dr Bige Szabolcs- : Andrea

Simona Cratel írása, megjelent — LiterNet.ro / 2010. 03. 27 (fordítás a kiadó engedélyével)*

 

   

Fél négykor találkozom Andreával. A líceumból ismerem. Soha sem voltunk túl jóban, és mégis néhány nappal ezelőtt rám telefonált. Éppen a gáztűzhely alatt porszívóztam a konyhában, lehúztam a sárga háztartási kesztyűmet és felemeltem a kagylót

      — Simona?

      — Iiiigen???

      — Andrea vagyok, hogy vagy?

      — Jól. De milyen Andrea?

      — A líceumból. Egy évvel jártam alattad. A nénikédhez közel lakom…

      — Ááááá, szóval te vagy az? Köszönöm jól vagyok.

      — Örvendek. Hogy élsz? Férjhez mentél?

      — Férjhez mentem, persze. Mi mást is tehettem volna?

      — Mit dolgozol?

      — Pillanatnyilag nem dolgozom. Takarítónő vagyok a saját házamban, ez minden munkám. Az unokám azt mondja, én vagyok a legszebb takarítónő, akit valaha is látott. Így hát, elégedett vagyok.

      — Ha, ha, ha …

      — Hát, te?

      — A jelen pillanatban egyéni vállalkozásom van. És jól megy.

      — Gratulálok.

      — De nem gondolnád, hogy jó lenne kicsit összejönni, bővebben beszélgetni?

      — Persze, szívesen.

      — Szeretnélek látni. Sokszor elgondoltam, vajon mi van veled? Vajon mi van Simonával? Hogy megy neki?

 

Most pedig itt állok a megbeszélt helyen, s az első dolog, amit tesz, hogy késik. Ez az, amit legjobban utálok.

      Topogok helyben, teljen le a várakozásra szánt negyedóra, amit engedélyezek annak, aki találkozni akar velem. A járdán egymás mellett állnak a márciuskát áruló pultok, s a vásárlóktól alig lehet tovább menni. Még egy hét van hátra március 1-ig. Nincs se meleg, se hideg, csak olyan kellemetlen nedvesség. A nedvesség áthatol a ruhádon és hidegebbnek érzed az időt, mint amilyen az valójában. Nézem az elhaladókat, hátha felismerem a tömegben. Vajon hogy néz ki annyi év után? Elváltoztatta-e az idő annyira, hogy meg sem ismerjem?

      Végül, megunom a várakozást és elindulok a körúton. Arra gondolok, ha már idáig eljöttem, bekukkantok a könyvesboltokba, ne vesszen kárba az idő. Lehet, még vásárolok is, hiszen rég fel szeretném újítani a könyvtáramat. Már hónapok óta nem vásároltam egyetlen könyvet sem. Haladok az emberáradattal, s igyekszem lépést tartani, mikor egyszerre felberreg a mobilom.

      Andrea jelentkezik. Az utcai zaj miatt alig hallom a szavait, az erőltetett menetben haladó emberek túl hangosak, és ide-oda lökdösnek, ahogy lassulok. Egyik kezemet a fülemre szorítom, másikban a mobilt tartom, így próbálom felfogni, mit is mond. Millió bocsánatot kér a késésért, és újabb találkát javasol, most öt perc múlva, itt a közeli drogéria mellett.

      Szemtől szembe találkozva is bocsánatot kér. Úgy teszek, mintha megbocsátanék, bár úgy igazából nem is haragszom.

      — Voltál már a Spectrum-ban — kérdezi.

      — Az meg mi?

      — Egy jó kis bár.

      — Soha sem hallottam róla.

      — Tetszeni fog neked. Biztosítalak!

      El is indulunk. Magasabb nálam, de a tűsarok miatt még magasabbnak tűnik. Ezek sarkok akadályozzák a menésben és nagyon lassan lépeget. Ezt a fajta járását nem ismerem, olyan kényeskedő járás. A bár valóban kellemes hely. Kicsi, kedves és intim. Nincsenek sokan, csak éppen annyian, hogy ne kongjon, de zsúfolt se legyen. A fala tele amerikai sztárok fényképeivel. Marilyn Monroe alatt foglalunk helyet.

      Egy kedves, fiatal pincérlány felvette a rendelést. Gyümölcsteát kértünk.

      Megragadom az alkalmat ezalatt, hogy szemügyre vegyem asztaltársamat. Hallgatagon és mosolyogva vizsgálgatom, milyen nyomot hagyott rajta az idő. Az azonban őt egyszerűen elkerülte: nyoma sincs az idő pusztításának. Egy szép nő, úgy néz ki, mint egy gimnazista — enyhén kidülledt — nagy barna szemekkel és a pupillák körül mézszínű fényekkel. Az arca kerekded, hófehér, bőre tiszta és üde. Világos gesztenyeszínű haja néha a szemébe hull, de egy mozdulattal mindig a füle mögé simítja. Se nem sovány, se nem kövér, öltözete se nem kirívó, se nem szegényes. Semmi nem mutatja, hogy művészeti főiskolát végzett, egyetlen apró részlet sem utal a művészre. Csupán egy egyszerű nő, aki lehet bármi. Egyedül a magas cipősarok hat rám zavarólag, ezt már említettem az előbb. Hölgynek akar látszani, de egy kislány lelke lakozik benne, s orcája sima, mint egy csecsemőé. Hiába akar, nem tud vad csábító lenni. Nem tudja kihasználni a vonzerejét. Halkan beszél, nyugodtan, alig suttogásig emelve fel a hangját. Beszéd közben a szemembe néz, amit külön értékelek. Ki nem állhatom, ha olyan személlyel találkozom, aki tetőtől talpig végigmustrál, lássa vittem-e valamire az életben, vagy mennyire vagyok gazdag.

       Már a líceumból így emlékszem rá: szerény, népszerű, eszes. Én magam a rossz gyerekek közzé tartoztam, a punk-rock-hippi lehetetlen keveréke voltam, provokatív, minden tabu megszegője, saját határaimat próbálgató, aki minden szélsőségre kapható. Rocker, punk, hippi egyszerre. Továbbá fiatal, szép és vad. Nonkonformisták voltunk és sátáni módon öltözködtünk, tarkán, mint a paradicsommadarak. Bárhol is megjelentünk a figyelem ránk irányult, olyanok voltunk, mint egy meggyújtott fáklya, tele mindenféle csüngőkkel, képekkel, borzalmas hajviselettel, arrogáns magatartással, tébollyal. Megzavartuk az összejöveteleket, betörtük az ablakokat, üvegeket, a fali képeket, loptunk az üzletekből, a kóma határáig ittunk. Az emberek félelmükben elkerültek, anélkül, hogy megértették volna, mennyire sérülékenyek vagyunk, akikkel minden gonoszságot el lehet követni, ellentétben a normálisokkal, a csendesekkel, a kiegyensúlyozottakkal, akiknek minden könnyen megy. Ők árthatnak nekünk, nem mi nekik. Andrea úgy látszik ezek közül való, mivelhogy felhívott. Most csak egy vadállat vagyok, amelyik háziasítottat imitál. Lehet, valóban megszelídített vagyok, és férjem a szelídítőm. Nos, majd elválik. Rávezetett, hogy van egy szelídebb változat is belőlem. Most közelebb állok Andreához… bár ez még bizonyításra szorul. Mosolygok. Vajon odáig jutottunk az életben, amikor már hasonlítunk? Andrea mintha észre sem venné átalakulásomat, vagy csak egyszerűen elfogadja. Elfogadja és kész. Nem kérdez semmit, nem csodálkozik, nem tűnik meglepettnek. Ő olyan, mint mindig, én változtam, de ez az adott pillanatban lényegtelen.

      Kellemes és teljesen normális beszélgetésbe merülünk. Jelen helyzetünket taglaljuk, mostani életünket, kitárgyaljuk a közös ismerősöket. Úgy tűnik, mindketten életünk olyan pontjára érkeztünk, amikor tökéletesen elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ráadásul mindketten szeretünk színházba járni, olvasni, könyvet vásárolni, néha ugyanazokat — állapítjuk meg kedvtelve. Élénk és érdekes beszélgetést folytatunk. Nem ezt vártam.

      A beszélgetés hevében személyes dolgokra is sor kerül, próbáljuk az eltelt éveket adatokkal és eseményekkel kitölteni, és meglepődve kérdeztük, vajon miért is nem tartottunk egymással kapcsolatot mostanáig, miért nem voltunk közeli barátok. Milyen kár! Aztán, amit senki nem tenne az első találkozás alkalmával, rátértünk a vallomásokra. Ő kezdi, s én hagyom magam elcsábulni, annyi mondani valóm akadt, és szükségét éreztem a gyónásnak, annak hogy hallgasson meg valaki, aki megért. Ő pedig olyan odaadóan hallgat, mintha róla mesélnék kellemes dolgokat, mivel teljes mértékben egyetért és elhallgatná reggelig.

      Megkérdezte, melyik csillagjegyben születtem. Mondom, oroszlán. Ő pedig rák. Magamban elmosolyodok, mert eszembe jut egy barátom megjegyzése, hogy mind bűnösök az oroszlán jegyében születtek, mert Karácsonykor fogantak. Bűnöztek az enyémek, és én bűnük gyümölcse vagyok. Ha az emberek még hívők lennének, és volna bennük csöppnyi jóérzés, az oroszlánt törölhetnék a horoszkópból, mondta a barátom nevetve. Elmondom és Andrea is jót nevet. Látom, van humorérzéke.

      Az órák repülnek.

      Arról beszél, ami nem hagyja nyugodni, hogy miért váltak el a szülei. Látszik, alaposan tanulmányozta a témát és megvizsgálta már minden oldalról. Számára fájdalmas. Nekem magamnak fogalmam sincs, mi járhat egy olyan gyerek fejében, aki csak egyik szülőjével él. Egy kislány, aki apa nélkül nő fel. Életeden keresztül azt kérdezd, miért hagytak el?

      — Tudod, örökké azt kérdezem, miért? Mi nem jött össze náluk? Ha kérdeztem, mindegyik szöges ellentétjét mondta, mint a másik. Ha, ha, ha… Meglepődtél volna a különbözőségen. Mintha nem is ugyan arról a kapcsolatról beszélnének. Apa azt mondta, anya megcsalta, anya pedig, hogy apa. Végül ki, kit csalt meg? S egyáltalán?

      Csak mosolygok.

      — A válaszaik semmit nem oldottak meg. Mesterei az igazság elrejtésének. Őrizik a titkaikat. A valóságot kipótolják a saját elképzeléseikkel, hogy jól mutasson. Magukat is meggyőzték ennek valódiságáról, és így aztán sohasem férhetsz hozzá az igazsághoz. Láttál már ilyen embereket?

      — Persze. Azt hiszem, mindannyian rabjai vagyunk saját koholmányainknak, s az eredmény a saját történetünk. Mi magunk sem tudjuk már az igazságot…

      Akkorát nevet ezen, hogy hangja betölti az egész helyiséget. Ha, ha, ha… Szeretem, ha nevetnek a szavaimon.

      — Egyszóval találkoztak, egymásba szerettek, megcsináltak engem, aztán szétmentek. Hogy van ez?

      — A családom telis tele van titkokkal — jelentettem ki —, de egyik, másik néha felszínre tőr, hogy megdöbbentsen, és éppen akkor, mikor a legkevésbé várod.

      — Szüleink mások, mint mi — jegyzi meg. — Nekünk nincsen annyi titkunk. Mi mindent kibeszélünk magunkról. Nyitottak vagyunk bárki számára. Sőt éppen az a célunk, hogy minél nyíltabbak legyünk, hogy minél többet elmondjunk magunkról. Sokszor túl sokat. Miért akarjuk mindig, hogy megértsenek? Ha nem mondunk el mindent, úgy érezzük, nem is létezünk.

      — Bizony, mások vagyunk.

      — Mindig azt remélem, egyszer megtanulnak ők is beszélni, és akkor megismerem az igazságot. Miért kell ennyire zárkózottnak lenni, hogy egy picurka darabot se adjanak a körülöttük élőknek?

      Ragyog az arca, ahogy beszél, belső ragyogással. Nem pózol, nem játssza meg magát, őszinte. Nyíltan beszél önmagáról, a letűnt líceumi évek óta nem éreztem ezt a bensőséget és melegséget. Úgy éreztem magam, mint diákkorunkban az iskola mögött cigizve, amikor még valóságos és őszinte kapcsolat fűzött az emberekhez.

      — Az én apám úgy halt meg, hogy semmit nem tudok róla — jegyeztem meg —, vagy nagyon keveset. Bosszantó. Egy fedél alatt éltem vele és mégsem ismertem. Fogalmam nincs, ki volt. Csak közvetett módon, az elbeszélésekből, melyekben néha szerepelt, és ennyi. A nagy ismeretlen. Ma már mindenkinek van blog-ja, fenn vannak a facebook-on, az életük nyitott könyv. Bárki ismeretlen bepillanthat ebbe az intim életbe. Lehet az bárki: perverz, pszichopata, lehet afrikai, japán, vagy amerikai. Ez a mi nagy exhibicionizmusunk. Ott vannak legtitkosabb gondolataink is, akár értékelik, vagy legalább tudomásul is veszik azokat, vagy sem. Minden tettünkkel lépést tarthat, pillanatról pillanatra, soha sem maradunk egyedül, a világ tudomást szerezhet arról, ami foglalkoztat minket, és hogy egyáltalán kik vagyunk.

      Mosolygok.

      — Hát, az én apám ilyen! Nehéz megérteni, egy szót nem lehet kihúzni előle, mindig olyan magabiztos, erős, távolságtartó. Talán még anyától várhatok valamit, egy váratlan vallomást, de apától nem. A férfiak nem beszélnek. Lehet, úgy hiszik, hogy minden szavukat ellenük fordíthatják.

      Ezen jót nevetünk.

      — Figyelj, tudod az a legkülönösebb az egészben, hogy úgy hittem nem halok meg előtte. Bizarrnak tűnik, de tapintható közelségbe hozta a halálomat. De hát, nem lehetetlenség a halhatatlanság? Esküszöm, huszonöt éves koromig halhatatlan voltam.

      — Hááát, a halál…

      Mialatt kimondta ez a félelmetes szó, lassan, mintha valami okosat mondana, én lelkesen terveket kezdek szőni: megismételhetnénk a találkozást a közeljövőben, annyi mindent tehetnénk együtt. Rám férne egy barátnő. Odáig vagyok egy barátnőért! Összes barátnőm elment az országból, elszóródtak a világ legtávolabbi sarkába, minthogyha éppen előlem futottak volna el, én meg maradtam. Maradtam az emlékeimmel, mint egy vénember, pedig alig vagyok harminc.

      A tea utáni sör teszi, vagy a szomszéd asztalnál füstölgő marihuána, a zene, Marilyn Monroe… és Gréta Garbo? Mindegy, de itt most nagyon kellemes. Mosolyogva felém nyújtja a kezét, egy meleg, mindentudó, hatalmas mosollyal, mintha mindennel tisztába lenne, ami rajtam keresztül áramlik, sőt még azt is, amit szívesen föld alá döngölnék, amit kizárnék, vagy világgá kiáltanám… A vállamat érintő meleg kéz a megértés és egyetértés jele. Szeretnék felállni és átölelni, hogy megköszönjem a létét. Mi az ördögnek nem jöttünk mostanáig össze? Az övé vagyok. Kipiszkált a kuckómból, a magányomból. Most száz százalékig az övé vagyok.

      És ekkor hirtelen:

      — Milyennek látod a jövőt?

      — A jövőt?

      — Igen, a jövőt.

      Egészen megváltozott a szavai hangsúlya.

      — Milyen értelemben?

      — Mivel fogsz, például öt év múlva foglalkozni?

      Aggodalom fog el. Öt év múlva. Mintha hallottam volna már ezt. Nem tiszta előttem mire is emlékeztetnek ezek a szavak, de valami mégis nyugtalanít. Zavartan tekintek rá.

      Kihasználva pillanatnyi kábulatomat, kivesz valamit a táskájából. Mikor látom a szórólapokat, brosúrákat az asztalra kiterítve, valami megszakad bennem. A pillanat egy milliomod része alatt átfut rajtam egy rossz érzés, hogy összedől a világ és maga alá temet.

      — Csak nem akarsz nekem valamit eladni? — kérdezem kissé agresszíven.

      Elmosolyodik, meghallva értő megjegyzésemet, mintha jelezné meglepődve, hogy nem is nézett ki belőlem ennyi spirituszt, de kerüli a tekintetemet, mintha csak a szórólapok rendezgetése kötné le a figyelmet.

      — Talán Amway terméket akarsz rám sózni? — kérdeztem újra kisilabizálva a mappa feliratát. — Mások is próbálkoztak ezzel. Tudom, miről van szó.

      — Várj egy kicsit, hadd magyarázzam meg.

      Lüktetni kezd a fejem. Nem is értem, kitől szerezte meg a telefonszámomat? Hiába kutatom a választ, töröm a fejem: ki lehetett, kicsoda? Gyűlölöm, és átkozom magamban az összes közös ismerőst.

      Andrea máris újabb adag szórólapot terít szét előttem, közben magyarázgatja, milyen előnyökkel jár, ha ezeket a termékeket használom, és tudomásomra hozta, hogy a cég a NASA szakértőivel működik együtt, és hogy minden termék szuper és ultra.

      Ha most felkelnék és elmennek, az azt jelentené, hogy közzéteszem a sajtóban saját kínomat. Ehelyett itt helyben minden ellenkezés nélkül vásárolok egy mosóport és néhány szivacsot pofátlanul drágán, és tovább mosolygok Andrea nagy megelégedettségére. Kezdeti ellenkezésem ellenére, sikerült meggyőznie, végül is jó leány vagyok, és értelmes. Tudta ő, hogy bennem biztos vásárlóra talált… De hát, én Simona vagyok, hé, a régi Simona, aki ott az iskola mögött cigizett, amikor még valóságos és őszinte kapcsolat fűzte a mindennapi emberekhez…

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.