Nagy Márta : Örökség – 8.

Befejez? rész…

 

 

10.

 

„Hazafelé”

 

 

Lábam ismer?sként üdvözli a szürke járólapokból kirakott járdát. A betonnégyzetek közt itt-ott kibújt a tarack és a porcsin. Mariska néni virágoskertje mellett elhaladva megcsodálom a piros tulipánjait, ahogy ragyogó, bársonyos szín?kkel dölyfösen bámulnak a nap felé. Egyszer valaki szedett nekem egy egész nagy csokorral, azóta a kedvenc virágom. Mamámék háza t?lünk az ötödik, a falu eleje felé. Himesháza egy völgyben bújik meg, és dombok veszik körül. Mindig ez tetszett benne a legjobban. Megszaporázom a lépteim, szinte berepülök a kiskapun.

– Hová ez a nagy sietség? – tudakolja papa, amikor meglát.

– Tudod, Papa… egy kicsit összezavarodtak bennem a dolgok.

– Hogyhogy?

– Amikor el?ször olvastam a falunk honlapját, akkor még szerepelt rajta a malenkíj robot. De azóta valahogy megváltozott, és már nincs ott az a rész. Viszont a Magyar Katolikus Lexikonban is olvastam, hogy 1944/45-ben elhurcoltak 84 férfit, 21 n?t.

– Ez így is volt, ahogy már beszéltünk róla.

– Igen, és köztük volt ómama és Gertrúd is – helyeslek. – Viszont azt is olvastam, hogy a második világháború után, 1945-ben 676 német nemzetiség? embert köteleztek kitelepülésre, ám utolsó pillanatban a többségük visszajöhetett. Ugyanakkor a honlapon az olvasható, hogy szervezett kitelepítésre Himesházán nem került sor, mégis többen elhagyták a falut és Németországba menekültek. Nekem ez az egész egy kicsit zavaros.

– Olyan dolgokat szeretnél tudni, amikr?l évtizedeken át nem volt szabad beszélni. Akik mégis megtették, azokat sokszor újra elvitték valahová. Nem biztos, hogy jó bolygatni a múltat.

– Mindegy, végül is már lehet, hogy nem változtat meg semmit.

– Lehet – sóhajt fel, és észreveszem a megkönnyebbülését, hogy nem firtatom tovább a dolgokat.

– Papa, ómama hogy jött haza? Vonattal?

– Igen. Az egyik magyar transzporttal érkezett. Kapott egy barna ruhát, mert a népviseletb?l már semmi sem maradt. Az orosz katonák egészen Magyarországig kísérték ?ket. Nagyon soványan jött haza, és alig volt haja, mert el?tte kopaszra nyírták. Még emlékszem rá, tizennégy éves voltam akkoriban, öreganyád meg tíz.

– Szóval vonattal jött haza… – mondom.

– Igen, azzal.

Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy újra magam el?tt lássam a dédanyám kedves szemeit…

 

 

***

 

 

A katonainduló vidáman szólt. A dédanyám kilép a felsorakoztatottak közül, akiket visznek az állomásra, amikor észrevesz. Átölelem, megpuszilom és bátorítom.

– Csak menj, hátra se nézz! – suttogom a fülébe, miközben utoljára ölelem át a vagonok el?tt.

– Kisvirágom, neked kellett volna hazaindulnod, még olyan fiatal vagy!

– Ne tör?dj velem, én hazajutok. Téged viszont már nagyon vár Liszike és Jóska – biztatom.

– Tényleg, hogy megn?hettek már az elmúlt három évben – párásodik be a szeme. – Már alig emlékszem az arcukra.

– Isten veled! Ne sírjál! Minden rendben lesz velem – mondom még utoljára.

– Találkozunk még? – kérdezi.

– Egészen biztosan találkozunk – mosolygok rá jóles?en.

Egy orosz ?r ránk rivallt, hogy azonnal fejezzük be a búcsúzkodást, vagy maradunk mindketten. Egy csepp könnyet sem hullattam, nehogy visszatartsák ómamát. Csak néztem ?t, ahogy bizonytalan lépéseivel megy a vonat felé, mint a madár, akit kiengednek a kalitkájából, és hirtelen nem is biztos benne, hogy tud-e még repülni. A mozdony hosszan, fülsiketít?en fütyült, amikor elindult az állomásról.

– Még találkozunk! – suttogom magam elé, miközben karommal utoljára intek búcsút a vonatnak. – Ég veled!

 

 

***

 

 

A fogságban eltöltött évek az internáltak lelkében és testében maradandó nyomot hagytak. Olyanokat, amelyeket lehetetlen elfelejteni, de mégsem beszélhettek róla. A sebek begyógyulhatnak, de a hegek megmaradnak. Történelemórákon sosem tanultam ezekr?l a valóságokról, de az id?seknek kitörölhetetlen emlékek maradnak. Tananyag vagy él? emlék? A múlt titkai… Közel hatvan év telt el azóta, hogy az utolsó fogoly is hazajött. A nélkülözés és a szenvedés elmúlt. Akik fiatalok voltak és er?sek, azok túlélték. Ám rengetegen meghaltak vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedtek. Csak az összetartás és a naponkénti túlélésre való összpontosítás segített életben maradni.

Mi az örökségem? Nem az anyáról lányára hagyott nyaklánc, ami új fénnyel csillog a nyakamban. Nem a föld és nem a ház, amelyben anyám született valaha. Nem anyagi javak, de még csak nem is a nyelv, se az örökül kapott hagyományok.

Az er? az örökségem. Az a megtörhetetlen hit, ami segített dédanyának a túlélésben. Ami napról-napra megújult a kilátástalanság és a reménytelenség ellenére, és megtanította embernek maradni embertelen körülmények között. Ezért tudunk mindig el?re nézni, amikor baj ér, hogy leküzdjünk minden akadályt, ami vár még ránk az eljövend? életben. Ez az, amit?l mindig bizakodva nézek a jöv?be, bármit is hozzon az.

Ez az er? az örökségem.

 

 

 

 

~Vége~

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.