Szeibert Éva : A SZERELEM ÖRÖK…

Igaz történet…*

 

Hűvös tavaszi reggelen álmosan baktattam a buszmegálló felé, kerülgetve a pocsolyákat, amit az éjszakai zápor emlékben itt hagyott.

Az emberek fázósan várakoztak, türelmetlenül nyújtogatták nyakukat, de a busz nem jött. Persze most is késett, mint általában. Úgy látszik, ma már az utasok sem számítanak, hiába vették meg a méregdrága bérletet.

Ismerős arcot pillantottam meg a sorban, Erzsike állt ott fekete ruhában, leszegett fejjel, szomorúan. Kezében egy csokor szegfűt szorongatott. Igazából csak látásból ismertem, sokszor utaztunk együtt a buszon és gyakran beszélgettünk. Hozzáléptem és megszólítottam.

— Jó reggelt, Erzsike! Csak nincs valami baj, hogy feketében látom? — Könnyes szemmel nézett rám.

— Temetésre megyek. Meghalt a szomszédasszonyom. Ugye ismerte Nusikát?

— Persze, hogy ismertem, mindig a férjével járt vásárolni. Már legalább egy éve nem találkoztam velük.

(Magam előtt láttam őket, igaz a mondás az ellentétek vonzásáról, olyanok voltak, mint tűz meg a víz. Jánost magas, sovány, sápadt, csendes embernek alkotta az ég, ellenben Nusika alacsony, telt, pirospozsgás, beszédes asszonyka volt. Mégis lerítt róluk, hogy egymás örömére teremtette őket az Isten. Több mint ötven évet éltek együtt.)

— Tudja — szólalt meg Erzsike, félbeszakítva elmélkedésemet —, János nagy beteg volt, állítólag a tüdejét támadta meg a rák. Nusika odaadóan ápolta férjét, akkor is mellette volt és fogta a kezét, amikor meghalt.

Pont egy hónapja temette el párját. Gyermekük nincsen, így Nusika intézett mindent. Csodálatosan tartotta magát. A szertartáson nyugodtan ült, nem sírt, nem jajveszékelt. Egyenes derékkal ment a halottaskocsi után. Könnyek nélkül fogadta a részvétnyilvánításokat, még egy kis tort is rendezett a vidéki rokonoknak és az itteni szomszédoknak. Én segítettem neki a kínálásban. Még nevetett is, amikor férje gyermekkori barátja, Imre a közösen elkövetett csintalanságokról adomázott. A vendégek lassan szétszéledtek, ott maradtam, ne egyedül kelljen neki elmosogatni, összepakolni, aztán hazamentem.

Eddig jutottunk a beszélgetésben, amikor begördült a megállóba a sárga busz. Köhögött, prüszkölt és olyan füst gomolygott belőle, mint egy gyárkéményből, majd megállt egy méterre a járdaszegélytől.

Zsenge bajuszú ifjú sofőr sürgette az utasokat:

— Igyekezzenek emberek, mert tartani kell a járatidőt, emiatt az ócska roncs miatt így is negyedóra késésben vagyok. — Én is serényen kapaszkodtam fel a magas lépcsőre, közben tréfásan megjegyeztem:

— Nem tudom, hogy a lábam lett-e rövidebb, vagy a lépcső magasabb? — Sofőrke ma nem volt humoránál, mert rám mordult:

— Akinek nem tetszik, menjen taxival.

Elégedetten konstatáltam, hogy jó nevelést kapott, mert nem vénnyanyázott le! Illedelmesen megköszöntem a szíves invitálást, majd Erzsike után siettem és leültem mellé.

— Ott hagytam abba — szólalt meg Erzsike —, hogy nyugodtan jöttem el Nusikától, hiszen úgy tűnt, nem roppant össze. Másnap nem akartam zavarni, gondoltam piheni a temetés fáradalmait. Furcsának találtam, harmadnap sem láttam, pedig Nusika imádta a kertjét. Közel mentem a kerítéshez és átkiabáltam, választ nem kaptam, de halk szűkölésre lettem figyelmes. A házból hallatszott, öreg kutyájuk, Buksi lehetett. Akkor már rosszat sejtettem. Próbáltam bejutni a kapun, de zárva volt. Kihívtam a rendőröket, akik betörték az ajtót. Nusikát ott találták az ágyon fekve, akkor már holtan. Mellette permetszeres flakon. Buksi az ágy mellett őrizte kedves gazdasszonyát. Az orvos-szakértői vizsgálatok megállapították, hogy Nusika két napja halott, tehát miután eljöttem tőle, megitta a mérget.

A sárga roncstelep szuszogva bevánszorgott a végállomásra. Leszálltunk és megkértem Erzsikét, várjon meg. Vettem pár szál virágot és elindultam én is a temetésre, hogy lerójam tiszteletemet azok előtt, akik egy életen keresztül, és még azon túl is kitartottak egymás mellett.

Nusikának és Jánosnak elhiszem, hogy:

 

A SZERELEM ÖRÖK!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?