Hogy már láttalak
és ez is egy viszony,
kett?nk között így sz?
hálót a gy?r?z? iszony,
az els? szónál, majd csomózzuk
e kapcsolat bogát,
zárt karunk között húzzuk
meg jöv?nk szembogarát.
Lényed, mint kútba
ejtett ima,
csapong bennem és
taszít a döbbenet karjaiba,
önnön börtönöm falára
ablak gyanánt festelek téged,
immár embert?l várva
isteni emberséget.
A közös tér minden perce,
kattog bennem, fáradt
ég?n reményt szegecselve,
szememben az álmot
valósággá szövöm,
míg nézem, hogy a Nap
elbiceg az alkonyba porzó
rögökön.
Mert ki él, erre vár,
darabból egésszé lenni,
vihar el?tti csendben csak
a távoli morajlást lesni.
És ha majd kiszakad az ég,
kezedb?l hajtok tet?t magamnak,
s beledolgozok minden hajszálat,
holmi illat-habarcsnak,
de amíg csak az es?
szitál, s szaga száll,
mérd az id?t, ahogy
bordáimba kiabál.
Mert minden mi él, remeg,
küzd és halad,
minden atom, mi felépít, és
véredben a savad, mi
felém napról napra
– és itt borulok vertként a földre –
lök és taszít, az id? meg zörögve
robog, míg én egy szavon lóbálom
a lábam,
mit két mosoly között
a szemedben találtam.
Nem sok ez, épp csak ennyi:
a mindenség helyett, inkább
egy percig lenni,
arrafelé, ahol vagy, vagy voltál,
egy mosoly, amit csak
kigondoltál.
Szavak, sz?jetek hálót,
velem bomlik a táj,
ne szóljon senki, ha a zaj
csendbe kalapál, egy szóért kiállt
ember, vad, isten és a semmi
egyensúly,
azt hiszem elég ennyi…
Hogy semmiért nem adnánk,
hisz belekarcolt a mélybe,
de mondok mást, nekünk ez
amolyan só a vetésre,
ha semmit nem aratsz, kenyérre
csak mástól telik,
de így leszel jubileumi sorban
az ünnepelt ezredik.
Így lettünk mi is,
koldustól a kölcsön, csak arra
kellett, hogy
az es? a tenyeredbe töltsön
egy örvényt, ami talán
te lehettél egy embertelen
magány hajnalán.
Sorsunk ez, de felszarvazott
az-iga,
h?tlen társunk így lett mások
iga-za,
minket nem a köz, vagy a jó,
de még a lét se formál,
s Isten – mint megbántott kisgyerek
a sarokban duzzog, hogy nem szóltál
hozzá, mikor a szükség
a testbe tévedt,
mikor a fehérít?be keverted
a nevetésed.
Kavard meg,
tudod, most alvad a vér,
a bíbor, ha feketébe szalad,
akkor a kés élén, rég
ott hagytad magad,
nem te csorogsz,
más rogy térdre,
szemedben szívalakban
hajlik a jelen a jöv?
fölébe.
Én is teszem nap,
nap után, a lét
elfolyik a kéz alatt,
pont ott, ahol, ha lesújtasz
a test és lélek szétszakad
– így mondják, akik tudják,
az élet túl drága,
ahhoz, hogy mindenki
egyaránt használja. –
És ha feketedik, kezedbe
rágja magát a tömeg,
a cs? a világ,
te meg mint holmi löveg,
tócsába rendezed
– de ügyelj gondosan -,
a látszat legyen számodra
a tér,
ami Isten helyett egy haláltól
megváltás ígér.
Szabad ki hiszi, s
?rült, ha teszi, a pillanat,
mint felismerés hasít félbe,
dühöd, mint mérget,
kevered a vérbe, el?ször
a szívet, majd az agyat
festi, s ha nem magad
úgy mást pusztít.
Vörösb?l fekete lesz,
ahogy a nap fagy az éjbe,
alkonynak hívják,
ha csillagok gy?lnek
temetésre…
Egy árnyék fúródott a térbe,
– gondolj utána
nem lehet -,
én mégis láttam a Holdon
ülve egy égbe mutató
kezet.
Morzsát szórtam az ?rbe,
egy cakkos kráter szélén
csücsülve, no lám csak
ez maradt,
a szívem kivetettem,
s pecáztam az aszteroid
halakat.
Mennyire más így a lét,
koptatva egy mélység
peremét,
cip?m hopp – elvitte a fagy meg
az éjszaka, s a b?r?mbe
is beette már magát egy
id?söd? Tél szaga.
Én maradtam csak,
vagy els?ként mentem el
– a magány a vállát
vonja -,
árnyékommal ketten
vagyunk csak a libasorba.
Holdnak Holdja leszek én,
de csak egyetlen éjre,
– most hideg van és
fázom e szikrázó
feketeségbe-.
Most Te vagy, de más
kell, semmi sem igazán,
ami lehull kifakul, s én
rálépek a járdán,
a beton enged, tovább dob
újra,
felkap a szél, s a sál
belecsap arcunkba.
A képen én vagyok, és
Te valahol bennem,
visszatartasz attól, hogy az ész
a létnek célt keressen,
hisz a boldogság mint az álom,
oly öntudatlan, csak másba
szunnyadsz el, nem magadban.
Lásd én mégis ébren vagyok,
nem puha a párnám,
az álom pedig jó, neked is
kivágnám, hajtanék hajót
egy közös szigetre,
ahol egyszer, ha jónak látjuk
megöregszünk, s télre
elköltözünk egy
izzó cigarettavégre.
Az ablakon kopog az es?,
talán be akar jönni,
a villanyt oltsd le,
ma fáradt vagyok istennek
köszönni.
A hitet rég kifiléztem már,
csak a szálka
maradt,
s foglalt táblaként
teszem a menny kapujára
magamat.
Nincsen gondja velem
annak, kinek a sok közül
csak egy vagyok,
s leütött bábuként
rágcsálnak a sarokban
az angyalok.
Lehetnék én is
vak tömeg eleme,
padban koptatott
imakönyv fedele,
dúdolhatnék zsoltárt
kiürült téren,
vagy maradok önmagam
részben vagy egészen.
Az én bizalmam bárkája
megfeneklett régen,
habár sosem bocsátottam
vízre egészen.
A szívem annyit
süllyed amennyit bele-
rakok,
talán kevés teherrel
gyorsabban haladok.
Ha sorsom írják,
úgy én vagyok a tinta,
ha létem megunják,
belehajtanak egy galacsinba,
s mivel az égi kuka réges-
rég tele,
a világ a rothadó
szemét fedele.
A tábort?z körül
egy hely mindig szabad,
kergesd az árnyad,
hátha elkapod magad,
s ha nem buzgóság hajt,
csak a tény
– hinni valamiben -,
nem h? kell csak a
fény,
nézd, ahogy lényed
a lángba szaladt,
míg isten alszik
a csendes máglyád
alatt
Átjár a hideg,
ma huzatos a
testem,
kezedért nyúltam,
majd a pokrócot
kerestem,
a gyertya fénye
felett, hajad illata
száll,
a villanyt rég leoltottad
már.
Elfáradtam e semmiben,
vázam árboca
a matracba reccsen,
– bevontam vitorlám -,
s ringok csendben,
ahogy szádból a szél
arcomhoz ér.
Akár egy verset
fejezem be a napot,
s az álomba,
mi elaltatott
horgonyt vetek,
s magamat mára,
így (zárójelbe zárva)
elteszem a paplanok
fiókjába.
Ágra ült a lámpafény,
ég kabátján csillag
gombok, az árok
partját csend kaszálja,
s a talpam alatt
kihagy egy foltot.
Hazafelé mentem én,
szememben ébredezett
az álom,
s a Hold, mint égi
máglya sejlett át
a némaságon.
Körülöttem tombolt
a zaj hiánya,
s az utcakövek
alatt
gyökeret eresztettek
a ki nem mondott
szavak.
Az ajtó el?tt
vállamra ült
a perc,
én az ablakba
tettem,
habár,
ma már
vagy százat eltemettem.
Ez egy igen – igen régi darab.
Járom az erd?t, amíg kin?
a faodvában a bíbor id?,
lábam alatt a f? serceg,
s egy élet dalát kattogják
fenntr?l a csillag percek.
Lassú ez az álom, de ma még
elég, amíg a határ hátára
illeszkedik az ég,
amíg az ?r egy holdnyi
lyukon át ragyog,
amíg egyedül vagyok.
Amit tettem
újra kezdem,
én is tovább mehetnék,
amíg egyszer majd szivemen
elpattanak hirtelen
a soha nem volt erecskék.
Itt vagyok, akárhol is
a hazám neve, a minden
csúcsán nyugvó semmi közepe.
Elégedett senki
lettem, lekopogom hátha
így marad, s az esti
alkony majd meg?rzi
szavam, ha kopott fába
szú harap.
