Sonkoly Éva : Reggeli gondolatok

Távol az otthonomtól… *

 

 

Fény pásztázza az ablakkeretet, lassan belopakodik hozzám, helyet sem kér, mellettem táncol, körülöttem mosolyog, kávémnak aranybarna színét megcsillantja. Kevergetem a sötét italt. Még álmos vagyok, s ügyetlen. A csésze arany szegélyén ott csillog, remeg egy csepp. Az éjjel esett az eső, hűvös a levegő. Nap melegére vágyom. Kiviszem a kávét a széles teraszra, ide kelet felől süt a nap, tekintetem fürdik a fényben.

Messze látok. Előttem a város. Kis háztetők, távolabb a templom, ahova mindig betérek érkezéskor, régi, szép műemlék.

A város többi része most csak a képzeletemben él. Távolban a falvak – jól láthatóak. Lakói régi ismerősök, Őcsény, Decs, Sárpilis. Arra jobbra, a Szent László híd a Duna felett, ebben a fényben felsejlik az első alföldi település körvonala. Ha kicsit magasabbról nézhetném… nem, szülővárosomat csak elképzelhetem.

Ki vagyok én? Egy álmodó, aki önmagát keresi, múló évekkel egyre kevésbé találja.

Nemrég kivágták a városban a Babits utcai gesztenyefákat. Most egyetlen kicsi növekszik helyettük. Fák, bokrok a Séd patak felett, Babits Mihály szülőháza előtt…

Pár házzal odébb a sarkon egy… kocsma… nem ez a neve, mégis olyan. Mély bordó vörös bora nem palackozott. Neves termelőtől kerül a pohárba.

Hogy kerültem oda az este? Jó néha beszélgetni, felejteni a pohár mellett, akkor nem gondolok rá, hogy – ki is vagyok én?

 Pedig az utóbbi időben gyakran eszembe jut. Mit keresek annyira a világban, mi űz, hajt idegen tájakra? Idegen emberek közé?

A megismerés vágya, annak tudata, hogy rövid az életünk, a tudás is véges, amit ezalatt megszerezhetünk…  A látvány, a tájak szépsége?

A világot egységes egészben szeretném látni, de ez lehetetlen, csak morzsákat tudok csipegetni országunk szép tájairól. Néhol megpihenni.

Határt átlépve, messze utazni, látni más emberek életét, szokásait… Emberek… mennyiféle elképzeléssel élnek? Mindenki azt gondolja, az ő felépített élete jobb. Én már nem hiszem ezt magamról. Azt biztosan tudom, hogy soha nem fogok annyit megismerni a világból, mint szeretnék.

Az emberi lélek rejtelmei, amelyek mindig izgattak?

Keserű lesz számban a kávé. Titok, bizony titok marad! Mindenkiről csak annyit tudhatok, amit megmutat magából.

Színészek vagyunk mind, eljátsszuk a szerepünket, őrizzük az álarcot, egyre kevesebb az őszinte szó.

Ki is vagyok én? Mit keresek a világban?

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"