Tört szárnyú angyal
hullt le az égből,
gonoszság erői győzték le tán.
Én vigaszt várva
az eget kértem,
hogy küldje le hozzám védangyalát.
Őt kaptam fentről,
lezuhant mellém,
most itt ülünk, mint két sérült madár.
Ő hitet vesztett,
én a reményem,
szeretet kéne, mi fölemeljen.
Állunk a fényben,
titkon remélve,
és csenddel várjuk az eljövetelt.
Szép tüzű hajnal
hajolj le értünk,
összeforrt szárnnyal újra repüljünk.
Hányféle szürkéjét láthatom
a búsuló novemberi égnek,
ahogy a rongyos fellegek
varjúcsapatként gyülekeznek?
Fehéres pára ring az ágakon,
galambszín ködbe fúl a távolom.
A tó fölött lógó függönyét
lebegteti még ezüst-szürkén,
mint hullámok törnek szét
szűkölő szelekkel a part kövén.
Felhősárkány takarja a bágyadt Napot,
opálos korongja acélosan ragyog,
koszos foszlányok feslenek az égen,
a kékek oldódnak fém-szürkében.
Majd ólomszínre váltó gombolyaga
sötét árnyként bekúszik agyamba,
napomat fásult közönybe fullasztja,
súlyos felhőkönnyét szívemre hullatja.
Palaszürke sátrát a világra borítja,
indián nyarunkat végleg elsiratja.
Vágtattak a megvadult szelek,
mint karámból kitörő ménes,
át, a szürkülő, égi réteken.
A csörgőfa barna harangjai
eszelős, rémült táncba kezdtek,
csörgésüket orkán nyomta el.
Önálló életre keltek a tárgyak,
kartondoboz, mint léghajó repült,
műanyag virágcseréppel együtt.
A szél hangja tompán föl-fölhördült,
–támadásra készülő vad mordul így–,
földig hajtva bokrok kopár ágait.
Naptól lopott fénysugárral súgta
felhőrésen kikukkantó égi kék,
hogy ráérünk a tavaszra várni még.
Újév-köszöntő
Az üveg kristályfalán
átsüt az óbor rubint vére,
imbolygó gyertyaláng lobban
vöröslő árnyakat szőve.
Emeld hát poharad
az eljövendő évre!
Az első kortyot loccsantsd
áldozatul kandalló tüzébe,
s ahogy az izzó hasábokon
sercenve tűnik semmivé a bor,
úgy múljon el szíveinkből
minden fájdalom.
Sirályok
szürke ég alatt
suhanó fehér árnyékok
Sirályok
bálon táncoló
fehér ruhás lányok
Sirályok
égi tengeren ringatózó
hószín vitorlások
Sirályok
fellegekbe olvadva
búcsút intenek a tájnak
Sirályok
november ködébe vesző
végtelenbe bolyongó lelkek
Sirályok
néma kísértetei
a tovatűnt nyárnak
Sirályok
az idő-óceánon lebegve
vajon hova szálltok?
Krizantémok és gyertyák fanyar illata
vegyül a leszálló, sűrű köddel.
Az éj ezernyi szemgödrében
a mécsesek vöröslő lángja
pislog túlvilági fénnyel.
Zarándokolunk halottainkhoz
siratjuk elárvult magunk,
miközben az év többi napjára
a felejtés ködfátyla hull.
Virággal borítjuk a sírokat
míg ránk emlékezni sem fognak,
már sírunk sem lesz
porainkat széthordják a szelek.
S a morbid ünneppé degradált
Halottak Napján
csak kivájt szemű töklámpás
Hallowen-es maszkjában lobbannak
kísérteties fénnyel a gyertyák.
gyertya és virág
emlékezés és üzlet
halottak napján.
x
kései fények
sírokon elidőznek
fejfákra ülnek
x
emlékező láng
lobban temetők mélyén
könnyezik a szív.
x
novemberi fény
virágba borított sír
gyertyaláng lobog
x
kései fények
lobogó gyertyák lángját
sírokra vetik
x
virágba borult
sírokon gyertya lobban
novemberi fény
x
november kettő
imbolygó gyertyák fénye
töklámpásba ég.
Őszi apevák
Fény
csillan
aranylón,
ágak hegyén
táncol még a Nyár.
x
Ág
hullat
levelet,
ősz tépkedi
fák lombszoknyáját.
x
Hűs
könnyet
pergetnek
komor felhők,
nyarat siratnak.
x
Ősz
hozza
elmúlás
gondolatát,
krizantémokkal.
x
Szél
szalad
kerten át,
zörgő avart
hagy maga után.
Időtlen Idő
Porosodó számok
ülnek az óralapon,
a mutató rég megállt,
a pergő percek némán lépik át.
Az Idő időtlenné vált,
nem zárja korlát mögé önmagát,
dolgát végezve siet tovább.
Csak az álló óra körül
gyűrődik össze az idő hiánya,
befejezetlenségbe szürkül,
csodára várva.
Októberi kék
Bodros felhőivel bársonyként
borul fölém a kékbe
oldódó októberi ég.
Sápadt sugárral simogat
a gyengülő, őszi fény,
és elpihen tőle
a százszorszép.
Lombok rejtekén aranyló
a lehullni készülő levél,
és a kert ölén tavaszt játszó
pitypangok sárga kelyhén
nektárt dézsmál egy piros pillangó.
