Nagy Márta Szerző
Vezetéknév
Nagy
Keresztnév
Márta
10 év 7 komment

Szereted…

a vadregényes ismeretlent,

a felfedezésre váró vidéket,

a lágy dombokat,

a lankás völgyeket,

az üde mez? illatát,

a selymes f?szálak érintését…

 

Szeretsz…

beleszippantani

minden virágkehelybe,

megízlelni a nektárt, 

s lassan betelni vele,

élvezni minden cseppjét,

de mégsem oltva szomjadat…

 

 

10 év 15 komment

 

Rád gondoltam, mikor a mez?n kószáltam…

S egy nyáron át szedtem vadvirágokat neked.

Százéves Bibliába préselve rejtettem el,

hogy ha eljön az id?, megérintse lelked.

 

Te, akit egyetlen szál ibolya is levesz a lábáról…

Hevesebben dobbant-e a szíved, mikor megláttad?

A napfény erejét, a mez? illatát rejti a sok virág…

Megtartották a nyár emlékét, miként a tiédet én.

 

Lassan beköszönt az ?sz, roskadozik a lugas.

A sz?l?szemek is ?rzik a napsugarakat, 

és zamatos nedvüket keresik mohó darazsak.

S én tavaszod leszek az ?szben, ha eljössz és maradsz. 

10 év 18 komment

Befejez? rész…

 

 

10.

 

„Hazafelé”

 

 

Lábam ismer?sként üdvözli a szürke járólapokból kirakott járdát. A betonnégyzetek közt itt-ott kibújt a tarack és a porcsin. Mariska néni virágoskertje mellett elhaladva megcsodálom a piros tulipánjait, ahogy ragyogó, bársonyos szín?kkel dölyfösen bámulnak a nap felé. Egyszer valaki szedett nekem egy egész nagy csokorral, azóta a kedvenc virágom. Mamámék háza t?lünk az ötödik, a falu eleje felé. Himesháza egy völgyben bújik meg, és dombok veszik körül. Mindig ez tetszett benne a legjobban. Megszaporázom a lépteim, szinte berepülök a kiskapun.

– Hová ez a nagy sietség? – tudakolja papa, amikor meglát.

– Tudod, Papa… egy kicsit összezavarodtak bennem a dolgok.

– Hogyhogy?

– Amikor el?ször olvastam a falunk honlapját, akkor még szerepelt rajta a malenkíj robot. De azóta valahogy megváltozott, és már nincs ott az a rész. Viszont a Magyar Katolikus Lexikonban is olvastam, hogy 1944/45-ben elhurcoltak 84 férfit, 21 n?t.

– Ez így is volt, ahogy már beszéltünk róla.

– Igen, és köztük volt ómama és Gertrúd is – helyeslek. – Viszont azt is olvastam, hogy a második világháború után, 1945-ben 676 német nemzetiség? embert köteleztek kitelepülésre, ám utolsó pillanatban a többségük visszajöhetett. Ugyanakkor a honlapon az olvasható, hogy szervezett kitelepítésre Himesházán nem került sor, mégis többen elhagyták a falut és Németországba menekültek. Nekem ez az egész egy kicsit zavaros.

– Olyan dolgokat szeretnél tudni, amikr?l évtizedeken át nem volt szabad beszélni. Akik mégis megtették, azokat sokszor újra elvitték valahová. Nem biztos, hogy jó bolygatni a múltat.

– Mindegy, végül is már lehet, hogy nem változtat meg semmit.

– Lehet – sóhajt fel, és észreveszem a megkönnyebbülését, hogy nem firtatom tovább a dolgokat.

– Papa, ómama hogy jött haza? Vonattal?

– Igen. Az egyik magyar transzporttal érkezett. Kapott egy barna ruhát, mert a népviseletb?l már semmi sem maradt. Az orosz katonák egészen Magyarországig kísérték ?ket. Nagyon soványan jött haza, és alig volt haja, mert el?tte kopaszra nyírták. Még emlékszem rá, tizennégy éves voltam akkoriban, öreganyád meg tíz.

– Szóval vonattal jött haza… – mondom.

– Igen, azzal.

Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy újra magam el?tt lássam a dédanyám kedves szemeit…

 

 

***

 

 

A katonainduló vidáman szólt. A dédanyám kilép a felsorakoztatottak közül, akiket visznek az állomásra, amikor észrevesz. Átölelem, megpuszilom és bátorítom.

– Csak menj, hátra se nézz! – suttogom a fülébe, miközben utoljára ölelem át a vagonok el?tt.

– Kisvirágom, neked kellett volna hazaindulnod, még olyan fiatal vagy!

– Ne tör?dj velem, én hazajutok. Téged viszont már nagyon vár Liszike és Jóska – biztatom.

– Tényleg, hogy megn?hettek már az elmúlt három évben – párásodik be a szeme. – Már alig emlékszem az arcukra.

– Isten veled! Ne sírjál! Minden rendben lesz velem – mondom még utoljára.

– Találkozunk még? – kérdezi.

– Egészen biztosan találkozunk – mosolygok rá jóles?en.

Egy orosz ?r ránk rivallt, hogy azonnal fejezzük be a búcsúzkodást, vagy maradunk mindketten. Egy csepp könnyet sem hullattam, nehogy visszatartsák ómamát. Csak néztem ?t, ahogy bizonytalan lépéseivel megy a vonat felé, mint a madár, akit kiengednek a kalitkájából, és hirtelen nem is biztos benne, hogy tud-e még repülni. A mozdony hosszan, fülsiketít?en fütyült, amikor elindult az állomásról.

– Még találkozunk! – suttogom magam elé, miközben karommal utoljára intek búcsút a vonatnak. – Ég veled!

 

 

***

 

 

A fogságban eltöltött évek az internáltak lelkében és testében maradandó nyomot hagytak. Olyanokat, amelyeket lehetetlen elfelejteni, de mégsem beszélhettek róla. A sebek begyógyulhatnak, de a hegek megmaradnak. Történelemórákon sosem tanultam ezekr?l a valóságokról, de az id?seknek kitörölhetetlen emlékek maradnak. Tananyag vagy él? emlék? A múlt titkai… Közel hatvan év telt el azóta, hogy az utolsó fogoly is hazajött. A nélkülözés és a szenvedés elmúlt. Akik fiatalok voltak és er?sek, azok túlélték. Ám rengetegen meghaltak vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedtek. Csak az összetartás és a naponkénti túlélésre való összpontosítás segített életben maradni.

Mi az örökségem? Nem az anyáról lányára hagyott nyaklánc, ami új fénnyel csillog a nyakamban. Nem a föld és nem a ház, amelyben anyám született valaha. Nem anyagi javak, de még csak nem is a nyelv, se az örökül kapott hagyományok.

Az er? az örökségem. Az a megtörhetetlen hit, ami segített dédanyának a túlélésben. Ami napról-napra megújult a kilátástalanság és a reménytelenség ellenére, és megtanította embernek maradni embertelen körülmények között. Ezért tudunk mindig el?re nézni, amikor baj ér, hogy leküzdjünk minden akadályt, ami vár még ránk az eljövend? életben. Ez az, amit?l mindig bizakodva nézek a jöv?be, bármit is hozzon az.

Ez az er? az örökségem.

 

 

 

 

~Vége~

 

 

 

 

 

10 év 7 komment

 

9.

 

„Remény”

 

 

 

Monoton egyhangúságban telnek a napok a lágerben. Egyszer hallottuk, hogy szerelvényt indítottak Németországba, de azzal csak a nagyon beteg embereket vitték el. De ennek is már egy éve. Eszünk ágában sincs közéjük kerülni, a családunkhoz akarunk hazamenni, Magyarországra. Tavasszal új vonat indult Kelet-Németországba.

   – Magyarországra is indul majd vonat? – kérdeztük türelmetlenül akkoriban. – Tényleg hazamehetünk?

   – Nyugodjanak meg, az els? magyar vonatra felkerülnek! – válaszolta a parancsnok, aki a dédanyám szerint belém volt bolondulva.

    – Már hogy lenne belém bolondulva? – kérdeztem a minap dédanyámat.

    – Kisvirágom – nézett rám kedvesen –, aki megismeri a lelked tisztaságát, az mind szeret téged. Min csodálkozol? Különleges lány vagy. – A szívem mélyére írták be magukat a szavai.

     Ám a hazamenetelben olyan sokszor csalódtunk, nem akartunk hinni a parancsnoknak. Még így sem, hogy tudtam, hogy vonzódik hozzám, és épp ezért ?szintének is t?nt. Mindez idáig csak a nagyon betegek mehettek haza. Persze azok, akik túlélték a tífuszt, a skorbutot vagy a vérhast, a krónikus gyomorbélhurutot, a fagyási vagy verési sérülést, tüd?gyulladást. A betegségek egymás után tizedelték az embereket. El?fordult, hogy valakivel még beszélgettünk lefekvés után, hajnalban pedig holtan találtuk. Ilyenkor megesett, hogy nem is jelentettük azonnal a halálát, csak miután kikértük és elfogyasztottuk a reggelijét. Az éhség nagy úr, mondják és én már minden formáját ismerem ennek. Naponta harcolunk az életben maradásért. Azt is hallottuk, hogy a férfiak kutyákat fogtak be, és miután megnyúzták, megf?zték és megették. Ha nem volt más, néha még gazt is ettünk. Csak az veszélyes, mert hasmenést okozhat. Arra pedig nagyon kell vigyáznunk. Bármerre nézek, mindenhol csak a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget látom. A nélkülözés, az örökös rettegés, a lelki szenvedés miatt nem csak fizikailag és érzelmileg, hanem szellemileg is leépülnek fogolytársaim. A rengeteg halál fásulttá tesz mindannyiunkat. A kaszás nem csak állandó látogatója az életünknek, de már lassan barát is, aki megment ett?l a földi pokoltól. Az állandó éhezést?l és a nehéz munkától legyengülünk, lassan elveszítjük a reményt, hogy valaha is hazamehetünk. Úgy érzem nincs kiút.

    – Itt fogunk meghalni! – sírnak sokan reményvesztetten.

 Voltak, akiknek sikerült megszökni, és nem kapták el ?ket azonnal. De amikor elfogyott az a kevés élelmük is, ami volt, és bekéret?ztek egy házba, inni… ahogy ki akartak jönni, már ott voltak a katonák és elfogták ?ket. Sajnálták az oroszok a foglyokat, de nem pártfogolták ?ket. ?k is nagyon rossz körülmények között éltek. Mindenütt nagy szegénység uralkodott. A társainkat is azért adták fel els?sorban, mert pénzjutalmat kaptak érte. Ez pedig nagyon er?s késztetés. Nem csak mi, az orosz parasztok is nyomorogva éltek. Csak egy kis szántóföldjük volt. Mégis, közülünk sokan loptak t?lük. Lassan megsz?nik a lelkiismeret és a b?ntudat. Nincs más cél, mint életben maradni. Akár az állatok, olyan mélyre süllyednek egyesek. Csak nézem, és csodálkozom, hogy mivé lesz az ember a körülmények hatására. De mindig vannak kivételek.

 A parancsnok azonban most nem okozott csalódást. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de elintézte, hogy a következ? Magyarországra induló transzportra felkerüljek. Hirtelen jött a hír, a katonazenekar indulót fújt, és felsorakoztattak minket. De Márta nincs köztünk. Hol van a dédanyám? Neki kell elmennie, nem nekem!

    – Márta! Márta! – kiáltok hangosan, és der?s arca felt?nik a búcsúzók között. – Nem megyek el nélküled. Neked kell elmenned!

    – Ne butáskodj! Téged várnak otthon – dorgál meg szelíden.

    – Nem, engem senki sem vár. Neked kellene elmenned! – kiabálok vele kétségbeesetten. – Nem érted?  Neked kell hazamenned! Menj haza helyettem!

    – De miért?

    – Mert a kislányod és a kisfiad vár téged! Haza kell menned helyettem! – könyörgök már szinte, és úgy érzem, szétrobban a fejem.

    Már szédülök az idegességt?l, miért nem érti, hogy indulnia kell, mert a dédipapa nem fog még évekig hazamenni, és mamámék egyedül vannak? Nélküle nincsenek biztonságban a gyerekei. A legrosszabbak történhetnek a magukra hagyott gyermekekkel, hiába van ott a nagyanyjuk. De nem mondhatom el… Hogy mondanám el, hogy lehet, hogy meg sem születek, ha ? nem megy haza?

    – Indulj! – veszekszem már vele sírva, miközben úgy érzem, hogy széthasad a fejem. – Indulj már!

 

 

***

 

 

   – Ébredj! Virág, ébredj! – hallom a messzeségb?l, és anyám sürget? hangja hirtelen magamhoz térít az álomból.

   – Mi van? Mi van? Mi van? – kérdezem t?le gyors egymásutánjában a sokkhatásként ér? hirtelen ébresztést?l. – Milyen nap van? Elkéstem! – mondom kábán, miközben a pulzusom szaporán ver.

   – Vasárnap délután, és nem késtél el sehonnan. Holnap nincs munka – válaszolja megnyugtatásul, miközben h?vös kezét a homlokomra teszi. – Rosszat álmodtál?

    – A malenkíj robotról álmodtam megint.

    – Túl sokat foglalkozol vele.

    – Azt olvastam interneten, hogy a foglyok nyelvét dróttal átszúrták, hogy ne tudjanak üvölteni kínzáskor, csak nyüszíteni.

    – Ez embertelen, belegondolni is borzasztó. Mire volt jó ez az egész? – kérdi anyám.

    – Én is ezt szeretném tudni. Nincs magyarázat ennyi emberi szenvedésre.

    – Csak tudnám, hol volt ilyenkor Isten?

    – Nem okolhatjuk ?t, azért, amit mi emberek okoztunk egymásnak.

    – Igazad van. De akkor is… – látom anyám szemén, hogy a múlt nem t?nt el nyom nélkül, még akkor se, ha ? nem élt még abban az id?ben.

    – Anyu, hol van az a nyakláncod, amit a dédit?l kaptál az esküv?dre? – jut eszembe hirtelen.

    – A fiókban van, a nagy szekrényben. Miért? – néz rám gyanakvóan.

    – Szeretném, ha nekem adnád, te úgysem hordod. És olyan szép!

    – Na jó – egyezik bele. – De meg kell csináltatni, mert el van szakadva a lánca.

    – Majd elviszem ékszerészhez – ugrok fel boldogan, hogy azonnal kiszedjem a piros m?anyag tokból.

    A tenyeremben tartom anyu ezüstnyakláncát, minden íven egy-egy gyöngyszem… Dédanyámtól kapta az esküv?jére. Milyen szép! Ám hirtelen eszembe jut valami… Felöltözöm, hogy el?remenjek mamáékhoz. Még valamit szeretnék tudni a dédivel kapcsolatban.

 

Folytatás következik…

 

 

  

10 év 12 komment

  

8.

 

  

„Pihen?nap”

 

Kitavaszodott újra, és mi még mindig a lágerben hajtjuk álomra a fejünket. Amint az id? megfelel?, a kolhoz földjére kell járnunk dolgozni. Tavasztól ?szig az összes pihen?napunkat itt töltjük. Reggelt?l alkonyatig. Estefelé szednek össze minket, sorba állítanak, hogy ellen?rizzék, mindannyian megvagyunk-e. El kell számolnia velünk a reggel idekísér? ?rnek. Láttam néhányszor, hogy mit tettek a szökött fogolytársaimmal…

A munka a földeken abból a szempontból jó, hogy a ruhánk alatt azért mindig hazacsempészünk valami f?znivalót. De répaföld végtelen hosszú sorai néha kétségbeeséssel töltenek el. A s?r?n vetett sorokat fáradtan egyelem. Amikor senki sem figyel, egy-egy zsenge répát megdörzsölök a ruhámmal és, úgy ahogy van, kicsit földesen, gyorsan megeszem. Egy-egy darabot bedugok a zsebembe is. Majd este répalevest f?zünk bel?le.

– Ó, ha lenne egy kis ?rölt paprikánk, mint otthon, akár hamis gulyást is f?zhetnénk – suttogom a dédanyámnak.

– Igen, abból, amit Liszikével f?ztem fel valaha.

– Márta, te tanítottad a kislányodat paprikát f?zni?

– Igen. Miért, téged nem anyikád tanított? – néz rám csodálkozva.

– Nem, nekem mama tanította.

– Mesélj róla! – kérte.

– Mamáék mindig sok paprikamagot vetnek – kezdem. – Régi, elhasználódott lábosba, vájdlingba, cserepekbe tesznek könny?, fekete földet és s?r?n teleszórják a magokkal. Hamar kikelnek, mert fóliával le is takarják. Aztán, ha eljön az ideje, én kipalántázom ?ket a hostelre.

– Hogyhogy te?

– Tudod, már id?sek, mama nem tud úgy hajolni, ezért ez rendszerint az én feladatom.

– Rendes lány vagy! – dicsér meg.

– Nyár végén aztán leszedjük a termést, és papa több nagy kosárral is behordja a présház elé. Mamának van egy zöld kisszéke, arra szokott ülni, én meg a sámlira, amit a másik nagyapám készített nekem, aki ács. Utána pedig egy vastag, er?s t?be cérnát f?zünk és a paprikákat a kocsányukon keresztül felf?ztük. Jó hosszú paprika-füzéreket szoktunk készíteni. Ha sok van már, akkor papa felakasztja a fészer falára, ahol jól kiszárad.

– Szép látvány lehet! – sóhajt.

– Igen, valóban az. A sok piros paprika szépen mutat a fokhagymák mellett. Utána meg, ha kiszáradt, papa ledarálja és bezacskózza. Egész évben elég nekik is, nenéméknek és nekünk is. Amúgy milyen nap van? – nézek Mártára zavartan hirtelen.

– Péntek. Miért?

– Pénteken mama mindig „hévöknédlit” f?z – válaszolom, majd egy jóles?t nyújtózkodom, s közben egy pillanatra becsukom a szemem – mintha érezném is az illatát…

 

 

***

 

 

„Hévöknédli”

 

 

Az illatok a tudatomig hatolnak, s ahogy ülök mama konyhaasztala mellett a széken, és ránézek, a dédanyám szemeit pillantom meg az övében. Káprázatos hasonlóság! Anyu pedig ugyanúgy örökölte mamától az ?zikeszemeket, ahogy én t?le. Családi örökség.

Mama keze fürgén jár, ahogy a narancssárga m?anyag tálban összekeveri a vízben felfutott éleszt?t a liszttel.

– Mennyi liszt kell bele? – érdekl?döm.

– Ahány gombócot akarsz, annyi púpos kanál liszt kell – válaszolja.

Szerintem a nagyanyám f?z a legjobban családunk n?tagjai közül. Az igaz, hogy leginkább az ?si sváb ételeket készíti, mint például a hévöknédli. Ez a kedvencem, és ha pénteken hagyományosan bab van, akkor gombóc is, és nekem itt a helyem.

 

Míg kel a tészta, mama egy újságpapír felett megpucolja a hagymát, és vékony csíkokra vágja. Óvatosan, mégis rutinosan jár a keze, közel hetven év tapasztalatával a háta mögött.

– Adsz egy tányért? – kérdezi.

Kiveszem a tányért a konyhaszekrényb?l, hogy ne neki kelljen felkelnie, és abba teszi a hagymát.

– Szedd le a sót és a cukrot is, és szórd meg! – hangzik a következ? utasítás, mint annyi éven át.

Megsózom és megcukrozom a hagymát, hogy levet engedjen, közben el?készítem az ecetet és a tejfölt, ami kell majd még hozzá.

– Így jó? – kérdem és várom a helyesl? válaszát.

Mama helyesl?n bólogat, majd kivesz egy adag babot a levesb?l, és elosztja egy kislábos és a felkarikázott hagyma között. A kislábosban enyhén, villával lenyomkodja, és egy kevés olvasztott zsírral meglocsolja.

– Add ide le a paprikát! – kér meg.

Miközben egy kevés ?rölt paprikával megszórja a zsírt, papa is belép az aprócska konyhába. Azonnal fog egy villát és megkóstolja a hagymát.

– Ebbe kell még kis cukor, Liszje – állapítja meg.

– Tegyél bele még akkor – áll készen mama a válasszal, miközben sürög-forog.

Az újságpapírra pucolt hagymahéjat ráncos kezével összefogja, és a szemetesbe dobja. Közben ránéz a tésztára, ami már szépen megkelt, elégedetten szemléli.

– Lassan jó is lesz – jegyzi meg mosolyogva.

Leemeli a bablevesr?l a fed?t, és egy nagy kanállal jókora adag tésztákat szaggat a levesbe. A gombócok azonnal feljönnek a felszínre, és jól megdagadnak. Mintha versengenének, hogy melyikük lesz el?bb készen.

– Már alig várom, hogy kész legyen! – mondom, miközben a fakanállal segítem ?ket a forgolódásban.

Öröm nézni is, hát még enni majd! Lassan megfordulnak, majd mama a fanyel? sz?r?lapáttal kiszedi ?ket, és egy serpeny?ben megpirítja egy picit. Úgy szeretem, ha finom, ropogós az alja.

– Egy kis só kell rá, akkor finomabb lesz – mondja, miközben megsózza a knédliket pirítás közben.

Papa közben ecetet és tejfölt tesz a hagymás-babhoz. Ez a legfinomabb szerintem a sváb ételek közül, rosszullétig tudnék enni bel?le. Neném is a hévöknédliért rajong, mindig meg is kell harcolnom vele, hogy ki kapja a legszebb gombócokat. Persze ? nem f?z, leginkább csak a mikrózható ételek a specialitásai. Az igaz, hogy anyu sem készít soha hévöknédlit. Én vagyok az egyetlen a családban, aki megtanulta az ?si ételeket. Azt hiszem a f?zési kedv kihagyott egy generációt a családunkban.

– Kár, hogy anyu sose f?z hévöknédlit – sajnálkozom.

– Anna sem – utal a másik lányára –, de te már tudod – néz rám kis büszkeséggel a szemében.

– Igen, és a többit is meg akarom tanulni, amit még nem tudok – jelentem ki eltökélten.

– Szerintem te f?zöl a legjobban a családban – dicsér meg, én meg elpirulok, mint mindig, ha ilyet mond.

– Ugyan! – hárítom el, de valójában nagyon örülök neki, hogy ez a véleménye.

Szeretnék mindent megtanulni t?le, hogy én is továbbadhassam. Remélem a lányaim öröklik a szakácstehetséget, vagy legalább az unokáim. Úgy érzem, hogy fontos elsajátítani a hagyományos konyha titkait, mert része az örökségünknek. Elveszne, ha nem adnánk tovább. Ha én nem tanulnám meg, a gyerekeimnek már fogalmuk sem lenne róla, hogy mir?l beszélek, amikor azt mondanám, hogy senki se f?zött olyan jól, mint az én nagyanyám.

– Megterítek – mondom, majd kinyitom a kredencet, hogy tányérokat vegyek el?. Papa bekapcsolja a rádiót, és megszólal a déli harangszó, akár csak évek óta minden nap. Újra kisgyereknek érzem magamat…

 

 

 

Folytatás következik…

 

 

10 év 3 komment

 

 

Magasra repül a hinta, ahogy a másfél éves Ankát lököm rajta. Csillogó szemekkel kacag a lensz?ke kislány. Kislány, nem kislányom, mert nem az enyém. A medd?ség mintha egy megkülönböztet? pecsét lenne, ami felt?n? jelet hagy rajtam. Persze lehet, hogy csak én érzem ezt… egyszer?en nem tartozom ide. Kakukktojás vagyok.

Sorban ülnek az anyák a hinták melletti padokon, mint a fecskék ?sszel a telefonvezetéken indulás el?tt. Fél szemük a gyerekeiken nyugszik, miközben belemélyednek a helyi pletykákba. A szót az egyik anyuka viszi. Idomai kitöltik piros, hosszú nadrágját, kicsit lelóg a pad deszkájáról termetes feneke. Két puha hurka csúfoskodik telt mellei alatt. Fehér pólója semmit sem rejt el. Kerek arcán sötétbarna szemei élénken csillognak, fekete haja szigorú copfban. Mellette egy hasonló külsej? anya, egy kicsit karcsúbb formában, sz?ke kivitelben. Egy sz?ke, ötéves forma kislány szalad hozzá, és felmászik az ölébe. Valamit a fülébe suttog. Az anyuka el?veszi fonott kosarából a mobilját, szétnyitja és tárcsáz.

– Sziasztok! Valaki akar veletek beszélni – szól bele, majd a lányának nyújtja a mobilt.

– Jöttök a játszóra? – kérdezi a kicsi.

– Talán mutatkozz be el?bb! – szól rá.

– Laura vagyok. Jöttök a játszóra?

A beszélgetés után lecsúszik anyja öléb?l és szalad tovább a többi gyerek közé. Folytatom a többiek szemrevételezését. A másik pad szélén egy tini lány ül, ránézésre mellette pedig az ? anyja. Mindkett?nek hosszú, barna haja van, szoros copfban összefogva a fejük tetején. A lány vékony, légies alkat, az anyja is hasonló, csak hosszú sasorra csúfítja el az összhatást. Mellettük egy fiatalabb n?, vékonyan, piros, tüsi frizurával bontja meg a hosszú hajúak rendjét. Panaszkodnak, hogy rengeteg a szúnyog. Közben ellen?rzöm, hogy a csepp, három hónapos Lencsikét nem csípik-e a vérszívók. Barátn?mnek jól áll az anyaság. Egyik szeme Lencsin, másik Ankán, közben beszélgetésbe kezd az id?közben a másik hintához érkez? tüsi hajú n?vel.

– Szia, dolgozol valahol? – kérdi barátn?m.

– Nem, még nem – válaszolja, miközben a kétéves Csengét beleülteti a hintába.

A sz?késbarna kislány, nagy komolyan ül kertésznadrágjában, kicsit fiús, de nagyon aranyos csöppség. Megillet?dve nézi Ankát, ahogy száll a leveg?ben.

– Beírattam a bölcs?débe a kislányt.

– Miért? – kérdi barátn?m.

– Hogy megtanuljon beszélni. Mindent csinál, de nem beszél.

– És a faluból hozod be a városi bölcs?débe?

– Igen, majd kés?bb beköltözök, nemsokára lesz állásom. Az apjával elváltunk egy éve – magyarázza -, most anyáméknál lakunk. Csak hétvégén itt vagyok a gyerekkel.

– A volt férjednél? Ilyen jó a kapcsolatotok? – csodálkozik barátn?m.

– Dehogy! A n?véremnél. ? az a piros nadrágban a padon – mutat rá.

Itt a gyönyör? kislányuk és mégis elválnak. Sosem fogom ezt megérteni. Legalább még egy ideig próbálkozhattak volna a kapcsolatuk megmentésén. A gyereknek fontos az apa. De lehet, hogy csak naiv vagyok. Én szeretném, hogy ha majd lesz saját gyerk?cöm, akkor az apja mellette legyen. Mert nem adtam még fel. Csak elnapoltam. Nem szeretnék azon agyalni folyton, hogy vajon összejön-e valaha. Egyszer?en nem akarok ezen rágódni. Nem tesz jót semminek. A kapcsolatunknak végképp nem.

Ránézek Lencsikére, ahogy szundít a babahordozóban. Barna, pihés haja nedvesen csillog a tarkóján. Meleg van. Érdekes, hogy sokkal közelebb érzem ?t magamhoz, mint Ankát, pedig mindkett?t szeretem. Talán mert a kicsinél ott voltam egy hétig, miután a barátn?m hazajött vele a szülészetr?l. Anka viszont már majdnem négy hónapos volt, amikor el?ször láttam. Esténként én altatom el Lencsikét. Szoptatás után felveszem, és mellkasomra fektetem. Puha és gömböly? vagyok én is mindenütt. Igazi ?sasszony, ahogy mondja a párom. Kellemes rajtam a pihenés. A csíp?m is széles, tökéletesen alkalmas vagyok fizikailag az anyaságra. De valahogy mégsem jön össze. PCOS-m van. Sokcisztás petefészek… Ha nem szedek gyógyszert, meg sem jön havonta, amit oly sokan szidnak, de mégiscsak az életet adja… Már négy éve nem szedek semmit… És semmi. De tavaly, miután Ankával aludtam pár napig… megjött. Egyszer. Aztán három hónapra rá megint egyszer. Azóta megint semmi. Igazából tartok egy kicsit a babáktól. Anka volt az els?, akit?l nem félek, hanem úgy tudtam vele foglalkozni, ahogy egy átlagos n?. A pelenkázástól rettegtem csak eddig. De attól nagyon. Ám Lencsikével már azon is túl vagyunk. Tudom, hogy le kell küzdenem a félelmeimet. Ez volt az utolsó… Talán, ha a fejemben helyreállnak a dolgok minden rendben lesz. Lehet, hogy én generálom magamnak ezeket az akadályokat. Úgy érzem, hogy Lencsi segít nekem ebben. Olyan jó baba. Csak eszik és alszik. No meg mosolyog rám azokkal a nagy, kék szemeivel! Úgy szeretem. Ma este megint éneklek majd neki. Egészen kifinomult a zenei ízlése. Barbie-s rajzfilmdalokat szoktam neki énekelni és musical-eket. Az Operaház fantomja a kedvence. Barátn?m azt mondta, hogy én tudom a legjobban megnyugtatni ?t. Ennek nagyon örülök. Mert kölcsönös a megnyugtatás. Csak halkan éneklek neki, miközben lassút táncolok vele a szoba közepén. Semmiért sem adnám oda ezeket a boldog perceket…

Telefon csörgése riaszt fel a merengésb?l. A tüsi hajút keresik. Látom, ahogy zavarba jön, és félrehúzódik, hogy senki se lássa. Közben a barátn?m is ellen?rzi a kislányait. Szemem a tüsisre néz, látom, hogy éppen szerelmes. Lassan indulunk haza. Bepakoljuk a gyerk?cöket a biciklire és eltekerünk. Útközben barátn?m megszólal:

– Milyen kár, hogy elváltak!

– Új pasija van – jegyzem meg.

– Honnan tudod? – lep?dik meg.

– Egyszer?, pont úgy telefonált, mint aki szerelmes. Csak vigyorgott. Mesélte, hogy mit f?zött. Sajnálta, hogy nem lett kész a kocsi, és elmondta, hogy Sanyi délutános és hasonlók. Ráadásul úgy turbékolt…

– Mindent észreveszel?

– Mindent megfigyelek – válaszolom.

– Hiába, az írói vénád – mondja barátn?m.

Lassan tekerünk haza. Jön az esti etetés, fürdetés, altatás. Anka etetése ma rám vár. Utána Lencsike altatása… Úgy szeretem ezeket az id?szakokat… Bárcsak már…

Ha hazamegyek, az itthoniak majd azt kérdezik:

– És kibabáztad magad?

Milyen buták! Azt hiszik, hogy az ilyesmivel be lehet telni? Lehet, hogy régen úgy volt. De ma már nem. A vágy egyre er?sebb… Talán nemsokára…

 

10 év 14 komment

6.

 

„Remény”

 

 

Két év. Két keserves, hosszú év telt el azóta, hogy utoljára láttuk Himesházát, a völgyben elterül?, szeretett falunkat. Még mindig megvagyunk, pedig az éhínség és a betegség rengeteg emberéletet követelt az elmúlt id?szakban. Vérhas- és tífuszjárvány tört ki, nagyon sok a halott, naponta tíz-tizenöt ember is. Csoda, hogy élünk… De akit ez az id?szak nem pusztított el, az csak er?sebb, szívósabb lett… Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az internáltak temetése a láger kerítésén kívül történik. Egy gödörbe dobják be a meztelen holttesteket. Koporsója senkinek sincs. Valamilyen zsákban viszik el a testeket. Csupasz végtagjaik kilógnak szállítás közben. Borzasztó látvány, s szívem sajog, de örülök, hogy még nem lett úrrá rajtam a teljes közöny. Vérhasban halt meg Gertrúd is, papa húga. Vajon ? is csak így lett elföldelve?

   Arról nem is beszélek, hogy odalett szinte az összes ruhánk, azok a gyönyör? sváb szoknyáink… A négy fehér alsószoknyám, a kasmír fels?szoknyám, az ingem. Már csak a fej- és vállkend?met ?rzöm rendületlenül, amikre nagy szükségem van a hideg télben. Amit nem adtunk vagy cseréltünk el élelemért, az is lassan lekopik rólunk.

   A csíp?met nyomja a kemény deszkapriccs. Az üres szalmazsák, amin fekszem, nem teszi kellemesebbé a pihenést. Fáradtan nyitom ki a szemem, és veszem tudomásul, hogy megint itt vagyok. Vagy még mindig? Már magam se tudom, hogy mi a valóság és mi az álom… Csak nézem Mártát, ahogy lógatja a lábát az ágyról, és mereng? tekintete a távolba vész.

   – Mire gondolsz? – kérdezem a dédanyámat.

   – A gyerekeimre, Kisvirág. Már két éve itt vagyunk. Alig emlékszem már az arcukra. Biztos sokat n?ttek. Vajon hiányzom nekik?

   – Biztos, hogy hiányzol! – nyugtatom meg.

   – A háborúnak már egy éve vége, talán a férjem is hazament. Remélem, hogy életben maradt és nem esett baja! Úgy érzem, egy ?scsont vagyok, hogy évtizedeket öregedtem itt, nem csak ezt a két évet – sóhajt. – Mi lesz, ha legközelebb találkozunk? Vajon tetszeni fogok még neki?

   – Egészen biztosan! – biztatom akkor is, ha tudom, hogy a dédapám hosszú évekig nem megy még haza. – Ilyen, egészen rövidre nyírt hajjal is tetszeni fogsz neki… ?scsontikám! – teszem hozzá a végéhez kedvesen.

   – Mi az, hogy ?scsontikád? – zökken ki közönyösségéb?l egy pillanat alatt.

   – Te mondtad, hogy ?scsont vagy – nevetek rá, hirtelen jött jókedvemben.

   – Jaj, tényleg, de buta vagyok – nevet most már ? is. – Tényleg én mondtam. Te olyan édes kislány vagy. Jó lenne egy kicsit meglapogatni!

   – Egy kis gyömöszölés jót tenne a fiatal csontocskáimnak, ?scsontikám – kacagok rá megállás nélkül.

   – Jaj, te! Nem csoda, hogy beléd bolondult itt valaki…

   – Ugyan, ne is mondd! – tiltakozom elpirulva. – Ahogy most kinézek, azt se lehet tudni rólam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

   – Valóban – néz végig rajtam Márta –, egy kis hús jó lenne a csontocskáidra. De ez szemmel láthatólag nem zavarja az udvarlódat. Talán majd pihen?napon megint teszi a szépet az a jókép? legény.

   – Jaj, ne már! – szégyenl?sködöm.

   – Kisvirágom, itt a halál torkában örülni kell minden nemes érzésnek – fedd meg szigorúan a dédanyám.

   – Igazad van…

 

E két hosszú év elteltével a pihen?napjainkon már fegyveres ?rök nélkül is elcsatangolhatunk a környékre. Mostanra nemigen félnek, hogy elszökünk. Ilyenkor próbáltunk élelmet szerezni. Mindig ez a legfontosabb cél. Ruhánk alatt egy-egy darab szénnel házalunk a közeli faluk kunyhóinál. Próbálunk el?nyös csereüzletet kötni. Sajnos nem mindenhol fogadnak szívesen.

   Ahogy sétálok Mártával, a dédanyámmal az oldalamon, hirtelen bevillan egy gondolat, ami felett a múltkori beszélgetésünkkor elsiklottam.

   – Márta, azt mondtad, hogy már egy éve vége a második világháborúnak.

   – Igen – néz rám meglepetten, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla.

   – De mi már két éve itt vagyunk… Nem értem – mondom ki hangosan a gondolataimat, és a következ? pillanatban megszédülök, mintha valamilyen id?zavarba kerültem volna… – Egyszer?en nem értem… – Hirtelen elmosódik a környezetem…

 

 

7.

 

„Amikor minden a helyére kerül”

 

 

   – Nem értem! – mondom ki újra hangosan, immár sokadszorra.

   – Mit? – kérdezi anyám.

   – Hát az évszámokat – válaszolom, miközben s?r?n pislogok, hogy kitisztuljon a tekintetem, és végre világosan lássak. – Arról volt szó, hogy a második világháború után volt a malenkij robot. De Himesr?l már 1944-t?l vittek el embereket. Viszont a háborúnak csak 1945-ben volt vége. Akkor most hogy van ez? Egy kicsit z?rös.

   – Mert 1944 októberét?l már az ország nagy része volt az oroszoké, pontosabban Szegedet is 44 októberben már elfoglalták. Onnan már vitték az embereket. Tehát ez így nem igaz, hogy malenkij robot csak a második világháború után volt.

   – Gyakorlatilag a himesieket 1944-t?l vitték. Dédi 3 évet volt Oroszországban. Azonban, ha a háborúnak 1945-ben volt vége, márpedig akkor volt, ? nem is tudhatta, hogy a dédipapa nem fog hazajönni, amíg ? kint van. Lehet, hogy végig abban reménykedett, hogy közben ? hazajött?

   – Lehet.

   – Végül is, amíg odavolt, nem tudhatta, hogy a dédipapa nem jött haza – jutok a végkövetkeztetésre. – Hiszen el?bb elvitték, mint hogy hazajöhetett volna…

   – Most meg hová mész? – tudakolja, amikor hirtelen a kiskapu felé indulok.

   – Mindjárt jövök! – válaszolom odavetve.

   – Nem azt kérdeztem… – hallom még a hangját, miközben kilépek az utcára.

 

Mamáméknak ugyanolyan gangos házuk van, mint nekünk, csak az övék egy kicsit régebbi típusú. A sárga falat fest?hengerrel rajzolt minták díszítik, a gázvezeték csövér?l muskátlik lógnak le. A mennyezet és az ajtók alacsonyak. Magasabbra n?tt rokonaink, ha meglátogatnak, gyakran beverik a fejüket, ha nem figyelnek. Jobban járnak, ha alázatos f?hajtással lépnek be a házba. A dupla ablakok is hagyományosan kisebbek, köztük vígan növögetnek tavasszal a palánták. A gang sárga csempével van kirakva, melyet barna rajzolat díszít. De sokat ültem itt forró nyári napokon mamával! A házzal szembeni parkban játszottunk mi, gyerekek, és amikor láttam mamát a zöld kisszéken, gyakran mellécsücsültem a forró csempére. Kedves, gyermekkori emlékek…

   – Sziasztok! – lépek be a kis konyhába nagy lendülettel.

   – Szia Virág! Te még élsz? – néz rám papa a jól ismert kérdéssel.

   – Még igen – felelek meg neki a szokásos válasszal. – Papa milyenek voltak a sváb szoknyák? Hogy mondják azt?

   – Pauschreck.

   – Az mi? – kérdem.

   – A sváb szoknya

   – Jó, de volt több fajta nem? – faggatom tovább.

   – Igen. Liszje! – szól be ekkor a szobába mamának, hogy jöjjön ki. – Gyere, segítsél, te ezt jobban tudod.

   – Mit? – lép ki az alig százhetven centi magas ajtón mamám.

   – Milyenek voltak a sváb szoknyák? Mennyi volt bel?le?

   – Volt négy fehér alsószoknya…

   – Azt hogy hívják svábul? – érdekl?döm.

– Stuereck. És volt egy fels?szoknya, Kaschmerock.

   – Kasmírszoknya?

   – Igen – válaszolja – hallottál róla?

   – Úgy is mondhatjuk – válaszolom sejtelmesen. – És mi volt még? Mi volt a neve a blúznak?

   – Jupl. És volt vállkend?, a Hactuch, meg fejkend? a Koptuch.

   – A Tuch-ra emlékszem, abban még hordott engem anyu kiskoromban. Olyan volt, mint egy csíkos sz?nyeg. Sokáig megvolt, nem tudom mi lett vele. De láttam fényképen is. A Tuch azt jelenti, hogy kend?? – próbálom összetenni a részleteket.

   – Igen. De miért érdekel ez ennyire?

   – Emlékszel Mama, mondtam, hogy leírom. Fontosak a részletek. Egy „emlékkönyvet” írok, hogy az én gyerekeim és az ? leszármazottaik is ismerjék meg a származásukat, a hagyományaikat, és hogy milyen er?s és bátor emberek voltak az ?sszüleik.

   – Ez igazán rendes t?led! – mondja mama meghatottan.

   Csak mosolygok, majd elindulok haza anyámhoz. Vidáman teszem meg az ötháznyi távot, mert a tarsolyomban ma még egy kis tudással több van.

   – ?scsontikám… – mondom ki hangosan, ahogy felvillan bennem dédanyám arca…

 

Folytatás következik…

 

 

 

 

10 év 14 komment

 

5.

 

„Bányában”

 

 

Tárna, csille, bánya, csákány, szén, fejtés, akna… az eddig csak hallomásból ismert szavak egy pillanat alatt valósággá válnak… Szénfekete vagyok, akárcsak körülöttem mindenki. Nincs sisakunk, hanem csak egy sapkánk és egy bányászlámpánk. Nincs véd?felszerelés. A munkavédelemnek még csak hírét sem hallották, de min is csodálkozom? Munka tekintetében nem tesznek különbséget a n?i és a férfi dolgozók között. Az egyetlen jó dolog, hogy itt kapunk rendes ruhát, egy er?s nadrágot és egy zubbonyt, és több az élelem. A duplája a felszínen dolgozókénak. Mi bányászok kapjuk a legtöbbet. Egy ev?kanál burizst – amit el?ször árpának néztem, de aztán megtudtam, hogy hántolt búza -, egy kevés hússal, fogalmam sincs milyennel, és leggyakrabban káposztalevest. Ha hazamegyek, nem eszem több káposztalevest! Kenyérb?l is kétszer annyit kapunk, mint a fentiek, egy kilót. Abból a borzasztó, ragacsos, fekete kenyérb?l. Az sem utolsó szempont, hogy a föld alatt nincs olyan embertelenül hideg, mint odafent. Rettenetes hóviharok vannak errefelé. Otthon sose láttam még ilyet. Otthon…

Nem tudom, hogy hazajutunk-e valaha… Amikor elnézem Mártát, a dédanyámat, ahogy napról-napra küzd, hogy életben maradjon, máris kicsinynek t?nnek a saját problémáim. ?t a gyermekei várják haza. Hányszor fordulhat meg a fejében a kérdés, hogy viszontlátja-e ?ket még valaha? Vajon fél attól, hogy a következ? bányabaleset az ? életét fogja követelni? A távollét és az embertelen, monoton munka a szemem láttára teszi fásulttá az embereket. Csak egyetlen cél van: túlélni a következ? napot. És azután megint a következ?t, és megint, és megint… Meg lehet szokni a munkát, már én sem félek annyira. Néha kilométereket gyalogolok az imbolygó lámpafényben a föld gyomrában. Sok tárnában görnyedve lehet járni. A munkaterületünket gyakran csak hason csúszva tudjuk megközelíteni, onnan kell kilapátolni a szenet, és a csillékbe hordani. Még robbantáskor se küldenek el minket, riadtan lapulok a tárna falához. Ilyenkor olyan por van, hogy azt hiszem, menten megfulladok. Ha kicsit már lehet látni, kezd?dik a munka. Közel négyszáz méterrel a föld alatt. Belegondolni is félelmetes. De minden rosszban van valami jó, itt legalább nem fázom…

M?szak után leadjuk a lámpákat, majd két kilométert vánszorgunk a lágerig. A tábor körül szögesdrót kerítés van, áramot vezettek bele, pedig innen úgyse lehet megszökni. Ha ki is jutnák, merre indulnák? Olyan távol van az otthonom… ?rtornyokból fegyveres ?rök lesik minden lépésünket. A barakkunk egy emeletes k?épület. A húsz négyzetméteres szobánkban harmincan vagyunk összezsúfolva. És én még soknak éreztem a kollégiumban a nyolc diáktársamat… A nyers feny?b?l ácsolt deszkaágyak három emelet magasságban állnak mindenhol. De nekünk legalább van t?zhelyünk. A bányából, a zsebünkben hazahordott szénnel megnöveljük a tüzel?adagunkat. Otthonról hozott kislábosainkban f?zünk, ki mit tud. Fokozatosan mindenünket elcseréljük ételre, de már lassan nincs mit… Az éhség sok mindenre ráveszi az embert. Gyakran csak azt figyeljük, hogy mit tudunk elcsenni, hogy f?zzünk bel?le. Csak a mának élünk, de hajt a mindennapi túlélés és a leleményesség. Enélkül végünk lenne. Azel?tt sosem volt honvágyam. Most már tudom, hogy mi az… Hol van már anyu kiflijeinek az illata? Bárcsak érezhetném újra!

 

 

* * *

 

„Titkok”

 

– Megsült a kifli! – hallom anyu hangját, és egy pillanat alatt visszazökkenek a jelenbe. – Csinálj helyet az asztalon!

Az aranybarna kiflik szépen sorakoznak egymás mellett a sárga tepsiben. Fényesek és illatosak, öröm rájuk nézni. Kettétörök egyet, és ahogy tartom, forró g?z száll bel?le a magasba.

– Fenséges az illata – mondom, miközben leharapok bel?le egy falatot. – Mit nem adtak volna egyetlen darabért a lágerben…

– Mit tudsz te a lágerr?l? – csodálkozik anyám.

– Talán túl sokat is. Néha úgy érzem, hogy magam is ott vagyok, és átélem az egészet. Mint egy id?utazás a múltba. Vagy csak ébren álmodom.

– Igen?

– Igen. Mintha valósággá válna a múlt. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem – komolyodom el.

– Talán csak a képzeleted játszik veled.

– Talán – egyezek bele a könnyebb megoldásba. – Anyu, papa is szénbányában dolgozott, ugye?

– Igen, Vasason, harmincnyolc évig. Onnan ment nyugdíjba.

– Emlékszem, hogy értünk jött az óvodába.

– Érdekes, mert nagyon ritkán ment értetek, talán csak egyszer-kétszer.

– Lehet, de utána elmentünk a kocsmába és kaptunk jégkrémet. Biztos azért maradt meg. Meg emlékszem, hogy vártuk mindig a bányászjáratot. A kerítés betonalapjára álltunk fel Öcsivel, és onnan néztük, hogy mikor robog el a busz a ház el?tt.

– Sokan jártak Hímesr?l a bányába – mondja.

– Anyu, miért nem jött haza dédipapa a háború után?

– Nem jöhetett haza.

– Azt már tudom, de miért? – faggatom.

– Ott maradt szolgálni egy birtokon. Egyszer voltunk kint nála, jó helye volt.

– Azt értem, de miért nem jöhetett haza sokáig? Hiszen itt volt a családja…

– Túl sokat akarsz tudni. Nem biztos, hogy jó, ha mindent tud az ember. Amikor kicsi voltál, már itthon volt. Emlékszel rá?

Érzem, hogy anyám le akar rázni. Valamiért tiltott téma a dédapám múltja. Na jó, ez egyszer még hagyom magam elterelni. De az nem azt jelenti, hogy elfelejtem a témát. Csak megvárom a következ? alkalmas id?pontot. Titkot szimatolok a leveg?ben.

– Emlékszem rá, ? tanított dominózni. Szerettem…

– Csak pár évet élt itthon, nagyon öregen jött haza.

 

Nem sok emlékem maradt a dédapámról, nem tudom hány éves lehettem, amikor meghalt. De emlékszem rá, amikor télen a meleg konyhában ültünk a sarokasztalnál. Egyik felén Öcsi és én, a másik felén a dédapánk. A dominók feketék voltak, vagy talán sötétzöldek, már nem is tudom biztosan, de látom ?ket az asztalon, ahogy fel vannak állítva velem szemben. A fehér pöttyökön könny? volt kiigazodni.

Emmert András, a dédapám kedves, kerek arcú és nagyon-nagyon sötétbarna szem?, hófehér hajú emléke él bennem. Úgy rémlik, hogy igen kis termet? volt. Alacsonyabb, mint én most. Ezt onnan tudom, hogy anyu szerint vele egyforma magas volt, anyu pedig pár centivel még nálam is kisebb. Bár ?szerinte, ? százhatvankét centi, és hiába mondom, hogy én százhatvanegy vagyok, és kevesebb kell legyen. Ugyanis szemmel látható kett?nk magassága közt az eltérés, hogy ? az alacsonyabb.

– Anyu, nem lehetsz annyi, mert én sem vagyok – gy?zködöm teljesen feleslegesen, mert ? eldöntötte, hogy akkor is annyi, na, így lesz a kevesebb több.

Mamáék fényképalbumában van egy kép, ahol mind együtt vagyunk, az összes leszármazott. Dédipapa a lovaival – két gyönyör?, sötétbarna ló állt mellette a képen –, valamint a gyerekei és az ? leszármazottaik. Én olyan hét-nyolc éves lehettem, mert az unokahúgom karonül? még. Hat év van köztünk. Egyforma, fehér-piros, fodros ruhácskában virítunk a képen. Két copfomban egy-egy piros masni díszlik. Még emlékszem, a selyem-szer?, áttetsz? anyagán fehér pöttyökkel tarkított masnira. Sokáig hordtam, talán meg is van még valahol a kacatok között.

Csak homályosan dereng valami a fénykép készítésének az idejéb?l, be-bevillan egy-egy pillanat. A lovak nyihogása, a rokonok sváb szavai, amit nem értek, az öcsém ny?gösködése, a neném morgolódása, anyám csitítása, de az egész homályos és távoli. Ám, ahogy az emlékek felszínre bukkannak ismét távoli tájakra sodornak, mintha egy kaput nyitnának az id? áramlatában, ahol nincsenek titkok, és ahol ki-be járhatok, mint egy id?utazó…

 

Folytatás következik…

 

10 év 7 komment

Csepp “mese” feln?tteknek

A fogyó hold kísértetiesen ragyogott a temet? moha lepte sírjai felett az októberi éjszakában. Sárga sarlóját a földre eresztette, mintha arra buzdítana minden földi halandót, hogy megragadja, és nagy utazásra induljon vele az éjszakában.

Blanka reszket? lábakkal ment végig a temet?t kettéválasztó ösvényen, ami az otthonába vezetett. Ág reccsent a lába alatt, megijedt t?le, futásnak eredt, mintha árnyak ?znék az éjszakában. Futott árkon-bokron át, úttalan utakon, komor rengetegben, hol egyre mélyebb lett a sötétség, mígnem meg nem érkezett a Reménytelenség kastélyába. A bánat kísértetként terjengett a kastély felett.

Utolsó erejét összeszedve bezörgetett, majd ájultan rogyott össze. A kapu?r elhúzta a száját, amikor meglátta, hiszen legszebb álmából zavarta fel az elhaló kopogás. Mégis felkapta a vállára Blankát, hogy bevigye a kastélyba. A lányka ijedten eszmélt az idegen helyen, azonnal eszébe jutott, hogy hol van, és vele együtt az édesanyja intése is, hogy sose merészkedjen a Reménytelenség kastélyának közelébe. Kis szíve remegve kalimpált a mellkasában. Arra gondolt, hogy most biztosan a legrosszabb félelmei fognak valóra válni. Kimerülten zuhant vissza az álom mindent elfed? homályába.

Reggel, amint kinyitotta a szemét, Reménytelen gróf szomorú szemeit pillantotta meg.

– Jobb reggelt! – köszöntötte a gróf. – Gondolom, hogy nem fogod jól érezni magad nálunk.

– Miért gondolod ezt kedves Reménytelen gróf?

– Ezen a kísértet lakta helyen semmi esély a jókedvre.

– Ugyan, ne légy ilyen pesszimista! – kérlelte a lány.

– Hát hogy ne lennék? Nézz rám kicsi Blanka, a szerelem messze elkerül engem.

A lány azonnal megsajnálta a szomorú szem? grófot, és szívében vonzalom kezdett kifejl?dni iránta. A férfi éles szemével érzékelte a változást Blanka tekintetében, hogy a félelmet a bizalom váltotta fel. Megrebbent a szíve a váratlan örömt?l, és máris jobb színben látta a világot.

– Gyere! – nyújtotta a kezét a lánynak. – Változtasd át a világomat!

Blanka örömmel elfogadta a gróf kezét, aki többé már nem maradt reménytelen, hanem a remény átjárta szívét, mint egy ég? fáklya világítja be a sötét éjszakát.

A hold azóta megújult újra és újra… szerelmes szívek találtak egymásra, s a remény sosem hunyt ki többé egy szívb?l sem a kísérteties éjszakákon, a varázslat újra és újra megtörténik…

 

 

 

10 év 9 komment

4.

 

„Betegen”

 

Kislányként szinte minden évben influenzás voltam. Az emlékeim közt még élénken él az a kép, ahogy a lavór fölé hajolok, és anyám összefogja a hajamat, hogy ne hányjam le. Lázas és láztalan id?szakok váltogatták egymást. Egyik ilyen betegesked? id?szakban olvastam el Felix Salten-t?l Bambit. Csak olvastam és aludtam felváltva. Mire meggyógyultam elfogyott mind a száznyolcvan oldal. Akkoriban a középs? szoba volt az enyém, pont az, amiben anyám született. Az egyik sarkot az ágyam foglalta el, a másikat egy régi típusú konyhaszekrény, amit a szomszéd Kádi „vósztól” kaptunk. Sose voltunk vagyonosok, de a szekrényem tele volt mese és ifjúsági könyvekkel. Ez volt az én gazdagságom. A könyvek messze repítettek a képzelet birodalmába, ahol bármi megtörténhetett. A szobámban, nem messze az ágytól, volt egy nagy sparhelt. Ha becsukom a szemem, látom a lepattogzott zöld zománcot, és az apró lyukakon át a t?z vidám táncát az öreg kályhában. Még ma is érzem a számban annak a túrós buktának az ízét, amit együtt készítettünk anyuval.

A könyvespolchoz lépve leemelem az ütött-kopott Bambit, és nosztalgiázva pörgetem át az öreg szagú könyvemet. Leülök a fotelbe… Harmadik kiadás, 1985. Már hat éves voltam akkoriban. Ahogy a lapokat forgatom, nem csak a nevemet találom meg benne, hanem pocakos, török basákat, pólyásbabákat, szívecskéket és mindenféle firkát, amit gyermeki kézzel alkottam. Ahogy beleolvasok, visszarepít a múltba…

 

* * *

 

Ég a szemem, úgy érzem kigyullad az orrom és az ínyem. Napok óta náthás vagyok. Valószín?leg már be is lázasodtam, ráz a hideg és vacognak a fogaim. Mindig ez az els? jele, hogy felszökik a testh?m. Látom a dédanyám, Márta szemében az aggodalmat, amikor észreveszi különösen fényl? tekintetemet.

– Vigyáznod kell magadra, már sokan betegek – mondja.

Valóban… gondolkodom el a vonatkerekek monoton ütemének hangja hallatán, miközben az otthonunktól egyre távolabb visznek minket. Tényleg sokan megbetegedtek, s?t páran meg is haltak. Az éhezés, a higiénia teljes hiánya, a hideg, a kíméletlen körülmények kikezdik a gyengébb fizikumúakat. A szemem láttára sorvadnak el és halnak meg. Többen tüd?gyulladásban. Ett?l félek én is… Nincs gyógyszer, nincs segítség… El?ször csak fulladnak, megijednek, hogy nem kapnak leveg?t. Látom a szemükben tükröz?d? félelmet. Gyengék, ?k is érzik, ahogy fokozatosan elfogy az erejük. Többet alszanak az oxigénhiány miatt. Látszik, hogy akarják ?k venni a leveg?t, de nem elég nekik. Ahogy fáradnak egyre kisebb a leveg?vételük, végül csak a légz?izmaik rántanak rajtuk egy kicsit… Azután a csendben hallani lehet, ahogy tüdejükb?l az utolsó leveg? is távozik… Amikor megáll a vonat a halottakat egyszer?en kiteszik a vasúti sínek mellé, és ott is hagyják. Nincs szó erre az embertelen bánásmódra, és nincs mentség…

Mindig éhes vagyok, ahogy körülöttem mindenki. Falun n?ttem fel, és a többiek is, nem szoktam hozzá az éhséghez. A földünkön mindig termeltünk annyit, hogy legyen mit ennünk. Kezdetben csak ideges voltam, kiabálni lett volna kedvem. De már az izmaim is fájnak, sokat szédülök és hányingerem van. Semmi er?m nincs. Biztos ezért lettem beteg is… Sokat fogytam. A háromhetes út alatt, id?nként kaptunk valami száraz, fekete kenyeret, hogy éhen ne haljunk. Olyan, mint a korpa, amit a disznókkal etettünk odahaza, de itt, a vagonban még ezt is szétosztjuk annyi darabra, ahányan vagyunk. Fáj a gyomrom és ideges vagyok. Ám ez a lázadás, ami bennem van, megakadályozza, hogy feladjam a harcot. Nem félek, sokkal inkább dühös vagyok. Érzem magamban az er?t, amit látok a sorstársaimban is, amit látok Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog…

– Virág! Kelj fel! – hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít…

 

* * *

 

 

– Ébreszt?! Ne itt aludj a fotelben!

– Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?

– Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.

– Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.

– Nem kellene tele hassal aludnod.

– Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg… mi lesz vacsorára?

– Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.

– Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?

– Jó, akkor el?bb bedagasztom a tésztát.

 

– Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.

A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány b?vülése megkívánta. Az els?, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kett? a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk id?nként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.

– Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.

– Biztos szaruhiánya van.

– Vemhes, talán azért.

– Vagy egyszer?en csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki id?közben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.

– Kezd kit?gyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.

– Már majdnem olyan, mint egy görögdinnye – mondom, és telemerem az etet?jét egy fándli kukoricával.

Anyu szénát tesz elé, és így lefoglalva a mohó Pipacsot az evés élvezetével, gyorsan kisurranunk a kapun. Ezt így a legkönnyebb, mert különben minduntalan ki akarna szökni.  

Az udvarról egyenesen a konyhába lépünk, és anyu már megy is a spájzba a gyúródeszkáért és a sodrófáért. Ezek is még a dédanyáméi voltak. A deszka már elég hullámos ugyan, de semmi pénzért nem cserélnénk le egy modern darabra. Különben is, ilyen hatalmasat ma már nem gyártanak. Akkora, mint maga az asztal. Kilisztezem a deszkát és ráborítom a dagasztótekn?b?l a megkelt tésztát.

– Ez jó nagy lett! – ámulok.

– Valóban, négy darabra is oszthatod!

A kezem gyakorlottan végzi az ?si mozdulatokat. A nagy adagból négy cipót gyúrok, és az egyiket magam elé veszem, hogy kinyújtsam. A nagykéssel tizenkét cikkre vágom és gyorsan feltekerem ?ket. Közben anyu megkeni a kifliket tojással és egy kis pohárban lisztet és sót kever össze egyenl? arányban, hogy vízzel hígítva majd a kiflikre csepegtessük ?ket, mint a perecnél.

– Mama mondta, hogy Gertrúd máshol volt Oroszországban, mint ómama – nézek anyura hirtelen. – Honnan tudták, hogy meghalt? Vagy honnan tudták, hogy hogyan halt meg? Ki mondta el?

– Ezt én már nem tudom, Virág.

– Nem hozták haza a testét?

– Nem, kint van eltemetve. Valószín?leg egy tömegsírban.

– Anyu… én olvastam azokról a temetésekr?l… Azt nem nevezhetjük temetésnek… Még Blökinek is tisztességesebb szertartása volt – utalok az els? kutyánkra.

– Meglehet – válaszolja, és én nem akarom gyötörni, de még mindig túl keveset tudok.

– Hol dolgozott kint ómama?

– Bányában volt.

– Milyenben?

– Szénbányában – hangzik a nem túl b?beszéd? válasz.

– Mama azt mondta, hogy nyers sárgarépát és krumplit ettek, hogy éhen ne haljanak. Hogyan jutottak hozzá, ha a bányában dolgoztak?

– Nem tudom, nehezeket kérdezel.

Nézem a kezemet, ahogy a lisztt?l fehérlik, de hirtelen mintha elsötétülne körülöttem minden, és a kezem már nem fehér, hanem fekete. Szénfekete…

 

Folytatás következik…

 

 

 

 

 

Nagy Márta Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.