Sonkoly Éva : Fogyó méltóság – 8.

Remélem, csak ennyi… –

 

 

 

Békéssy Barna késő délután kocsizörgésre ébredt. Ancsa érkezett Pestről, kevés csomaggal. Dühösen nézte az ablakból. Jani látható vidámsággal rakta tálcára a poharakat.

— Te meg minek örülsz? — nézett hátra szúrós tekintettel a Méltóságos úr. — Fene jól megy nektek, felfordult a világ fenekestől, ha már a szobalány is kocsikázik — fújt mérgében.

— Bocsánat, Méltóságos úr, ha Ancsára gondol! Ő már nem szobalány, tanító lesz a faluban — mondta büszkén Jani —, de már meg is bánta, látva az úr kikerekedett szemét, vérvörös arcát.

— Takarodj! — dörrent rá.

Jani kicsit ijedten, de szívében dédelgetett álmával sietett Ancsának segíteni, aki a vendégszobában kapott helyet pár napra.

— Magának elment az esze Izabella! — rontott be hozzá a férje. — Mindenkiből urat akar faragni, meg úrhölgyet?

— Nem, mindenkiből nem lehet! — nézett végig a férjén megvetően. — Miről is akart beszélni?

— Ez az Ancsa… nem volt jó szobalánynak?

— Dehogynem, tudom, hogy volt valami, ami miatt szívesen látná még ott, de a dolgok változnak. Tudja jól, hogy Pisti testvére. Remélem csak ennyi… Hány éve látogatott úgy véletlenül a kertészünk feleségéhez? Kiszámoljuk? Hány éves is Ancsa?

Békéssy Barna falfehéren nézett.

— Mit akar ezzel Izabella?

— Csendet, békét magam körül. A múltat ne bolygassuk, ha nem akarja. Látom, nem szívesen emlékezik. A szobámban vacsorázom! — vágta el a beszélgetés fonalát Izabella.

A Méltóságos úr úgy érezte, arcul csapták.

— Ancsa? Lehet ez még igaz is… vagy csak találgat Izabella?

Nem tudta. Tegnap valamit mondott Albertről, arra nem is emlékezett, de már nem volt kedve kérdezni.

Bement délután a városba, tisztán akarta látni a világ dolgait, híreket akart. Valamiért nagyon rossz érzése támadt.

— Este levelet írok Albertnek, hiszen még tartozik nekem! – gondolta útközben.

 

Jani zavartan állt Ancsa előtt.

— Visszajöttél? — kérdezte.

— Igen, Jani, én ide tartozom, s most Pesten felvonulások voltak, a háborút éltették. Tanítani jöttem a faluba, de még nem lehet — hallgatott el Ancsa.

— Este — hadarta Jani — megvárhatlak? — Reménykedve nézte a lányt. Alig tudott betelni a látvánnyal. Mint egy igazi hölgy — gondolta, és most először érezte, valami már nem olyan, mint régen…

Kicsapódott az ajtó. Pisti futott nővére karjába, ölelték egymást boldogan. Jani csendben becsukta az ajtót. Kicsit hallgatta az önfeledt kacagást, aztán megindult a Méltóságos úr szeszélyei felé.

Ancsa boldogan figyelte Pisti csacsogását, örömmel nézte mennyire megváltozott. Hálás szívvel gondolt a Méltóságos asszonyra. Este sokáig nézett az ablakból a cselédház felé, ahol Rozi készült aludni. Nyitva hagyta az ablakot. Nézte a csillagokat, Janira gondolt. Hogy is mondta? „Este… megvárhatlak?” Másodszor hallotta már. Megvárta. Tudta, hogy rá várt. Sóhajtott, Istenem, ha lehetne… Eszébe jutott a Méltóságos asszony:

„Úgy viseld magad…” — Igen, úgy fog viselkedni… már nem szobalány.

— Ki is vagyok én most? — töprengett, s elaludt.

Volt, akinek könnyű álmot adott az éj, másoknak nehéz gondolatokat.

Békéssy Barna levelet fogalmazott fiának mióta hazaérkezett, de mid a három a papírkosárban végezte. Pedig volt stílusa. Több regényt írt már kedvtelésből, hogy elfoglalja magát. Szűk baráti körben szerették a könyveit. Mióta beleszeretett Annabellába, azóta került az élete olyan mély kátyúba, ahonnan úgy érezte nincs menekvés. Kereste a kiutat, de hiába. Ez a levél most fontos, ha Albert elmenne a háborúba, amit nem hitt, sohasem tudja kifizetni Bercit. Neki tehát kell az a pénz. Utoljára apai szeretetről, fiúi engedelmességről, adott szóról, ígéretről íródtak a sorok. Ezt jónak látta. Lámpát oltott, végigdőlt a kanapén ruhástól és álomba zuhant. Lassan hajnalodott.

Ahogy a hajnali sugarak fénye bevilágította a szobát ébredezni kezdett a kastélyban mindenki. A cselédek korai kelése idején Izabella már második imáját suttogta fiáért, aggodalomtól összeszorult szívvel. Jó lett volna valakivel megosztani félelmét, de nem talált senkit.

Ahogy múltak a hetek Ancsa egyre több időt töltött Pistivel. Fülöp úr, a nevelő is megkedvelte az okos, csinos, szép arcú Ancsát. Izabella gyakran hívta őt is sétára. Aztán sor került a délutáni teázásra, beszélgetésekre a szalonban. Már egyikük sem érezte olyan egyedül magát. A nyár akár szép is lehetett volna így a vége felé, csak a Méltóságos úr aggódott, mert nem jött válasz a levelére. Albert hallgatott. Bosszantotta rendezetlen pénzügye, de Izabellának nem szólt.

— Még majd újra sopánkodni kezd! — gondolta. Egészen addig, míg egy napon visszajött a levél bontatlanul. „Címzett nem vette át”, olvasta gondterhelten.

— Mi az, hogy nem vette át? — könyökölt indulatosan a levél felett. — Az nem lehet!

Izabella továbbra is sokat aggódott Albert miatt, titokban éjszakákat virrasztott. Elhatározta, hogy odautazik. Mindennél jobb a bizonyosság, látni akarta. Sok rossz hír jött már akkor a frontról, de Albert még egy megnyugtató sort sem írt, hogy ne aggódjon, otthon van, jól vannak. Olyan gyenge volt, hogy nem szívesen, de mégis a férjével szeretett volna utazni. Mikor belépett a dolgozószobájába ott találta az íróasztalnál, szokatlan komoran.

— Maga mit búslakodik? Nemrég még olyan peckesen sétált a parkban… — érdeklődött Izabella.

— Albert… visszaküldte a levelemet, nézze! — nyújtotta a felesége felé szokatlan ijedt kedvességgel.

Izabella szíve megdobbant.

— De, Barna, nem ő küldte, nézze! Át sem vette!

— Miért? Haragszik tán’?

— Arra nem gondol, maga vén szamár, hogy baj van? Érzem, nagy baj van! Holnap utazunk Albertékhez! — indult is csomagoltatni. Intézni az utazást.

 

Másnap este megérkeztek Alberték kúriája elé. Izabella szinte magán kívül volt, mert látta, hogy a kocsifeljárónál csak a cselédség áll, hogy segédkezzenek. Sietett fel a lépcsőn. Fia szobáját zárva találta. Megfordult. Akkor lépett elé Antónia, Albert felesége, fekete ruhában, kisírt szemekkel, kezében egy értesítést tartott. Szótlanul átnyújtotta és Izabellát átölelve zokogni kezdett. A Méltóságos asszony mindent megértett. Egy világ omlott össze benne, de érezte, hogy Antóniát kell vigasztalnia. Srni? Majd fog… egyedül.

Nem maradtak sokáig. Békéssy Barna inni kezdett.

— Felejteni kell! — mondta. — Nem tehetünk mást!

Izabella hívta Antóniát, jöjjön velük, de nem tudott. Egy hete már csak sírt betege volt a történteknek. Izabella orvosra bízta és másnap haza indultak.

Ketten ültek a kocsiban útjuk egy erdő mellett vezetett. A nyári vihar megtépázta a fákat. Egy hatalmas tölgy szárazan meredt gyökereivel a föld felett, oldalra dőlve. Körülötte üde nyárfák levelét pergette a szél.

— Halál! — gondolta Izabella. A nagy tölgyet nézte és a helyét, amelyet lassan elfoglaltak a növekvő kis fák.

— Új élet! — tűnődött. — A természet rendje. Semmi szörnyűség a helyén, csak az ő szívében. Az otthonára gondolt, a lányára, Júliára, Pisti gyerekre, akit megszeretett.

— Talán az élet is tudja? A természetet utánozza? — mélyen elmerült gondolataiban.

Mikor megérkeztek a Méltóságos úr ki sem szállt.

— A városba! — szólt a kocsisnak. Már látta maga előtt a kártyaasztalt, bort, barátokat. Nyerni akart, egyszer még, ebben a keserves életben!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"