Kavyamitra Maróti György : Édenkert mozi: cinema Paradiso

– hála és köszönet Giuseppe Tornatorénak* –

 

Éjfél körül hívott anyám Soveratóból, a calabriai Soveratóból. 
Anyám már tapasztalatból tudta, hogy éjfél el?tt ritkán kerülök haza, tehát ha nagy ritkán hívott, csakis éjfél körül.
”Meghalt Alfredo.” – mondta, aztán kicsit várt. – „Kedden lesz a temetése. Hazajössz, kisfiam?”
”Persze Mama!” – válaszolom. – „Az els? géppel megyek, gondolom, ma kora délután már otthon leszek.”
Anyám egyenes ember, de evvel a halálhírrel egy kicsit trükközött, ezt tudtam.
Tizenöt éve annak, hogy otthon jártam; nem szeretettelenség az ok, hanem a Cinecittá hajtós, z?rös világa, az örökös id?hiány.  Anyám meg – tudom – soha nem akar „zavarni”, de szenved, hogy oly rég nem jártam otthon, ám azért semmiképp se könyörögne, hogy menjek már haza egy pár napra.
Ám Alfredo halála – mondjuk – kapóra jött neki, tudta, hogy biztosan útnak indulok e hírre: így értettem azt, hogy finoman, szelíden, de trükközött a Mama.
Szül?városom, Soverato kétféle úton is elérhet? Rómából: elrepülhettem Regio di Calabriába, de Catanzaroba is. Akár így, akár úgy, mindenképpen várt még rám a buszozás, mely emlékezetemben rázós, hosszú útként élt. Ezúttal Catanzarót választottam, mert siet?s volt a dolgom, és Catanzaro közelebb van Soveratohoz.
Meglep?dtem: oly régen nem jártam odahaza, hogy közben autópályát építettek, melyen simán száguldott a pulman.
Bármennyire megrövidült is a hazavezet? út ideje az egykori buszozáshoz, vonatozáshoz képest, azért csak maradt elegend? id?m a múltban-merengésre.
Meglehet – nem tudom biztosan –, hogy a mi kis Soveratonk volt az els? mozival bíró hely Calabriában, könnyen meglehet. És ennek egyszer? oka volt: az ok maga Alfredo, aki minden követ megmozgatott, hogy mozi legyen, így aztán 1920-ban meg is nyílt az Édenkert mozi a mi kis városkánkban.
Alfredo megszállott volt: Nápolyban látott el?ször mozit, és attól kezdve más vágya sem volt, mint hogy Soveratoban mozi épüljön, és annak a mozinak ? legyen a mozigépésze.
A másik megszállott valószín?leg én magam voltam, én, Salvatore Cascio, a félárva, hat éves kisfiú.
Apám a nagy háborúban elveszett; tizenhatban szipkázták be, az északi frontra került, és valahol az Isonzo-környéki dúlásokban elt?nt.
Anyám még évek múltán is hazavárta, vagy levelet várt, vagy isten tudja, mire várt?
Én apámat jószerivel nem ismertem, semmi emlékem róla, leszámítva anyám irracionális várakozását, meg egy házioltár elé állított, barnuló fényképet.
Szegény anyámat már hat éves koromtól kezdve gyakran ejtettem kétségbe, mert igazi kis csavargó voltam. Illetve, ? azt gondolta, hogy csavargok, de valójában csak az Édenkert mozi gépterme lett második otthonom, ha elcsatangoltam, mindig csak odáig csatangoltam. Összebarátkoztam Alfredóval – furcsa barátság volt igazából: nekem apám nem volt, Alfredónak gyermeke, ez lehetett csak a közös alap -, és Alfredo mindig megengedte, hogy a gépteremben meghúzódva nézzem végig a filmeket, még inkább azt, ahogyan Alfredo vetít.
Egyikünk sem gondolta, hogy kilenc esztend?s koromra gyakorlatilag mindent tudtam a mozigépészetr?l, mindent.

Városunk is megváltozott, nem csak az odavezet? út; a piazza del Popolón, ahol a távolsági busz megállója volt, ez nem látszott ugyan. A piazza del Popolo épp úgy aludta százados álmát, mint amikor elhagytam Soveratót, a Bazilikával, a k?asztalokkal, melyre szombatonként környékbéli falvak termel?i rakták áruikat, a trattoriával, szóval itt semmi változást nem láttam.
De amint a tengerpart felé vezet? széles útra ráfordultam – mert szül?házam a tengerparton állt – egyre csak változásokba botlottam: új vagy felújított házak, aztán a parton modern szállodák. Bizony, Soverato felkapott fürd?hely lett, és – nyilván a megnövekedett turistaforgalomra való tekintettel – minden harsogóan új volt a parton.
Csak épp szül?házam volt a régi; zárt spalettáival, a szemben lév? ház falára áthúzott szárítókötéllel, megzöldült bronz kopogtatójával a kapun: itt semmi sem változott.

A délutánt meg az estét otthon töltöttem anyámmal és n?véremmel: csöndesen beszélgettünk, volt mondanivalónk egymásnak, volt b?ven. Lefekvés után aztán tovább álmodtam emlékeimet, és mert filmrendez? fantáziám mindig képeket vetít agyamba, hát láttam magamat nyolc éves kisfiúként üldögélni a cinema Paradiso gépházában; olykor a kis vetít?ablakon át a filmet néztem, de többnyire inkább Alfredót, aki filmtekercseket tekercselt, filmtekercseket f?zött a gépbe, és kis lábaskából ette a pastát, amit otthonról hozott magával. Kevéske vacsora volt, ám Alfredo gyakran megosztotta egy kisfiúval, aki nem tágított a gépteremb?l. Látom magam, ahogy együtt falatozom Alfredóval.
Átt?nés tudatom filmjében.
Ebben a jelenetben magam állok a vetít? mellett – igaz, kis zsámolyon, hogy felérjem – kilenc évesen, és Alfredo kucorog a vetít?terem szegletében egy nyikorgós, öreg széken, már vakon.
Aztán csak peregnek a képek: tizennyolc éves vagyok, egy nyolcmilliméteres kézikamerával filmezek mindent: sirályok röptét, körmenetet, fürd?z?ket a tengerparton. Mindent. Elenát is, mikor el?ször meglátom, amint az egyetemre siet, és hosszú haja lebbenve száll mögötte, reneszánsz-metszés? arcocskáján bájos mosoly.
Nem sokkal elalvás el?tt gondolkodásom – vagy nevezzem inkább álmodozásnak? – képib?l fogalmiba váltott, és – emlékszem – azt gondoltam: „Hisz mindent, életem minden jelent?s ajándékát az Édenkert mozinak és Alfredo Mottatorénak köszönhetem. Onnan való életpályám, örök szerelmem a mozi iránt, és egy másik örök szerelem, az Elena iránt érzett. Végs? soron gondolkodásom, létszemléletem, értékrendem is az Édenkert vetít?terméb?l bújt el?…”

Másnap, hétf?n, a szieszta utáni órákra voltunk hivatalosak signora Mottatoréhoz, Alfredo özvegyéhez kondoleálni. Volt hát id?m, mert a hajnal els? sugarai ébresztettek. Fölöltöztem, és kilépve házunk kapuján a tengerpart felé sétáltam el?ször.
Elnyújtott, olajos hullámok mosták szül?városom partját, és minden lágyan érkez? hullám emlékhullámokat indított bennem.

Attól fogva, hogy Mussolini feketeinges csürhéjével „rámenetelt” Rómára, és átvette a hatalmat – tehát huszonkett?t?l -, egy lelkünkt?l, gondolkodásunktól, létnézeteinkt?l mer?ben idegen görcsös, hamis „erkölcsiséget” kényszerített az olasz népre.
A populusque romanus erkölcsi jobbításáért folytatott szent háború jegyében a mozigépészeknek – így Alfredónak is – az amerikai filmek kópiáiból minden „erkölcstelen” jelenetet, a legártatlanabb csókjeleneteket is ki kellett vágniuk, csak úgy volt szabad vetíteni.
Az olvasó képzeletére bízom, hogy a forróvér? dél-olasz közönség hová és milyen kifejezésekkel küldte Mussolinit egész pereputtyával és stábjával az ilyen nyilvánvaló, látható vágásoknál az Édenkertben…
Maga Alfredo is füttyögött, olykor kiabált a kis ablakon át, hozzáadta saját véleményét a dobogáshoz, fütyüléshez, káromkodáshoz. De azért mindig engedelmesen kivágta a jeleneteket a kópiákból; esze ágában nem volt állását kockáztatni azzal, hogy a feketeingesekkel ujjat húzzon.
Szinte er?szakkal ráncigáltam el magam a tengert?l, melynek látványával kicsi korom óta nem tudtam betelni, és melyet Rómában oly ritkán élvezhettem.

Befelé indultam a városba, a kis tér felé, ahol a cinema Paradiso állt.
Hökkenten és döbbenten álltam meg, legalább egy percig úgy is maradtam, hökkenten és döbbenten, mert az Édenkert ajtaja be volt deszkázva, homlokzati feliratának bet?i megkoptak, elvesztek, vakolata málladozott.
A deszkák közül kett? félrehajtható volt – nyilván kölkök feszítették föl, hogy bemehessenek a titokzatos, zárt helyiségbe -, félrehajtottam én is, és bebújtam.
Az el?csarnok romokban, a néz?tér nem kevésbé.
Megkerestem a gépházba vezet? lépcs?t, fölmentem, és újra elborítottak az emlékezet hullámai.

Soveratóiakkal telik meg hirtelen a néz?tér; látom ?ket innen föntr?l, ahogy oly sokszor láttam. Signor Avvocato – dacára úrias megjelenésének – hangosan nevet, hangosan sír, már ahogy a film története kívánja; olykor bekiabál a vásznon szerepl?nek, mint gyerekek szoktak a bábszínházban. „Vigyázz! Mögötted van….!”
Gigetto Calzolari is itt van, naná, a „Matto”; városunk bohóca kamaszkorától fogva.
Beront signora Mazzocchi, és veszekedve, kiáltozva hazacipeli férjét, Vito Mazzocchit, ezt a szerencsétlen, csöndes kis jószágot.
Clementina babáját szoptatja; néhány kamaszfiú a karzaton egy üvegbe vizel, aztán gondosan a földszinten ül?k fejére csurgatja a végeredményt.
Oltári balhé kerekedik ebb?l, mely majd minden este ismétl?dik.
Átt?nés tudatom filmjében.
1924 szép júniusában történt.
Abban az id?ben a mozifilmek anyaga még rendkívül gyúlékony volt, akár a gépizzó h?jét?l is könnyen kigyulladt. Általában ritkán okozott ez balesetet, ha a gépész id?ben észrevette, egyszer?en leállította a vetítést, eloltotta az apró tüzet, visszaf?zte a filmet és már mehetett is tovább a mozizás.
Azon a napon azonban Alfredo nem nézte a filmet, velem szemben ült, beszélgettünk, már ahogy egy kilenc éves tud egy föln?ttel beszélgetni.
Amikor észrevette a b?zt, már kés? volt; az egész tekercs lángra lobbant a vetít?ben, és amikor Alfredo közbe akart lépni, a benti t?z lerobbantotta a vetít?gép oldalán lév? ajtót, és a kicsapó lángcsóva Alfredo arcába vágott.
A gépész akkor azonnal megvakult, arca össze- , haja leégett, de miel?tt a vetít?terem mentéséhez látott volna, el?bb engem zavart el a biztonságos lépcs?n…
Hamar segítség érkezett, mert a vak Alfredo bizonyára képtelen lett volna az oltásra; a terem javarészt megmenekült. A cinema Paradiso néhány hétre bezárt, aztán – Alfredo anyámmal való nagy beszélgetése után – újra kinyitott, az új gépésszel a gépteremben. És az a gépész én voltam, én, a kilenc éves Salvatore Cascio.

Signora Mottatore nagyon öreg már; hogyisne, hisz annak idején sem volt épp fiatal asszony, amikor én mozigépész lettem. Anyámmal és n?véremmel látogattuk meg, én ?ket afféle segédcsapatnak gondoltam magammal vinni. Nem sok mondanivalóm volt az özvegy számára, hogyan is lehetett volna?
Elmondtuk az ilyenkor szokásos közhelyeket ?szinte részvétünkr?l, kicsit elbeszélgettünk a régi id?kr?l, Alfredóról, aki signora Mottatore szerint mindenkinél jobban szeretett engem. Tudom, hogy így volt igaz, tudtam egész életemben.
Aztán Alfredo özvegye azt mondta: „Van itt számodra valami Salvatore, Alfredo neked szánta, jó régóta ?rizgette, aztán úgy adódott, hogy én adhatom már csak át neked…” – és ezen a ponton elsírta magát.
Kis pityergés után átnyújtott nekem egy ütött-kopott filmtekercs dobozt, Alfredo hagyatékát, búcsúajándékát.

Másnap, kedden, a temetésen. Kevesen kísérik utolsó útjára Alfredo Mottatorét, a mozigépészt. Persze: aki fénykorából ismerhette jó szerivel maga is halott. A sírnál öreg, idegen arcokat látok, nincs ismer?s köztük. Nem is nagyon nézem a gyászoló csapatot, magam elé meredek, meg a sírra.
Amikor fölpillantok mégis, óvatos-félszegen, köszönésképpen bólint valaki nekem. Figyelmesebben megnézem: úristen! Hisz ez Gigetto Calzolari, a Bolond, a Matto. Most már jobban megnézem az arcokat, és sorra ismerem föl a jelenlév?ket: amott az a n?, az az öreged? n? Gloria Stracciari, mindannyiunk kamaszkorának nagy szerelme; mellette Raimondo Amari az, akivel egy padban ültem…
És sorban ismerem föl az arcokat: Bertinát, Filippo Zanibonit, Francesco Cecchinit, Bruna Grellát és mind, mind a többieket, barátokat, barátn?ket… Úristen! de megöregedtek…
A temetés után beülünk egy trattoriába harapni valamit, meginni egy pohár calabriai bort, és elbeszélgetni kicsit.
Matto világosít fel arról, hogy másnap kezdik meg az Édenkert bontását…
Másnap délel?tt ismét együtt van a gyászos, gyászoló társaság; ezúttal a cinema Paradisót gyászoljuk. Tízen, tizenöten nézzük végig az Édenkert pusztulását.
Én pedig ebéd után – szieszta idején! – fölszállok a pulmanra, és Catanzaróból visszarepülök Rómába; maradnom immár nincs miért.

A Cinecittában nekem, a híres rendez?nek, saját vetít?termem van, saját gépésszel; ennek kezébe nyomom az Alfredótól örökölt filmtekercset, aztán elhelyezkedem az egyik bársonyszékben, és várom a vetítést. A bevezet? számsor után kezd?dik a film. De hát… Miféle film? Összeragasztott csókjelenetekb?l áll az egész tekercs. A vásznon Mary Pickford, Douglas Fairbanks, Gloria Swanson, John Griffith, Greta Garbo, Peter Lorre, Hedi Lamarr csókolóznak vég nélkül.
Ott volt egymáshoz ragasztva az összes csókjelenet, melyet valaha csak az amerikai filmek kópiáiból Alfredo kivágott.
Én azonban most sem látom e csókokat. Ezúttal a szemembe toluló könnyekt?l nem látom…

*Persze, persze: már megint fordítva ültem a lóra. Mert a Profik ezt úgy csinálják, hogy el?bb írnak egy filmnovellát, aztán azt – lehet?leg – jó pénzért eladják egy Rendez?nek vagy egy Producernek.
Én meg hát…
Láttam egy szívemnek kedves filmet valamikor, aztán elbeszélésbe mesélem át.
De hát semmiben – így ebben sem – vagyok profi, amat?r vagyok. Isten segedelmével dilettáns tán nem, de amat?r. Így van…

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.