Ludwig van Beethowen: Holdfény szonáta /parafrázis/ Bőven rakott polcokon tartom hajad színét, gyöngyfényű leheleted, (hűs illatú permet simogatta Hold…) fényedben hömpölygök, álmodom, hogy van és mindig volt, – Szerelem.
Kavard meg, tudod, most alvad a vér, a bíbor, ha feketébe szalad, akkor a kés élén, rég ott hagytad magad, nem te csorogsz, más rogy térdre, szemedben szívalakban hajlik a jelen a jöv? fölébe. Én is teszem [… Tovább]
A hold köntösét hegyekre teríti. Lábával belép a csendbe, nézem az ablakból tótükrök messzeségét. Csak néhány csillag van a szekéren, gördülne ablakomba. Látom, s szinte el is érem. Kedvesemről susognak a fák.
Nehezen hajolt le vastag, hosszú szoknyájában, de felvette a szalmaszálat. Szinte alig érezte annak vékony testét kérges ujjai között. Elejtette, nem is egyszer, de újra és újra felemelte síró derekára nem hallgatva. Szeme már alig találta meg a többi [… Tovább]
A vándor er?teljes léptekkel haladt az éjjel. Égszínkék szeme, telve ifjúsággal és reménnyel. A tejszer?, fátyolos hold alatt sikló árnyas út, szelíden emelked? vizeny?s, zöld síkságra fut. A távolba vesz? hegységek hullámzó tetejét, a békét sugalló ég, körvonalai metszették. [… Tovább]
