Kavard meg,
tudod, most alvad a vér,
a bíbor, ha feketébe szalad,
akkor a kés élén, rég
ott hagytad magad,
nem te csorogsz,
más rogy térdre,
szemedben szívalakban
hajlik a jelen a jöv?
fölébe.
Én is teszem nap,
nap után, a lét
elfolyik a kéz alatt,
pont ott, ahol, ha lesújtasz
a test és lélek szétszakad
– így mondják, akik tudják,
az élet túl drága,
ahhoz, hogy mindenki
egyaránt használja. –
És ha feketedik, kezedbe
rágja magát a tömeg,
a cs? a világ,
te meg mint holmi löveg,
tócsába rendezed
– de ügyelj gondosan -,
a látszat legyen számodra
a tér,
ami Isten helyett egy haláltól
megváltás ígér.
Szabad ki hiszi, s
?rült, ha teszi, a pillanat,
mint felismerés hasít félbe,
dühöd, mint mérget,
kevered a vérbe, el?ször
a szívet, majd az agyat
festi, s ha nem magad
úgy mást pusztít.
Vörösb?l fekete lesz,
ahogy a nap fagy az éjbe,
alkonynak hívják,
ha csillagok gy?lnek
temetésre…