Cóbelék, miután elcsitultak a harcok és az élet kezdett visszazökkenni a napi kerékvágásba, összeültek, hogy megtárgyalják a teendőket. Istvánnak még a háború kitörése előtt 32.–ben megszületett a fia, aki szintén az István nevet kapta. A ház lakhatóvá tétele elsődleges feladatnak tűnt.
– Laknunk kell valahol, és ez most nem éppen a legalkalmasabb erre. Minél hamarabb hozzálátunk, annál jobb. Utána ráérünk majd a többire gondolni.
– De apa, honnét szerez maga embereket meg főleg anyagot? Most mindenki azt keres, építőanyagot, téglát, cementet, meszet és miegymást. Terveket nemigen kérnek, és ha van is terv, miből és mivel kivitelezzék?
– Idefigyelj Pista. Nem azon kell gondolkodnunk, hogy miből, hanem, hogy honnét. Valahonnét fel kell hajtanom anyagot. Cementet, meszet főleg. Homok, sóder van még a Duna–parton. Tégla meg szintén lesz. Na nem új, de régi téglát is fel lehet használni, csak a romok közül ki kell bányászni. Aztán, ha majd lesz új, akkor azzal folytatjuk.
– És az anyagi része? Mert a pénznek semmi értéke már lassan. Többe kerül a papír, amire nyomtatják, mint ami értéket rányomtatnak.
– Azokat az embereket kell felkeresnem, akiktől mindig vásároltam. Csak akad még valami „dugi anyag” a raktáraikban. Egy pár még tartozik is nekem régről. Most majd törleszthetik.
– És a szállítás? Kocsink az még csak akad, de üzemanyag?
– Na te is mindég csak a dolgok nehezebbik oldalát látod. A gyakorlatiasság nem erős oldalad. Legyél kicsit találékony. Ha valaha a saját lábadon akarsz járni, élelmesnek kell lenned. Már nem vagy gyerek ugye, ha még annak is látszol.
Akiknek épségben maradt a járműve és nem vitték el, azok hasonló gondokkal küszködtek. Nem volt honnét szerezni üzemanyagot.
Vilmos és Vencel éppen hazafelé autóztak. Valami véletlen oknál fogva, Vilmos nem a megszokott úton ment, hanem pont abba az utcába hajtott be, ahol a Cóbel ház állt.
– Miért erre megyünk?
– Lakott itt valaki, aki építész. De már itt is vagyunk – mutatott a romos házra Vilmos.
– Ez építész? Ez a ház még rosszabb állapotban van, mint a miénk? Ha még építész is, vagy vállalkozó, most nem lesz ideje munkát vállalni, amíg a saját fészkét nem hozza helyre. Márpedig az jó időbe fog telni.
– Papa ne akadékoskodjon. Ezek a Cóbelék valaha a környék, de talán Budapest legjobb építési irodáját vezették. A fiukat ismerem is, a Pistát. Amolyan művészféle, festőnek készült, de építész lett. Marton Laci festő is jól ismeri. Hozzám képest egy taknyos tejfelesszájú, mert sokkal fiatalabb. Az apjától vette át a céget, miután meghalt.
Bementek a háznak kevésbé nevezhető romok közé. Vilmos hamar megtalálta az idősebbik Cóbelt, a „gazdát”.
– Micsoda megtiszteltetés. A Fekete Vilmos a híres fodrász és az apja. Miben lehetek a szolgálatukra? Sajnos csupán csak terveket tudok gyártani egyelőre, de a kivitelezési munkákat átütemezéssel is be tudom vállalni. Most általában ugye mindenki terveket gyárt, a kivitelezésig még sok idő eltelik. De semmi sem megy egyik napról a másikra, ugye.
– Mondja Cóbel úr, mikor tudna eljönni, megnézni a házunkat? Tudja itt lakunk két utcára. Nincs akkora kárunk, mint ami maguknak, de sajnos nem lakható teljesen a miénk sem.
– Akár most is odamehetek, de mint említettem, csak terveket tudok egyelőre adni. A kivitelezéshez idő, anyag és pénz is kell.
– A pénzzel ne törődjön – vette át a szót Vencel és fordította németre a társalgás nyelvét, mivel a magyarral még ennyi idő után is nehezen boldogult. – Jöjjön, ne vesztegessük az időt. Itt az autó, még gyalogolnia sem kell, és utána vissza is hozzuk.
Miután Cóbel szemrevételezte a házat, megkötetett az üzlet. Vencel adott előleget szépen, ami bőven fedezte a szükséges anyag árát. Vencel még volt olyan nagyvonalú, hogy a Cóbel ház felújítási költségeihez is hozzájárult, amit majd az átépítés után elszámolnak.
Lassan elkezdődtek a munkák, melynek meg is lett az eredménye. A két ház paralel épült, szépült és ’46 tavaszára el is készültek. Addig a menedékházban élt a család és annak szűkös bevételeiből éltek.
Azért panaszra nem volt ok, mert a környékbeliek hamar a segítségükre siette. A Péntekiek társaságának megmaradt tagjai is kezdtek újra járogatni péntek esténként, és kezdett megindulni az élet. A lányokat újra beíratták az iskolába, ugyanoda persze, ahová már jártak.
Még ez év őszén nekiálltak az üzlet rendbe hozásának is, és 47 tavaszára el is készült. Kis ünnepség keretében nyitották meg és nagyon hamar visszataláltak a vendégek is. Az üzlet vezetését meghagyták névelegesen Vencelnek és Júliának, de a valóságban mindent Vilmos és Janka vett a vállaira. Néha Muki, a lányuk is besegített. József és Ludmilla pedig maradt a menedékházban, annak vezetést vállalták újra magukra…
Aztán egy nap megtörtént, amire nem számítottak.
Az a bizonyos nap is úgy indult, mint a többi. Korán reggel a gyerekek elmentek az iskolába, Vencel, Vilmos, Janka és Ludmilla mentek az üzletbe. Ők voltak mindig az elsők, sőt ők távoztak utolsónak is a zárás után. Éppen hogy kinyitottak és kezdtek szálingózni a kuncsaftok, amikor is két civil ruhás rendőr bejött az üzletbe. Igazolták magukat, és Vencelt keresték. Vencel a rossz magyarjával alig értette, mit akarnak tőle. Végül is kiderült, hogy feljelentést irt valaki a politikai rendőrségre, amiben Vencelt a németekkel való együttműködéssel vádolták meg. Nem hagytak neki még arra sem időt, hogy elbúcsúzzon a családtól és az alkalmazottaitól. Júlia próbált a talpára állni.
– Mit képzelnek maguk? Hova akarják vinni a férjemet? Azért nem tud jól magyarul, mert nem ez az anyanyelve. Hazugság, amit állítanak. Mi embereket bujtattunk a menedékházunkban és nem kollaboráltunk a németekkel. Valakit azért megvádolni, hogy a nácikkal működött együtt, mert németül beszél? Élni fogok a jogainkkal, ügyvédet fogadok.
– Asszonyom, maga azt csinálhat, amit akar. Az ön férje ellen súlyos vádak vannak. Majd, ha tisztázza magát, akkor el fogják engedni.
Mindenki szeme láttára megbilincselték Vencelt, és a kint várakozó autóba tuszkolták.
– Most mi lesz? Itt állunk és azt sem tudjuk, ki a feljelentő és mit is akarnak tőle. Sürgősen ügyvédet kell keresnünk. Vilmos menj és intézkedj azonnal. Nem csak Vencel életét, de az üzlet jó hírnevét is meg kell védenünk. Ezek után majd senki sem fog hozzánk bejönni és húzhatjuk is le a redőnyt. Éhen fogunk simán halni. Ekkora blamázst, hogy a saját üzletéből megbilincselve vigyék ki, mint valami bűnözőt!
– Nagyságos asszony, talán én tudnék valamit segíteni – szólat meg az egyik alkalmazott. – Jól emlékszem, hogy Vencel úr hány embernek segített bujkálni a menedékházban. Én ismerek közülük egyet, aki a kozmetikában dolgozott, tudom is, hol lakik most. Az ő segítségével felkutathatjuk a többieket, akik a Zsíros hegyen bujkáltak, és ha azok elmennek tanúskodni, kénytelenek lesznek elengedni.
Azonnal munkához is láttak. Sikerült felkutatniuk azokat az embereket, akik a menedékházban vészelték át a háborút, de nem mindenki volt hajlandó tanúskodni és aláírni a nyilatkozatot, amit szerkesztettek. Akik megtagadták, azzal védekeztek, hogy családjuk van és félnek ujjat húzni a rendszerrel.
Dacára a történteknek, nem hogy csökkent volna az üzlet forgalma, hanem éppen ellenkezőleg, egycsapásra megnőtt. A bizonyítékok is elégnek bizonyultak, hogy Vencelt elengedjék. Vencel nem érte be annyival, hogy ejtették ellene a vádat, kártérítést akart követelni, de Vilmos, a fia lebeszélte.
– Papa, te akkor is Swarz Vencel leszel, ha ezek be akarnak feketíteni, és el akarnak lehetetleníteni. Nem tudják elvenni tőlünk azt, amiből mindig meg tudunk élni: ahhoz tőből le kellene vágni mind a két kezünket.
Soha sem tudták meg, ki volt a „kedves jóakaró”, aki feljelentette őket.
Hosszú évek után, amikor sem Vencel, sem Júlia már nem volt az élők sorában derült ki, hogy a solymári patikus jelentette fel őket, miután gondjai akadtak a hatóságokkal.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
