Nagy Horváth Ilona : Sacrum

I.

 

Megváltoztam.

Míg felnövesztettelek,

ahogy a kéz formálja az agyagot,

s az agyag formátlanra

a kezet,

torz lettem, nehézkes,

saras indulat,

amint te magasabb,

simább,

elegáns, kellemes

ívekkel.

Mondom:

megváltoztam.

Most

levakarnám

az emléked is

magamról,

de mindig

marad

egy köröm alá szorult

deformált

belőleddarab,

egy illetlen pötty

a ruhán,

amivel

bíbelődhetek

hajnalig.

Közben gondolkodom,

ki is vagyok most,

úgy túl mindenen,

hogy még mindenen innen,

s maradhatok-e ilyennek,

így,

pöttyösen,

hovatovább lila foltokkal,

hiszen a torz esték

ilyen sportszerűtlen

nyomot hagynak rajtam,

spontán bevérzések

holmi

negatív életérzések

ütötte apró tiltakozó

szigetek,

ma kész zendülés vagyok

megint.

Gyűlöllek.

 

 

II.

Apránként ölted meg magad,

s most állok fölötted tétován:

milyen rég halott vagy,

kockás süteményt eszem.

Ez az, ami valóság lehet,

az íz,

a fák kérge a tenyerem alatt,

napgyöngyök a fű közé

feszített pókhálón…

s a fedélen koppanó göröngyök.

Valaki veszített megint.

S a helyzet egyre súlyosabb,

itt maradtam gyász nélkül

a szívemben,

markomban nincs virágillat,

arra gondolok,

melyikünk lehet holtabb,

mert most nekem te ugyanúgy

nem vagy,

ahogy neked én

nem létezem.

Világaink között

kétméternyi hallgatag

rög,

puszta formalitás,

ki lent, ki fönt.

Foltok… alkonyodik.

 

 

III.

Harmadnap csörgés,

kutyaugatás,

te,

a koraéj ciklikusan

visszatérő hangjai.

Honnan szólsz megint,

melyik önkényesen kijelölt

magánhegyed

tetejéről hinted

a szót,

ajánlva nekem halat

és békét…

Az éggel takarózol,

nincs válasz,

ha kérdlek,

mire vagyunk mi példa,

mennék,

duruzsolsz nyomomban,

mutatod a helyes utat,

magyarázkodsz,

mi jó nekem,

s te talán hiszed.

Elmerengve sokszor képzelem,

nem is tudod,

kihez beszélsz,

fogalmad sincs, hogy

közben én fel-alá járok,

és lélekszakadva várok valamit,

ami túlmegy a szavakon.

 

 

IV.

Jelek,

behúzott nyakú

szótlan türelem.

Nehéz batyudból

átruházott  szerelemkövek.

…hal és béke,

nálam már

szakad a szövet,

de semmi baj,

még öt perc,

és itt se vagy,

tudom,

nem fogod látni,

hogy görnyedek,

takarítanálak

magamról,

sem hogy békétlen gyűl a folt,

mert én látok,

megköveztél,

s kezedben a hal

csak gazdagon körülírt

maroknyi

szálka volt.

 

 

V.

Ronda vagyok,

mint az este,

mi eltakarja előlem

a gyerekek

csillagszemeit,

Szobáról szobára

hurcolom magam,

ezt hagytad belőlem,

ezt a nagy, csúf ürességet,

és a vak,

ostoba estéket,

amikor

nem jár a levegő.

Két lábra emelkedett

eljátszott hadüzenet,

eltévelyedve, értelmetlenül

messze a

csatatértől,

villámot keresek,

valahol egy cikkanásnyi

fényt.

Meghaltál hát te is.

Az ablakot lesem…

… bordáim mögött

csendben, harag nélkül

esik az eső.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.