Bányai Tamás : Haverok I.

Haverságukra - így nevezték kettejük kapcsolatát - jellemzően soha egyetlen nő, de más egyéb miatt sem volt vitájuk vagy akár csak nézeteltérésük. Ha úgy hozta a szükség, sok mindenről lemondtak a másik javára. *

 

Túróczy a fülkeajtó kilincse után nyúlt, amikor a vasúti kocsi nagyot rándult, és a szerelvény a mozdony egyetlen rántásától meglódult. A könnyen járó tolóajtó hátracsúszott a rándulástól, és Túróczy a levegőt markolta meg a kilincs helyett. A fülkében ülő fiatal szőke nő feltekintett a nyíló ajtó zajára. Amint meglátta a vámőrt, aki mintha csak egy légy után kapna, kis híján elvesztette egyensúlyát, kuncogni kezdett. A jelenet groteszk voltát csak fokozta, hogy Túróczy mögött Korbulyból is kibuggyant a nevetés.

      — Fejest, haver, egyenesen az ölibe!

      Túróczy kiegyenesedett, megköszörülte torkát, s amennyire a helyzethez mérten tellett tőle, igyekezett hivatalos hangot megütni.

      — Vámvizsgálat — mondta, majd rögtön hozzátette: — Zoll.

      Addigra már Korbuly is belépett a fülkébe, amelyben egyedül a nő tartózkodott.

      — Elnézést — mondta.

      Túróczy nyelt egyet, kényelmetlenül érezte magát, egy pillanatra még meg is orrolt társára a mentegetőzésért. Nem tudta eldönteni, Korbuly az esetlen belépőért kért elnézést, vagy a vámőrök kötelező udvariassága mondatta vele.

      A nő még mindig mosolyogva, de most már várakozásteli arckifejezéssel tárta szét karjait. Tessék, vizsgálódjanak, jelezte ez a mozdulat.

      — Ön nem magyar, ugye? — kérdezte Túróczy, holott nem tudta volna megindokolni, mire alapozza feltevését. Talán a fülkét belengő kölni gyöngyvirág illata, a nő jólápoltsága, vagy az a tény késztette erre, hogy viselkedésén az izgalom legkisebb jelét sem látta. A magyarokon többnyire mutatkozik valamiféle szorongás, ha van, ha nincs rejtegetnivalójuk. Az egyenruha puszta látványa kiváltja belőlük a félelmet, amitől zavarba jönnek, és úgy viselkednek, mintha leleplezéstől tartanának. Vámőr a talpán, aki képes megítélni, valós, vagy csak vélt oka van a jelentkező félsznek.

      — Nein — szólalt meg a nő, s bár erős akcentussal, de magyarul tette hozzá: — Német vagyok.

      — Kelet? — érdeklődött Korbuly, noha maga is tudta, kelet-németek elvétve érkeznek Bécs felől az országba. Őket Csehszlovákián keresztül hozza ide a vonat.

      — Kelet? — kérdezett vissza a nő. A mosoly leolvadt az arcáról, homlokát ráncolta, arcán zavar tükröződött. A tömör kérdés értelmét nem fogta fel, s mint aki attól tart, hogy csapdába csalják, feszülten várta az okfejtést.

      — A társam arra célzott, hogy ön kelet-német e — adta meg a magyarázatot Túróczy.

      A zöldeskék szemek könnyebbültebben csillantak fel, a homlokról eltűnt a gyűrődés, a tanácstalanság ismét mosolyra enyhült.

      — Ach, nein. Hamburgi vagyok.

      — Jól ért magyarul — bókolt elismerése jeléül fejét bólintva Korbuly.

      — Nein. — A nő most már felszabadultan nevetett. — Csak egy kicsi.

      Túróczy leplezetlen érdeklődéssel figyelte. Tetszett neki. A természetes viselkedése, az öltözéke, arcának szolid kikészítettsége, szemének csillogása. A szájából elhangzó magyar szavak furcsa csengése.

      — Hol tanult meg ilyen jól? — kérdezte.

      A néhány perce még kínosnak érzett jelenetet elfelejtve tudakozódott. Ha engedte volna a szolgálati szabályzat, talán leül a nővel szemközti ülésre, beszélgetést kezdeményez, amint az várható hosszú utazás során egy fülkébe rekedt utasoktól, ha feszélyezi őket a másik hallgatása. Így azonban a szerelvény újabb rándulásától tartva enyhe terpeszállásba helyezkedett a fülke közepén. Mellette, az ajtóhoz közelebb ott állt Korbuly, sóvár pillantást vetve a nőre. Élvezte, hogy olyan utassal van dolguk, aki kizökkenti őket a szolgálat egyhangú unalmából.

      — Egy kollegina tanított. Ő volt magyar. Hosszú időt dolgoztunk ketten. Jó barátnő.

      — Őt látogatja meg? — érdeklődött tovább Túróczy.

      — Nein, nein! Üzleti út, nem turista. Én képviselek egy hamburgi speditőr vállalat.

      — Meddig marad nálunk? — kérdezte Korbuly.

      — Kilenc nap.

      — Pesten?

      — Ja.

      Habár ez utóbbi kérdéseket Korbuly intézte hozzá, a nő minden egyes válasza Túróczynak szólt.

      — Először jár nálunk?

      A nő két ujját mutatta felelet helyett, amiből nem derült ki, kétszer már járt itt, vagy most jött másodszor.

      — Akkor ismeri már a várost.

      — Egy nagyon kicsi.

      Túróczy úgy találta, a nő sajnálkozik, amiért nem ismeri a magyar fővárost eléggé. Bátortalanul jegyezte meg.

      — Ha van szabadideje, szívesen megmutatom. Szép város.

      A nő nem válaszolt azonnal. Hol az egyik, hol a másik vámőrre pillantott, s közben alig észrevehetően a száját csücsörítette. Úgy tetszett, magában azt fontolgatja, a két férfi közül melyik az, akire szabadidejét áldozhatná.

      — Erre én is szívesem vállalkozom — vágta rá Korbuly.

      — Köszönöm — mondta hosszúnak tűnő hallgatás után a nő. — Én vagyok nagyon kíváncsi.

      — És hol találom meg? — kérdezte sietve Túróczy, miközben futó pillantást vetett társára. Elégtétellel nyugtázta, hogy bosszúság árnyékát véli felfedezni Korbuly arcán.

      — Hotel Béke — mondta a nő változatlanul Túróczyra nézve.

      A férfi éppen elköszönni készült, amikor Korbuly előbbre lépett. Egy kissé meghajolt.

      — Korbuly Iván vagyok. A barátom — bökött a társa felé nem minden kajánkodás nélkül. — Túróczy András.

      — Inge Hofmayer — mutatkozott be a nő is, és először Túróczy felé nyújtotta kezét.

      Az esetleges elvámolnivalóról teljesen megfeledkezve léptek ki a fülkéből. A peronon Korbuly a társa felé fordult.

      — Most már felkeresheted, te marha. Gyorsan belehabarodtál, hogy még a nevét is elfelejtetted megkérdezni. Kit keresnél a Béke szállóban, ha én nem kapok észbe? Megérdemelnéd, hogy lecsapjam a kezedről.

      — Próbáld meg. Este együtt megyünk érte. Egyébként megtaláltam volna úgy is, hogy nem tudom a nevét.

 

* * *

 

      A két vámőr tapasztalt finánc volt, három éve szolgáltak együtt a nyugati határon. Ez idő alatt szoros barátság alakult ki közöttük, néha úgy érezték, időtlen idők óta ismerik egymást. Ritkán fordult elő, hogy nem együtt voltak szolgálatban, s ennek köszönhetően szabadidejük is egy időre esett. Lévén mindketten nőtlenek, azaz Túróczy éppenséggel elvált, természetesnek tűnt, hogy szabadidejük nagy részét is együtt töltsék. Tökéletesen megértették egymást.

      Mindketten a katonai szolgálat letelte után kerültek a Vámőrséghez, nagyjából hasonló okoknak köszönhetően.

      Egyiküknek sem volt tanult szakmája, és érettségi vizsgájukat követően katonai szolgálatra hívták be őket. Annak letelte után már késeinek tűnt szakmát tanulni. Ugyanakkor mindkettőjüket biztatták továbbszolgálatra, de egyik sem érzett vonzalmat a katonák vagy a rendőrök egyenruhája iránt. E két fegyveres testület szigorúbb fegyelme is riasztotta őket. A Vámőrség keretét lazábbnak vélték, és az is csábító volt, hogy a fináncok központja Budapesten székelt, így esélyt láttak a fővárosban való letelepedésre, ami akkortájt, az ötvenes évek közepén nagyon sok vidéki fiatalember vágyálma volt.

      Éveken keresztül különböző helyeken és beosztásban szolgáltak, a viszonylag hosszú, kifogástalanul végzett szolgálat jutalmaként kerültek mind a ketten az osztrák határra 1960-ban. Ezt annak is köszönhették, hogy a negyvenes években ők még németet tanultak az iskolában, minek folytán elfogadható német nyelvtudással rendelkeztek.

      Addigra már korábbi vágyuk is teljesült: Pestre költözhettek, noha ez nem teljesen úgy sikerült, ahogy bármelyikük elképzelte. Korbuly a Vámőrség legényszállásán kapott helyet, míg Túróczy egy elhamarkodott házasság révén jutott anyóssal, apóssal megosztani kényszerült lakáshoz. A frigy alig két évvel az esküvő után válással végződött. Túróczy albérletbe költözött egy öregasszony újlipótvárosi lakásának cselédszobájába.

      Túróczy Szegedről, Korbuly Tatabánya mellől származott, rokona egyiknek sem volt a fővárosban. Maguk között csak ágyrajáróknak titulálták egymást, ami elég pontosan fedte a valóságot, hiszen szállásaikra csak hálni jártak. Szabadidejük nagy részét különböző szórakozóhelyeken töltötték el — együtt. Ha lehetőség adódott, márpedig adódott igen gyakran, alkalmi ismeretséget kötöttek hozzájuk hasonló fiatal nőkkel. Természetesen minden komoly szándék nélkül — Túróczy egyszer már megégette az ujját, Korbulynak meg esze ágában sem állt megnősülni —, és egymással versenyezve, melyikük tud jobban és gyorsabban hódítani.

      Haverságukra — így nevezték kettejük kapcsolatát — jellemzően soha egyetlen nő, de más egyéb miatt sem volt vitájuk vagy akár csak nézeteltérésük. Ha úgy hozta a szükség, sok mindenről lemondtak a másik javára. Túróczy például még a leghidegebb téli éjszakán is vállalkozott arra, hogy átadja albérleti szobáját Korbulynak, ha az máshova nem tudta vinni éppen soros barátnőjét. Ez nem csupán egy magányos és céltalan éjszakai bolyongással járt, de kockázatos önzetlenség is volt. A főbérlő ugyanis meglehetősen prűd öregasszonynak bizonyult, aki még Túróczynak sem engedte meg, hogy nőt vigyen fel a szobájába. Ennek ellenére elég sokszor sikerült kijátszani az öregasszony éberségét, hiszen egy kicsit már süket is volt, no meg általában korán szokott nyugovóra térni. Aminek csak az volt a hátulütője, hogy korán is ébredt, kelt ki az ágyából. Reggel hat óra előtt már kint matatott a konyhában. Így aztán a szerelmeskedő párnak a hajnali órákban el kellett hagyni a lakást.

      Hosszabb szabadságok alkalmával hazalátogattak szülővárosaikba. Kezdetben még külön-külön, később már oda is együtt. Ezek a látogatások többnyire Szegedet vették célba, azon egyszerű oknál fogva, hogy Korbuly Iván idős szülei maguknak való, barátságtalan emberek voltak, akik éppen csak megtűrték az idegent, lett légyen az akárki fia-borja. Ezzel szöges ellentétben Korbuly Iván bármikor szívesen látott vendég volt özvegy Túróczyné szegedi, tisza-parti lakásában. Annál is inkább, mert Túróczy András ugyancsak kétbalkezesnek bizonyult, míg Korbuly többször is tanújelét adta ezermesteri tehetségének. Egy lakásban mindig akad valami javítani, felszerelnivaló, és az egyedül élő Túróczyné bármikor rábízhatta az ilyesmit fia barátjára, aki mindig hajlandóságot, sőt kedvet mutatott a feladatok elvégzéséhez. Özvegy Túróczyné lassacskán úgy tekintett rá, mintha fogadott fia lenne. A neki tett apróbb szívességeket egy-egy kisebb lakomával hálálta meg, s ez még gyakrabban késztette Korbulyt arra, hogy Szegedre látogasson barátjával.

      Vagy akár nélküle, mint ahogy az is előfordult néha. Eleinte valamilyen kisebb javításra tett ígéret szolgáltatta erre az okot, később már magyarázatra sem volt szükség. Az asszony természetesnek vette, hogy a barát felkeresse őt akkor is, amikor fiának valami dolga akadt Pesten. Persze mi más, mint egy nő, amikor Korbuly éppen facérnak bizonyult, s nem volt kedve szüleit felkeresni.

 

* * *

 

    

 Civilben jelentek meg a Béke szálló recepciós pultja előtt. A libériás portás azonnal felszólt a szobába. Inge nem várakoztatta őket, néhány perc múlva megjelent a hallban. Meglátva a két férfit, egy pillanatra megtorpant.

      — Mindig kettő udvarol? — kérdezte a pulthoz lépve, parányi nehezteléssel a hangjában.

      Túróczy zavarba jött, de Korbuly kivágta magát.

      — Ketten ígérkeztünk városnézésre.

      Inge vállat vont, és belekarolt a férfiakba.

      A városnézésből azonban nem lett semmi. Előbb kávét ittak egy presszóban, majd átmentek Budára, az Európa étterembe vacsorázni. A pincér azonnal mellettük termett, ami vélhetően Inge ruházatának volt köszönhető. Jóllehet egyetlen kirívó ruhadarabot sem viselt — sötétkék kiskosztüm, fehér blúz —, sőt öltözéke inkább volt szolidnak mondható, egész megjelenésén látszott, hogy Nyugatról érkezett. Tapasztalt pincéreknek jó szimatuk volt az ilyesmi megítéléséhez. Négyszemélyes asztalt kaptak a táncparkett közelében.

      Korbuly három konyakot rendelt, s a pincér ajánlatára nehéz szívvel választotta a drágábbikat.

      — Egyáltalán szereti a konyakot? — kérdezte Túróczy.

      — So, so. A bor jobban.

      Korbuly ezúttal is kivágta magát.

      — Vacsora után jöhet a bor. Előtte konyakot kell inni.

      Túróczy segített Ingének az étel kiválasztásában, de a rendelést ezúttal is Korbuly adta le a pincérnek, és ő volt az első, aki a vacsora elfogyasztása után felkérte a nőt táncolni. Az étteremben négytagú zenekar játszott eleddig lassú, andalító és régi slágereket. Most, hogy a vendégek többsége végzett vacsorájával, és a táncparketten már megjelent néhány pár, pergősebb twistre váltottak.

      Túróczy a táncolókat figyelte, közben maga sem érzékelte, hogy némi elégtétellel nyugtázza az észrevehető különbséget. Korbuly mozgását nevetségesen esetlennek találta, míg Inge léptein észrevehető volt a könnyedség, a zene élvezete. Lábai a twist ütemére automatikusan emelkedtek, s valahányszor térde fülé csúszott a szoknyája, Túróczy akaratlanul is nyelt egyet. A twistet ismét egy lassú szám követte. Szembetűnő volt, hogy a többi párhoz képest Inge és Korbuly nem simultak egymáshoz. Korbulyra nem volt jellemző az efféle tartózkodás.

      — Nagyon jól táncol — bókolt Túróczy, miután a pár visszatért az asztalhoz.

      Inge egy kissé félrebillentette fejét, és kacérkodva kérdezte.

      — Hogy tudod? Mi még nem táncoltunk.

      — Ezen ne múljék — állt fel Túróczy a székéről.

      Három szám után az asztalhoz akarta kísérni Ingét, de a nő visszatartotta. Fejét a férfi vállára hajtva szorosan húzta magához. Már nem is táncoltak, csak egymásba kapaszkodva imbolyogtak a zene ütemére.

      Az asztalnál Korbuly koccintásra emelte borospoharát.

      — A táncospárra — mondta nem minden él nélkül.

      Inge nevetett, ivott a borból, s miután poharát visszahelyezte a terítőre, Túróczy keze után nyúlt és megszorította.

      — Öröm táncolni — mondta anélkül, hogy kezét visszahúzta volna.

      A jelenet nem kerülte el Korbuly figyelmét.

      Kisvártatva Inge elnézést kért, és kiment a mosdóba.

      — Azt hiszem, nyertél, haver — mondta Korbuly lemondó fintorral az arcán. — A legjobb lesz, ha lelépek. A hülye is látja, rád bukik a nő, én csak útban vagyok.

      — Kösz, haver, ez szép tőled.

      — Ne köszönj semmit. Ezért vagyunk haverok, nem?

      Nyúlt a pénztárcája után, de Túróczy leintette.

      — Hagyd! Én állom a cechet.

      Korbuly még megvárta, hogy Inge visszatérjen, aztán elköszönt tőlük. Inge nem marasztalta.

 

 

* * *

 

   

  Inge Hofmayer még nyolc napig tartózkodott Budapesten. Ezen idő alatt háromszor találkoztak, s azért csak ennyiszer, mert Túróczyt kötötte a szolgálat. Az utolsó éjszakát együtt töltötték a nő szállodai szobájában. Reggel azzal váltak el egymástól, hogy gyakori levélváltással tartják fenn kapcsolatukat.

      A levelek hetente keresztezték egymást. Hamarosan mind a kettő úgy érezte, behatóan ismeri a másikat, mindamellett, hogy egyikük sem tudta igazán elképzelni a másik életét.

      Inge például meg volt győződve arról, hogy Túróczy azért lakik albérletben egy öregasszonynál, mert az olcsóbb és így akar takarékoskodni. Nem írta ugyan, de tisztelte ezt a puritánságot, csak jóval később jött rá, a férfinek egy megtakarított fillérje sincs, meg hogy Budapesten nem úgy működik a világ, ahogy ő azt Nyugat-Németországban nap mint nap tapasztalhatja. Hogy nem azért bérel valaki más lakásában egy cselédszobát, mert így gazdaságosabb vagy egyszerűen csak sajnálja a pénzt egy különálló lakással járó költségekre. Inge csak nehezen fogta fel, s még akkor sem teljesen, hogy nem lehet csak úgy bárkinek, bármikor és bárhol lakást bérelni. Az államtól, minden bérház tulajdonosától és kezelőjétől csupán kérvényezni lehetett lakást, és a lakás kiutalásának nagyon szigorú kritériumai voltak, melyek között elsőként szerepelt az igénylő családi állapota. Magányosan élő ember, mint Túróczy is volt, eleve esélytelennek bizonyult.

      Túróczy számára viszont az volt felfoghatatlan, hogy Inge — írta azt egyik levelében — egy hétvégére csak úgy átruccan barátnőjével Koppenhágába szórakozni a Tivoliban. Olyasvalakinek, aki még útlevéllel sem rendelkezett — és nem azért, mert nem akarta vagy elfelejtette kiváltani, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy útlevélhez jutni legalább olyan körülményes volt, mint lakást szerezni —, egy ilyen villámlátogatás más országba elérhetetlen és irigylésre méltó csodának számított. Magyarországon — abban az időben — az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki, ha egyáltalán volt rá pénze, gondol egyet és lesétál a legközelebbi autókereskedésbe autót venni magának. Amint azt egy másik levelének beszámolója szerint Inge tette.

      Levelezésük érdekessége volt, hogy Túróczy németül, míg Inge magyarul írta leveleit. Kétségtelen, ezek a levelek tele voltak nyelvi hibákkal, ám a kacifántos mondatok éppen ebből fakadó különös bája megértő mosolyt csalt az arcukra. Egyik sem bírálta a másik nyelvi botlásait.

      Szerették a zenét, szerettek táncolni és moziba járni, és ez a közös érdeklődés alapul szolgált arra, hogy egyéb területeken is feltérképezzék egymást. Az a tény például, hogy Nyugat-Németországban egészen más filmeket vetítettek a mozik, mint Magyarországon, magyarázatra szorult, az okok fejtegetése lehetőséget nyújtott a másik ízlésének, és egy kissé életkörülményeinek megismerésére is.

      Mindketten találtak a másikban egy kevés egzotikumot.

 

 

* * *

 

     

Inge második látogatásakor Túróczy néhány nap szabadságot kért és kapott. Inge úgy intézte hivatalos dolgait, hogy öt napot együtt tölthessenek a Balatonnál. Augusztus lévén tökéletes nyáridő fogadta őket a tóparton. A szállodai szobát Inge bérelte Siófokon, s a nyugat-német útlevélre való tekintettel, no meg a tetemes borravalónak köszönhetően a szálló portáján senki sem akadt fenn azon, hogy a német hölgy esténként nem egyedül tér nyugovóra. Túróczyt legfeljebb irigykedő tekintetek kísérték, s ez, bár nem vallotta be magának, legyezte hiúságát.

      Idejüket strandolással, hajókirándulással töltötték, esténként zenés kerthelységeket kerestek fel, és záróráig táncoltak.

      A víz közelsége hasonló élményekre emlékeztette őket. Inge az Északi tengeren töltött nyarakról, Túróczy a tiszaparti kalandjairól mesélt. Hamar kiderítették egymásról, hogy félnek a víztől. Ingéből a viharos tenger váltotta ki ezt a félelmet, Túróczyból a Tisza örvényei, amelyek húsz évvel korábban szeme láttára nyelték el egyik barátját. A Balaton békés vize semmi veszéllyel nem fenyegetett, mégis úgy érezték, a másiktól kapják az erőt legyűrni víztől való félelmüket.

      Az öt nap gyorsan eltelt. Túróczy kikísérte Ingét a pályaudvarra. Nehezen vettek búcsút egymástól, de abban a reményben, hogy mihamarabb újra találkoznak. A pályaudvarról egyenesen a Vámőrség legényszállására ment. Ismerte barátja szolgálati beosztását, és remélte, hogy ott találja.

      Korbuly bizalmaskodó vigyorral fogadta.

      — Kiélvezted magad, haver? Milyen a nő?

      — Klassz.

      — Kész? Ennyi? — kérdezte Korbuly csalódottan.

      — Ennyi.

      — Csak tudnám, mit eszik rajtad ez a Lorelei?

      Ezen már Túróczy is elgondolkodott. Úgy érezte, a kérdésre az együtt töltött éjszakák adják meg a választ. Egymáshoz illő párnak bizonyultak.

      — Talán azt, hogy szép szál gyerek vagyok.

      — Hülye. Hogy neked nincs, azzal tisztában vagyok, de legalább neki van pénze?

      — Hogy érted?

      — Gazdag?

      — Sejtelmem sincs róla. De nem hiszem.

      — Mondom, hülye vagy. Ezt kellett volna legelőször kitudakolni. Azért holtbiztos, hogy több pénze van, mint kettőnknek együttvéve.

      — Miből gondolod?

      — Ugyan, haver, ne add a hülyét! Nyugat-Németországban még egy nő is többet keres, mint amennyiről mi csak álmodunk.

      — Nem firtattam az anyagi helyzetét.

      — De azért hagytad fizetni.

      Túróczy elvörösödött.

      — Néha.

      — El tudom képzelni. Megfogtad az isten lábát.

 

 

* * *

 

 

 

      Korbuly szerette a pénzt, megkeresni és elkölteni egyaránt. Nem voltak távolabbi céljai, ami takarékosságra serkentette volna, egyébként is az volt a véleménye, egy lakás vagy egy autó árát élete végéig sem gyűjti össze. Az esti kiruccanások viszont elég sokba kerültek. Élt is minden pénzszerzési lehetőséggel. Túróczyval együtt számtalan csempészt lebuktattak, elsősorban Korbuly rámenősségének és szimatának köszönhetően. A csempészektől elkobzott értékek után jutalékot kaptak, keresetükre így — az átlaghoz képest — nem panaszkodhattak. S mivel kölcsönösen megbíztak egymásban, ezen felül is csurrant cseppent. Nem minden lefoglalt áruval számoltak el. Egy-egy karton cigaretta, egy drágább parfűm, egy üveg márkás ital, néha egy karóra vagy apróbb ékszer mindenki tudta nélkül a birtokukban maradt.

      Ami ki nem mondott, s a felszínen soha nem mutatkozó ellentét volt közöttük, az mélyről fakadt. Korbuly, aki alacsonyabb, s talán éppen ennélfogva ügyesebb és erősebb volt barátjánál, a katonaságtól magasabb rangban szerelt le, törzsőrmesterként, amit a Vámőrségnél is figyelembe vettek. Túróczyénál gyorsabb előmeneteléhez feltehetőleg az is hozzájárult, hogy paraszti származású volt. Szüleit még rosszindulattal sem lehetett volna kulákoknak besorolni, már csak azért sem, mert a birtokukban tudott két hold nehezen megmunkálható földet elsők között adták be a közösbe. Hogy nem teljesen önként, annak sehol nem maradt nyoma. A szövetkezeti tagsággal mégis jobban jártak, anyagi helyzetük sokat javult, elsősorban a háztáji kert révén. Ennek dacára az öregek meg voltak győződve, kilábalhatatlan szegénységben van osztályrészük. Ebből a vélt szegénységből fakadt az is, hogy Korbuly olyan jól érezte magát özvegy Túróczynénál.

      A szegedi lakás megkopott, de gondosan tisztán tartott bútoraival szerény polgári jólét nyomait viselte magán. Olyasvalami áradt ebből a — családfő örökségét őrző — lakásból, amire Korbuly titokban mindig is vágyott. Az idősebb Túróczy András olajmérnök volt és szociáldemokrata, a polgári hagyományok tisztelője, aki fiát is hasonló ideálokra akarta nevelni. Nem rajta múlott, de talán a fián sem, hogy ebbéli igyekezete nem hozta meg a várt eredményt.

      Amikor Túróczyt besorozták, apjának szociáldemokrata múltja már inkább számított hátránynak, mint előnynek, emiatt a ranglétrán sem lépkedett úgy, ahogy esetleg szerette volna. Igaz, azt sem írhatták javára, hogy a gyakorlati foglakozásokon említésre méltó előmenetelt tanúsít. Túróczy nyúlánk fiatalember volt, esetlen mozgású, mondhatni nyugodtan, ügyetlen. E téren jelentkező elmaradását eszével iparkodott ellensúlyozni, több, de inkább kevesebb sikerrel.

      Tagadhatatlanul okos volt, alapvető műveltséggel is rendelkezett, de már egy adott és főleg kritikus helyzetben nem vágott úgy az esze, mint a barátjáé, aki mindig és minden körülmények között feltalálta magát.

      Korbulynak ez a tulajdonsága a Vámőrségnél is érvényesült, részint ezért is volt — igaz, csak egy fokkal — magasabb rangban barátjánál. A magasabb rangfokozat természetesen nagyobb fizetéssel is járt. Kettejük viszonyában ez azért bírt jelentőséggel, mert Korbuly szinte minden jövedelmét felélhette, míg Túróczy kevesebb fizetéséből édesanyját is támogatta. S persze az albérlet is többe került, mint a vámőrségi legényszállás.

 

 

* * *

 

Folyt. köv.

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás