideje sincs megvárni a fejleményeket: tévészereplés, díjátadás, utóbb kultúrdiplomáciai út Görögországban. A lakást is fert?tleníteni kell, a berendezést elégetik, a macskák szanaszét szaladnak. Minden bekövetkezik, amit?l félt: Emerencet ezzel meggyalázták. Az írón? eljátszik még egy kínos komédiát: a kórházban megbékíti, azt mondja, semmi sem történt, otthona sértetlenül várja. De Emerenc meggyógyul és készül haza. Meg kell mondani neki az igazat. Az írón? nem meri, ezt már egy segít?kész ismer?sre bízza. De ezt a csalódást már nem élheti túl Emerenc.

      Hiába vizsgázott jól minden jelenetben az írón?, ha a valódi próbatételkor elbukik. Minden diadala semmivé válik, mert félt attól, hogy hagyja a másik embert saját törvénye szerint élni és meghalni. A megnyíló ajtó lesz visszatér? álma: büntetése és nem sz?nhet? b?nh?dése. Az áruló sorsa.

      A regény kétféle alkat összekötése: az egyik az írón?, a könnyen robbanó, szenvedélyes, de megértést keres?, a másik a cseléd, a magában mérlegel?, döntéseihez ingathatatlanul ragaszkodó. És kétféle intelligencia összemérése: a kim?velt humanizmus és az ?s-archaikus emberség szembesítése.

      Emerenc az erkölcs zsenije. Kanti értelemben. Aki tulajdonképpen a priori benne él minden emberben: a poklokat megjárt, barbár sorstragédiákra emlékez?, csak lényeges mozdulatokra képes, segít?kész, önmaga méltóságát minden kapcsolatában óvó és épít? ember. Mintha ott visszhangzana mögötte a lutheri mondat: „itt állok, nem tehettem másképp”.


      Végül is a regény több, mint két embertípus harca egymás megértéséért. A cselekményben rejl? párharc valójában bels? küzdelem. Emerenc és az írón?: egyazon ember színe és visszája; a szerepekre szakadt ember keresi vissza általa önmagát, a mindenkiben benne él? Emerencet. Hányszor töri be önmagában is minden ember saját Emerenc-léte ajtaját. Pedig meglenne a méltó módon hozzá vezet? varázsszó is: az emberi méltóság. Egyszerre a magunké és a másoké. Mert a kett? egyet jelent. Szétválaszthatatlanul. Emerenc egyszerre a másik – magát reánk bízó – ember, és mi magunk. Egyformán felel?sek vagyunk mindkett?ért.

 

Az ajtó történetével Szabó Magda eljutott a történelemmel viaskodó heroináktól a történelmen kívül él? erkölcsi fenomén megformálásához. Eddig minden története mögött ott munkált az ?skép. Emerenc egyben maga az ?skép is, az archaikus erkölcs. Mindezt csak patetikusan lehetett elmondani. De Szabó Magdának elege volt a történelemb?l: megtiporta nemegyszer. És nem hozott semmilyen vigasztalást. Felmondja hát a kapcsolatot. Ha pedig nincs történelem, akkor minden történet annyiféleképpen mondható el, ahány szerepl?je van. Történelmi színm?vei ilyen újraolvasások: a magyar államalapítás és a kereszténység felvétele volt már patetikus és volt már tragikus ábrázolású a hazai irodalomban. Szabó Magda egyszer?en csak egy frivol történetet kreál: van egy helyzet, amit el kell fogadni – egyszer?en azért, mert mást nem lehet tenni (Az a szép, fényes nap, 1975). A múlt században keletkezett magyar nemzeti dráma (Katona József Bánk bánja) idegen, áruló királynéjából az ? drámatrilógiájában egy új nemzetet alapító királyfi megalázott és meggyalázott anyja lesz (A meráni fiú, 1980; A csata, 1981; Béla király, 1984).

      De A pillanat cím? regényében mindezen túlmegy. Szabó Magda kifordított története: szembenézés minden stilizált történelemmel. Az Aeneis történetét Szabó Magda a visszájára fordítva kegyetlen bosszút áll minden hatalmon: hahotára fakaszt. Egy hazug világra ezzel a játékos formával, de ugyanúgy kemény gy?lölettel tekint vissza Szabó Magda is.

Kérdés: egy hazug világra, vagy inkább a hazug világra. Szabó Magda etikai és poétikai pozícióját ismerve: minden hazugságra, az emberi méltóságot megalázó küls? és bels? kényszerre érvényes megfogalmazást teremtett. A m? poétikai öröme, a megformálásban éled? gyönyör?sége mind erre vall.

      Szabó Magda Creusája – a legendával ellentétben – nem pusztul el Trójában, hanem ? öli meg férjét, Aeneast, és ? éli végig férje nevében férje kalandjait. Egy n? – a n?csábító hérosz történetét. Kegyetlen, racionális kalandor lesz, céltudatosan cselekv?, diadalmas csaló – és boldogtalan asszony. A pillanat – amelyet a regénycím is aposztrofál –: amikor egy embernek felkínálja a sors a másságot, azt, hogy szabályosan kimért, vesztésre álló életét sikeresre változtassa. Csakhogy olyanok a körülmények, hogy ez a pillanat nem a teljességet, a személyes kiteljesedést adja, hanem csak egyfajta diadalmas „egérutat”. Cserébe érte a boldogtalanságot kell hurcolnia. Mert sikeres csak úgy lehet, ha a többi embert eszköznek tekinti, lenézi, kihasználja, és ? maga is mást tesz, mint szeretné, a szerelemre vágyó asszonynak ezentúl egy életen át szerelmet nem adható férfit kell játszania. És végül mindezért megveti eszközeit is és saját magát szintúgy. A pokol nem az alvilág, ahol a mondabeli Aeneas kereste, hanem benne él a megszabadult Creusában. A sikerekben, melyek csak látszatok: minden újabb siker egy-egy újabb kudarc is egyben.

      Felszabadulás ez a regény minden alól, ami nyomasztotta Szabó Magdát pályája során. Megsz?nik benne a történelem, nem kell h?snek lenni, ebb?l kö342vetkez?en a patetikus hangnem elt?nik. Marad a keser? kiábrándulás, amely már-már olyan elemi erej?, hogy der?vel tölti el: a játék szabadságának, a történelem dekonstrukciójának és a történet megszüntetésének örömével. Aki bosszúból nemzeti klasszikusként kényszerült élni és írni, most levet minden kényszer? megkötöttséget. Ha korábban a személyiség szabadságharcát a mitikus hátter? heroinák realisztikus álarcában vívta, most elkeseredését a posztmodern játékosság der?jével leplezi.

 

És mindezek után hosszasan készül egy nyomasztó adósság törlesztésére, évek óta készül a Für Elise cím? szintézis, amely úgy költözik vissza a történelembe, hogy mégis kilép bel?le. Alapélménye: a fiatal tanárn? szemtanúja volt az Anschlussnak, az egyik legnagyobb történelmi er?szaktételnek. A század történelmének ismeretében ennek az er?szaknak a jellegét gondolja végig. Mint Yeats híres Leda-szonettjében, az er?szak archetípusát keresi: egyetlen történetben a történelem sokféle horizontjainak szembesítésére – összeroppantására – vállalkozik. Az els? megjelent részletére, amelyet a miskolci Új Holnap közölt, országos sajtóvisszhang válaszolt.

 

Másik kései felszikrázása pedig éppen ebb?l a folyóiratból, az Irodalomtörténetb?l indult, hogy másfél százados irodalomtörténeti beidegzettséget, koncepciós félremagyarázásokat robbantson fel. A lepke logikája címmel foglalta kötetbe azt a tanulmánysorozatot, amely kiszabadítja Vörösmarty költ?i világát mind a nép-nemzeti konzervatív, mind a marxista szociologizáló értelmezésb?l. Babits és Szerb Antal Vörösmarty poétikáját és filozófiáját a modernség horizontján magyarázta, de egyfajta lélektani, pszicholingvisztikai felszabadítása ennek a költészetnek mindmáig váratott magára. Szabó Magda nem a nemzeti költ?t és nem a társadalmi igazság bajnokát kérd?jelezi meg – mást tesz: a költ?t kiszabadítja abból a szerepb?l, amelyet kortársai rákényszerítettek, utókora pedig így-úgy szentesített. A lepke logikája testvérm?ve A pillanatnak – vagyis a Creusaisnak. A regény az ismert történet posztmodern átszerkesztése, az irodalomtörténeti szövegértelmezések a Vörösmarty-szövegek tudatbéli átszerkesztései. Áttétel a most-pontokra-szakított történelmi id?b?l az autentikus id?be. A szöveg ugyanaz, csakhogy kilép mulandó maszkjából, és szabadon kezd lebegni az irodalomértés legújabb horizontjain.

 

Szabó Magda nyolcvanéves? Impozáns életm?ve hitelesítheti ezt a számot. Legújabb írásai, közelmúltban megjelent könyvei az állandó megújulás diadalai. Az a klasszikus nagyságrend? író, akit?l a jöv?ben is várhatunk nem egy meglepetést: nemcsak önmaga, de irodalmi folytonosságunk egészének megújítását.

 

 

 Digitális Irodalmi Akadémia

file:///C:/Users/ID/AppData/Local/Temp/szabo_m_kabdebo_szabo_magda_az_iro_es_irodalomtortenesz.xhtml

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1138 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva