Pápay Aranka : Két asszony

Készülő családregényem részlete


(meghallgatom)

 

Az 1910-es években, a falun elitnek számító középosztály megteremtette magának külön kis világát, amíg az első világégés bele nem szólt ebbe is, mint minden másba. A jobb sorsra érdemes falusiak hétköznapjait legényegyleti rendezvények, teadélutánok, zártkörű bálok, és az olvasókör színesítette. Egyáltalán nem volt olyan megvetni való az a poros, falusi élet. Helyi amatőr színjátszókkal gyakran még zenés népszínműveket is bemutattak, ahová bárki jegyet válthatott.

Anyáink és apáink ismerték a módját — és éltek is vele —, hogyan pezsegtessék az élet ama felét, ami a hétköznapok munkálkodásából maradt.

A férfiak pinceszerekkel oldották meg a nők távoltartását azzal az ürüggyel, hogy finom boraikkal egymás előtt büszkélkedhessenek. Igazából azonban: hogy szabadon elengedhessék magukat, és annak a hölgyek ne lehessenek tanúi, ahogyan a szesz már a fejekbe szállt. Hogy a hazaérkező férjek milyen állapotban kerültek nejeik elé, az már egy másik dolog.

Ha igazságosak akarunk maradni, előfordult maximum csak politizáló, vitázó est is, ami viszont véresen komoly szóváltásokba volt képes átcsapni.

A szüretek, a disznóölések és -torok is jó alkalmakat szolgáltattak a társasági élet fenntartására.

A nagycsaládok és a komaság azonban délutáni kávézásra vagy parádés vacsorák ürügyén is szívesen gyűltek össze, sokkal személyesebb, árnyaltan meghittebb jelleggel. Ezek az összejövetelek mindig másik házban, örök körforgásban zajlottak. Meghatározott rend, részben rang szerint is csoportosítva, és a háziasszony specialitásaihoz igazítva.

Az úri és úribb vagy a nem is szigorúan előkelő körök közti távoltartást kicsit oldotta a falusi összezártság. A gyógyszerész felesége szerda délutáni haboskávéinak és süteményeinek — amit a bóbitás szobalánnyal szervíroztatott — rendes vendégei az orvos és neje, a plébános, a kántor volt, de külön meghívások is akadhattak hozzá az egyébként rangon aluli társaságból, amennyiben az ominózus személy rendkívüli módon kitűntette magát valamivel.

Az ifjú kántor édesanyjának ízletes vacsoráira a kiterjedt família minden tagja járt, ilyenkor csak az aprónépet hagyták otthon.

A fiatalok társaságba bevezetésétől az összehozott jegyességig, sok mindenre alkalmat adott ez a társasági érintkezési forma. Falun nem vették túlzottan komolyra azt sem, ha a rangjánál egy kicsivel feljebb, vagy lejjebb házasodott az a fiatal. Fontosabb a róluk kialakult múlt, vagy jövő képe. Az idősebb, tapasztalt asszonyok az állandó kapcsolattartással, bölcsességeikkel is segíthették a párválasztás előtt állókat. Nem mintha ezt ők egyértelmű örömmel vették volna, akadt bizony, aki nem kért belőle. Az öntudatosabbja, akinek volt önálló elképzelése nem örült, hogy szinte semmi nem maradhatott titokban az ilyen közösségekben. Arra azért mégis jó egy nagycsalád, hogy többé-kevésbé minden helyzetben számíthattak egymásra a hétköznapokban is.

Egy—egy összejövetel az új divatok megbeszélésére, kézimunkafortélyok átadására és finom receptek kicserélésére is remek alkalmat adott. Nem beszélve a jó kis pletykák terjesztéséről! A hírek amúgy is igen gyorsan terjedtek, de meg kellett azokat kissé fűszerezni, hogy még élvezetesebbekké váljanak. Hogy aztán azokban mennyi a jó, vagy rosszindulat, ki firtatta azt? Ha mégis megtette valaki, akkor még szórakoztatóbbá vált az egész!

Március végén még korán esteledett, hétre gyülekezett Katalin asszonyhoz a vacsorára hívott vendég-koszorú. A hirtelen jött felmelegedéstől kissé pilledten, urának karján érkezett Mária, az Ausztriából származó, az ozorai, Esterházy birtokra Szászrégenből áttelepült, sokgyermekes uradalmi állatorvos, Huszár Ferenc legidősebb lánya. Nyolcévesen csak annyit tanított meg az akkor még Schorn Maria-val az édesanyja, hogy:

„Nem tu-dok ma-gya-rul”. Azóta hibátlan magyarsága már nem is árulkodott arról, hogy más az anyanyelve.

A szülők több fiatalembert is kinéztek két nagylányuk, Mariska és húga, Irma számára megfelelő férjnek, köztük egy biztos állású, uradalmi erdészt is, akit háztűznézőbe hozott egy jóakaró a Huszár kisasszonyokhoz. A kisebbik leány már úgy határozott, hogy a zárdában, ahol eddig tanult, felveszi a fátyolt és őt nem lehetett erről lebeszélni.

A „jó parti” csalódottan távozott, mert egyik lány sem adta neki a kezét, a talpraesett Mariskától is kosarat kapott. Ö is meglehetősen makacsul ment a saját maga választotta úton. Szülei óhajtásai ellenében a snájdig és bohém, de szegény, fiatal borbélylegényt választotta férjül, aki a társaság kedvence volt.

 

Pápay Jenő a vándoriparosok akkor még divatos útját bejárta már, szakmai és egyéb tapasztalatokat Olasz— és Németországban gyűjtött. Egészségügyi képzettséget is szerzett, hogy tudott fogat húzni és a sűrű, rossz vér lecsapolásához „köpölyözni” is, kis üveg-harangocskákkal, ami a piócák kiűzésével ebből a felcseri tudományból, jelentős haladásnak számított.

A férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptevőt szerették benne. A kiharcolt esküvő után Mariska nagy igyekezettel tartotta őt kordában, eleinte több, később kevesebb sikerrel. Kezdeti befolyására csakhamar önálló borbélyüzletet nyitottak, ami aztán a környék legnagyobb forgalmát bonyolította. Két kisfiúk született azóta, és már várták a harmadik gyermeket. A szülők kénytelen—kelletlen megbékéltek Mariska választásával.

Az amúgy is gömbölyded asszonyka nehézkesen döcögött be nagy pocakjával a vacsoravendégek közé. Azonnal a legkényelmesebb fotelba ültették, dereka mögé egy díszpárnát dugtak és mindenki körülötte sürgött-forgott.

— Drága Mariskám, milyen kedves tőled, hogy a te állapotodban sem hanyagolsz el bennünket. Hiszen otthon is annyi gondod lehet! A kisfiúkat kire tudtad rábízni? — érdeklődött Katalin asszony.

— Karola mama vigyáz rájuk, le is fekteti őket. Mostanában úgyis sokszor veszi át gondjaim nagyrészét, mert már nagyon nehéz nekem. Még szerencse, hogy húgaim nőnek, Margitka sokat tud már segíteni, de Erzsike kicsi még. Otthon is túl nagy a teher a Mama vállán!

Erzsike a legkisebb húga volt Mariskának, az ő második kisfiával egyidős. Mióta férjhez ment, hol a Mama, hol Mariska volt áldott állapotban. Abban az időben a bőséges gyermekáldás nem számított ritkaságnak. Sajnos a csecsemő-halandóság sem.

— Bizony, bizony! — bólogattak az asszonyok, és közben össze-összenéztek.

— Mikorra várod a babát?

— Talán két hét múlva… — sóhajtott Mariska, visszaigazítva a feje búbjára tűzött laza kis kontyból rakoncátlanul elszabadult fürtjei egyikét, amik az aggodalmasra igazított arcocskáját vidámítva keretezték.

A szoba mélyén egy szék magas támlájára könyökölve állt Juliska, a házigazda köztiszteletben álló unokahúga. Az ő magasra fésült barna kontyából egyetlen elszabadult tincsecske sem bújt elő. Királynői tartását minden ifjú és éltes hölgy irigyelte csakúgy, mint a rafináltan szabott kosztümjeit, amelyeket maga varrt.

Sudár termetét suhogó taftból készült kétrészes ruhája még jobban kiemelte, annak ellenére, hogy blúzán a magasan záródó nyak alatti — mell magasságából induló — sima részt, apró pliszébe rakta, az oldalt a csípőjéig ért, de elől ívelten meghosszabbította, így tűntetve el dereka vonalát. Az akkoriban még divatos, halcsontos fűzők elismert mestere volt ő, de már csak kivételes esetben vállalt munkát. Férje, a nála tíz évvel fiatalabb órás-mester mellett már nem kényszerült folytatni ezt a szép foglalkozást, a megye hölgyeinek nagy bánatára.

Juliska harminc éves korában a család rábeszélésére mondott igent a letelepedni szándékozó vándorórásnak, Hohlfeld Lénárdnak.

Addig korán megözvegyült édesanyjával és annak alig felcseperedett húgával élt, kézimunkázásból, no meg az ügyesen haszonbérbe adott kis szőlő-birtokocskából, amit fiatalon meghalt, neves kádármester apja hagyott rájuk. Egyetlen öccsét, taníttatni is futotta a három hölgy jövedelméből. István így később a pécsi szénbányák igazgatóságán szép karriert futhatott be. Bányamesteri rangjára büszke lehetett a család.

Kautz Juliska fehérnemű-készítő szalonjának jó hírét a megye határain túlra szájról-szájra adták a nemesasszonyok. Csak válogatott kuncsaftoknak dolgoztak.

Kedves, de zárkózott és határozott, magabiztos teremtés volt. Már rég’ lemondott arról, hogy a megye határain belül megfelelő párra találjon.

Gyermekek utáni vágyakozásáról azonban minden bennfentes tudott. Ezért amikor feltűnt a faluban, az addig soha nem látott csodajárgányát — a velocipédet — tekerve egy fiatalember, a szemfüles asszonyságok hamarosan méltó partinak találták őt szeretett Juliskájuk számára. A komoly hölgy első tiltakozásai dacára, a józan megfontolás győzött — jobb a konty a gyűrött pártánál, mondván —, kis idő múltán mégis egy kiegyensúlyozott házassághoz vezetett a céltudatos, ifjú idegennel. Lénárdról egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy hódító szépfiú, inkább egy jól öltözött — vékonysága ellenére is — kölyökmackóhoz volt hasonlatos.

Hamar elterjedt róla, hogy bérelt kis szobájában szorgalmasan javítja a hozzá vitt, beteg órákat, pontosan fizeti a koszt-kvártélybért a ház asszonyának, közben párnapra másik falukba is átjár dolgozni. Soha nem látták vendéglőkben, csak egy-egy hosszú sétát tett esténként.

Nem titkolt célja volt, hogy valahol megállapodhasson… Aztán amikor már társaságba is hívogatták az is kiderült, hogy kellemes gitárjátéka mellé eldünnyög érzelmes operett dalokat és tréfás — ahogy ő nevezte: „kuplettákat”. Ezeknek a szöveges kottáit beszerző útjain soha nem mulasztotta el megvásárolni. Az itteni társaságban az előbbiekkel főleg a hölgyeknek okozott nagy örömet, az utóbbiakkal az uraknak, mert nemegyszer merészen pikáns kis dalocskák voltak azok a kuplék.

Szülei házában húgaival, Bertuskával, Mártuskával és öccsükkel, Gyulával kisebb házi koncerteket is szoktak rögtönözni.

Mariska papája azt is kinyomozta, hogy ez a fiú bécsi származású és így kitűnő partner az általa oly nagyon hiányolt „dajcsoláshoz” is, mert itt senkivel nem tudott eddig egy jót beszélgetni az anyanyelvén. Sőt, szívesen fogadta volna vejéül is.

A hölgyek tanácsa és persze a fiatalok, mindhárman másképp döntöttek. Órásfeleség Juliskából lett és Lénárd hamarosan az esküvő után Jenőfire magyarosította osztrák nevét.

Az ifiasszony kortalan vonásai felett tökéletesen tudott uralkodni, tiszteletet parancsoló jelenség volt, de az ő rovására írható, nagy korkülönbség egyre kevésbé tűnt fel az idő múlásával. A vézna órás csakhamar pocakot eresztett, neje szoknyáján ülő, jó férj vált belőle. Egy hat éves kislány boldog szülei voltak. A kis Ilonkán kívül azonban apró sírhantok tanúskodtak arról, hogy már három gyermeket temettek el.

A párhónapos iker csecsemők és a két éves Jancsika halála nemcsak a lelkét gyötörte meg, de az élettelen magzatainak szülésébe majdnem bele is halt Juliska, a megpróbáltatások mégsem hagytak a külsején semmi nyomot.

 

*

Nagy barátságok is születtek azidőtájt, nem csupán a vérrokonság volt szoros kapocs.

Horn Imre, aki eredetileg csizmadia mester volt Ozorán, később munkafelügyelő lett a közeli Vám puszta gazdaságában. Hosszú ideig nagyon jó barátságban volt Jenőfiékkel, esténként hol egyiküknél, hol másikuknál jöttek össze kártyázni.

A jó ismeretségből komaság lett. Horn Imre és neje, Prell Matild iker gyermekeit, Jánost és Veronkát, valamint Istvánt is Jenőfiék tartották keresztvíz alá.

Lénárd és Juliska iker gyermekeit és a kisfiúkat — Jancsikát — pedig Hornék kereszteltették. Sajnos ez a három gyermek meghalt, de a komaság és egy aranyos történet is fennmaradt a két családban.     

Amikor a várandós Matild kikísérte a viziten náluk vendégeskedő, szintén gyermeket váró Juliskát, a kapuban a vendég megjegyezte:

— Matild mi nem is ketten, hanem négyen búcsúzkodunk.

Ezen akkor jót nevettek!

És a szülések után kiderült, hogy nem is négyen, hanem hatan voltak, mivel mindketten ikreknek adtak életet. Aztán sokáig emlegették:

— Hányan is beszélgettünk mi akkor a kapuban?

A napi kapcsolat Juliska halála után lassan megszűnt, de arra emlékezett mindkét család, hogy Hornék Margit nevű kisebb lánya mindig „Jenőfi keresztpapát” mondott a testvérei után, akkor is, amikor már Burza Józsefnénak hívták, pedig őt már nem is Jenőfiék kereszteltették.

Juliska az életébe nem engedett idősebb nénjeinek beleszólni és a fájdalmait, gondjait szigorúan magánügynek tartotta. A hölgykoszorú kénytelen volt ezt tiszteletben tartani.

— Milyen jól nézel ki Juliska drágám! Ugye híztál pár kilót? — kérdezte ezen az estén némi irigységgel vegyes kárörömmel a szétfolyt termetű Teruska.

— Valóban, felszedtem valamicskét. De most nem is bánom. — Mosolyát elnyomva hajolt az asztal fölé, hogy precízen megigazítson egy terítéket.

A konyha felől étvágykeltő illatok lopakodtak be. Hamarosan mindenki a gőzölgő tányérjával foglalatoskodott és az elragadtatott dicséretek csak úgy röpködtek a levegőben, a finom ételek páráival kergetőzve.  

Mariska nyögdécselve, teljesen elpilledve zökkent vissza a vacsora előtti karosszékébe. Nagy pocakját dédelgette, a társaság megkülönböztető figyelmétől kísérve. Amíg a férfiak elvonultak egy kártyapartira, Juliska — miután segített a két fiatal, viháncoló lánykának az asztal leszedésében — kerített magának egy másik díszpárnát és elnézést kérve, elhúzódott a lámpa fényköréből, hogy pár jótékony percre lepihenjen a dívány sarkában. Nem keltett ezzel semmi feltűnést, hiszen a megszokott, ilyetén röpke sziesztájának elmaradása jobban feltűnt volna a társaságnak.

 Kint a konyhában Teruska sóhajtozva törölgette az aranyszélű tányérokat.

— Szegény Juliska! Mennyire szerettek volna ők is több gyereket! Biztosan fájó szívvel látja, hogy Mariskáék már a harmadikat várják maholnap. — A többiek is sajnálkozva helyeseltek.

A két lányka kuncogását leszámítva csendben kerültek elő a legfrissebb, megmutatni kívánt kézimunkák. Mire a csacsogás is egyre jobban felhangosodott Juliska is előkerült, felfrissített arccal és frizurával.

— Mostanában látták nálad a fürgedi jegyzőnét. Csak nem sikerült rábeszélnie egy fűző elkészítésére? — érdeklődött a kíváncsi Bözsike.

— Tényleg azért jött, szerette volna, de mostanában arra sehogyan nem lenne időm — válaszolta Juliska és újra elnyomott egy mosolyt.

A hölgyek élénk nevetgélésekkel kísérve túlságosan elmerültek a fontos eszmecserékben, apró történeteik, kis tapasztalataik és receptjeik kicserélésében. Figyelmüket elkerülte Juliska huncut arckifejezése.

Miután Lénárd elbűvölte a társaságot a „Londonban, hej…” és a „Szellők szárnyán” dallamaival, áthívták őt a férfiak a gitárjával együtt, a kártyaasztal közelébe. Amíg az előkészületek folytak, el-elsütöttek egy helyi anekdotát, vagy viccet. Most is megszólalt a segédjegyző:

— Jenő, te biztosan többet tudsz a volt mestered legutolsó foghúzásáról.

Mivel a férfipletyka legfőbb színtere egyébként is a fodrászműhely vala…

A feltett kérdés nyomán általános derültség támadt. De Jenő nem akart nyilatkozni.

— Majd én elmesélem! — kiáltott a harsány fakereskedő.

— A sógorának nehezen jött ki a fájós zápfoga, de megitták már a háznál található összes pálinkát, ha annak elmegy a hatása, a koma nem ül még egyszer a borbélyszékbe fogat húzatni. A pálinkában rejtőzködik nem csak a fájdalomcsillapító, de a bátorság is. Hát nem eresztette, húzta-húzta még a székből is le, szék mellé a földre. A nagy zuttyanástól aztán a fogóban maradt a pudvás fog.

— Ez nem egészen így történt — szólt közbe valaki.

— Hanem tovább húzta, ki az ajtón és csak akkor esett hanyatt, amikor a sógor lába elakadt az udvaron lévő szőlőtőkében. A fogóban meg ott éktelenkedett már az a rossz fog.

Hatalmas nevetés közepette el is hitték, hogy ez így esett meg.

— No, erre koccintunk! — emelte poharát a kádár és kiosztotta a kártyalapokat.

A szépművű falióra méltóságteljesen kongatta el a tizenegyet.

Ahogy múlt az idő, úgy lett egyre csapzottabb Mariska arcocskája a vidám loknik keretében. Nehézkesen felállt, átment a zsongó ebédlőn.

— Jenő! — rebegte végül a füstbe borult kisszoba ajtajához támaszkodva.  — Én már nagyon elfáradtam. Mehetnénk?

Azonnal mozgolódás támadt, hiszen az előrehaladott állapotra ki ne lenne tekintettel! A férfiak sietve befejezték a partit és szedelőzködni kezdtek. A hölgyek is a falióra felé pillantgattak, az idő tényleg, igencsak elrepült.

Juliska tekintete a fejek felett találkozott férjuram kérdő pillantásával, aki alig észrevehetően bólintott.

A levegőbe cuppanó puszik mellé senki nem mulasztotta el, mégegyszer megdicsérni és megköszönni a remekül sikerült estét és a finom vacsorát.

Az éjszaka hűvösében ki-ki az otthona felé igyekezett. Akadt, akinek azért furcsa hiányérzetet okozott, hogy Juliska nem azzal köszönt el, hogy — legközelebb nálunk —, pedig ő következett volna a sorban…

Jenő szokásos korareggeli borotváló körútja elején, az első kuncsafttól lépett ki az utcára. A túloldalon sietős léptekkel közeledett valaki.

— Hol jártál te ilyen korán Lénárd? — kérdezte, amikor felismerte az ifjú órásmestert.

— Csak a bábaasszonyt kísértem haza…

— Honnét?

— Hát tőlünk.

— Mit keresett nálatok a bába?

— Ó, hajnalban egy apró kislányunk született! — válaszolt az boldogan sugárzó arccal, hatalmas bajuszát büszkén megsimogatva.

— Miii? — hüledezett a másik babaváró apa.

— És hála Istennek Juliska és a kis Aranka is jól vannak, de megbocsáss, most sietek…

Jenő pislogva nézett a barátja után, még a kezét is elfelejtette leengedni a kézfogás után, csak maga elé hebegte:

— Gratulálok…

Akkor még hogyan lehetett volna sejteni, hogy a már két fiúcska boldog apukája, Jenő — aki olyan értetlenül nézett Lénárd után azon a reggelen — majdani menyének születéséről kapott hírt.

    Hét nap múlva a kis Mariska is megszületett. Cseperedő koruktól kezdve együtt játszott a két kislány és barátságuk felnőtt korukban sem ért véget.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/