A mazsola legény II – A tökéletes páros (…folytatás)

ezzel is csak azt bizonyítva, hogy a világ szemében nem feltétlen kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.*

 

 

 

 

Már négy év telt el, mióta Boros Ádám a fekete bőrcsizmáját rongyosra kezdte taposni a Vigadó deszkáin. Szinte minden szombaton ott volt, s ha hiányzott is, az akkor volt, ha esetlegesen egy jó lakodalom többet ért, mint a csárdásos éjszaka. Annyira szerette ezeket a mulatós éjszakákat, hogy csütörtökön már bokszolta a bőr csizmáját, és elővette az ingeit, mire menni kell, biztos legyen a dolgában. A jó bor az soha nem hiányzott mellőle, meg a barátok is ott voltak. Ami neki a fájdalma volt mostanság, s egyre nagyobb, hogy minden barátjának már egy menyecske táncolt az oldalán, s neki pedig soha. Vagy ha táncolt is, az csak véletlen, ha úgy hozta a sors, hogy sikerült odalapulni valakihez, s elkapni a derekát egy tánc erejéig. De a leányzó nem szívesen verte vele a port, mert Ádám, biza még megcsókolni sem tudta, ha csak egy fejőszékre fel nem állt volna.

— Mindenkinek van már menyecskéje — motyogta magában, s fájdalma akkor lett a legerőteljesebb, mikor már a faluvégi Kántor Pistának is volt leány a karjára akasztva. Pedig az egy ágrólszakadt juhászlegény volt. És itt van az, akinek megvan mindene, csak a magassága hiányzik, annak biza csak a magányosság maradt. Ez biza nagy fájdalom volt Boros Ádámnak.

Ezen a szombaton is ott ült a Vigadó fala mellett, s bosszúsan nézte a táblát, mely még most is ott díszelgett, a próba padláda felett, melynek a lábait lefűrészelte. Azóta is nagy titokban tartotta, mert ha ez kiderülne, akkor lehet, hogy a becsülete örökre elveszne, s a Vigadóba sem léphetne be, hisz a növése bizony nem akarózott az ég fele nyúlni.

— Itt egy menyecske, ott egy, s itt sincs menyecske, s ott sincs számomra — motyogta, csendesen.

„Eme tisztességes fonóházba csak az a legény léphet bé, aki ha leül a faragott lócára, akkor annak a lába érnie köll a fődet”— olvasta magában, a törvény tablát, s szíve hevesen dobogott, miként nézte a barátait, ahogyan ölelgetik a leányzókat.

A cigány úgy húzta ma is, mint régen, de már nem csengett a muzsika hangja olyan szépen, mint hajdan. Itt volt már huszonegy éves, és csak a száját tátotta. És bent, nagyon bent, a férfiassága egyre jobban ki akart törni belőle. Úgy tíz óra lehetett, vagy utána pár perccel, mikor egy idegen lány lépett be a Vigadóba. Mindenki a szeme sarkából nézte az új leányzót, aki mikor az első lábát betette, le kellet hajtsa a fejét, hogy az ajtó félfába nem üsse be a kobakját.

— Nézzétek mán, mekkora egy menyecske — hallatszott a sugdolózás innen-onnan. Volt, ki még nevetett is rajta, de annyira diszkréten, hogy azt csak a mellette álló vehette észre.

A zene hangosan szólt, s Ádám is, mint más betyár legény, nézte az új lányt a szeme sarkából. — Micsoda leány ez — gondolkodott magában. — Ennek a fele sem tréfa… — s kicsit kuncogva, a fogát kocogtatta miként egy lócán üldögélt.

Aztán a leány is megállt a fal mellett, s arra várt, hogy valaki vele is eljárja a ropogóst. De hiába volt a lány kétszer akkora, mint Ádám, mert őt sem táncoltatta senki meg, mint ahogy Ádámot sem. Melyik legény mert volna alá állni, hogy azzal az égi meszelővel ropja a csárdást. Hisz, ha a derekát meg kellet volna fogni, akkor valahol vállmagasságban lett volna egy átlagos legény karja.

A vigadó szinte összedőlt, ahogy járta a jónép, s mindenkin az izzadság csak úgy verejtékezet kifele, ahogy a padlót verték a lábukkal. Két ember ült csak a teremben csendesen. A jobb sarokban Boros Ádám, a bal sarokban pedig az idegen égi meszelő. Pár húrszakadás után, végül, az unalomtól, vagy csak azért, mert ő is férfi akart lenni, Ádám is elindult táncolni.

— Egyet erre, egyet arra — mondogatta magában, s lassan-lassan odasomfordált az új leányhoz. Kicsit háttal állt neki először, s lassan-lassan mindig fordult pár centit, hogy aztán, ha eljön az a pillanat, mikor csend lesz, akkor bátran megszólítja. Egy lecsendesedett pillanatban, végül odaszólt hozzá, s kihúzta magát akár egy katonatiszt.

— Szabad-é egy táncra? — mondta oda. De a lány, ahogy állt, mintha nem is rá nézett volna. Nézett az erre is, meg arra is, de mintha nem tudta volna honnan jött a hang.

— Itt vagyok lent, szabd-é egy táncra?  — kiáltott fel újból Ádám.

Ekkor vette észre a lány, hogy a hang, ami felkéri az szinte a talpa alól jött. Lenézett, s a körülbelül köldökéig érő legényt alaposan szemügyre vette.

— Táncolsz, vagy csak álldogálsz itt magadban! — emelte fel a hangját Ádám. — Látod csak én, meg te vagyunk itt, akik nem járják!

A lány egy kicsit megszeppenve, de végül beadta a derekát és kilépett a táncparkettre. Ádám felemelte a kezét a feje fölé s megfogta a lányt a derekánál. A cigány az pedig mint mindig, húzta. Léptek erre, léptek arra. A lány kisebbet, Ádám nagyobbat, s mindenki ámultan nézte ezt a párosítást. Érezték mind a ketten, hogy mindenki őket nézi. Akár a törpe és az óriás, biztosan ezt gondolta mindenki, de próbáltak úgy táncolni, mintha nem lenne semmi.  Aztán egy nem várt pillanatban, a lány megfordult, és kirohant a teremből. Ádám egy pillanatra ott állt magában, de végül úgy döntött, hogy a lány után megy. Kilépett az utcára, s csak úgy szaladt az apró lábaival, a most már sétáló lány után.

— Várj meg mán! Mi a baj, mond mi a baj? Talán nem tetszek vagy… megsértettelek? — kérdezte meg érdeklődően Ádám a leány árnyékából, mi az utcák fényében rávetült a kis növésű legényre. A leány megállva, maga elé nézve, nézte a kis embert, ki akkor mintha a szívét öntötte volna ki. Aztán a szemiből könnyek kezdek potyogni a lánynak.

— Nézd, senki sem akar velem táncolni, mindenki elkerül, mert ekkora vagyok. Félnek tőlem a legények — mondta zokogva, s arcát takarta, mintha szégyellné a könnyeit.

— De hát én táncoltam veled! — szólalt meg a kis ember meglepődve a leány szavain. Ki ekkor elhúzta a kezét az arca elől, s könnyes szemeivel újból Ádámhoz szólt.

— Jó, de az más… te… — s elhallgatott ekkor.

Ádám úgy érezte, hogy így nem sértették meg soha a növése miatt. Abban a pillanatban, az egész világot átkozta, hogy ő miért lett ilyen kicsi. Eddig soha senki nem csúfolta ki, még a barátai is elfogadták, ahogy van, és nem is hányták neki fel. S most itt ez a leány, aki az eget súrolja a kontyával. Pont egy ilyen mondja meg neki. Mérgesen megfordult, s lassan elindult haza. Nem érdekelte már sem a lány baja, sem a hegedű hangja. Nem volt már kedve menni a Vigadóba sem, és sehova, ahol emberek vannak. Magában ült otthon. Hiába jött a csütörtök, a péntek, a csizmát már nem bokszolta oly szeretettel, mint eddig. Az ingei csak úgy lógtak a vállfára akasztva a szekrényben mozdulatlanul. Három hét is bele telt, mikor legalább a templomba elment. Ott ült valahol hátul, az emberek mögött. Csendesen hallgatta az igét, mikor felnézve a lányok karába meglátta az égi meszelőt.

— Még itt sincs nyugtom ettől — gondolta magában. De nem bírta ki, hogy ne pillantson oda-oda. Azon vette észre magát, hogy a lány is őt nézi. Kényelmetlenül forgatta a fejét erre-arra, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy mekkora harag van az ő kis lelke mélyén. De minden fej fordításnál a tekintete végül a lány szemével találkozott. Ahogy nézte őt ez a menyecske, mintha valamit intett volna neki, de nagyon diszkréten, mert mégiscsak templomban voltak. A hosszú ujjával minta azt mutatta volna, hogy várja meg őt a templom előtt. — Ilyet — gondolta magában Ádám. — Vajon mit akarhat ez? Megint kicsúfol, és jót kacag ezen is. Mérgesen ült a padban s továbbra is vagy a földet nézte, vagy a lányt.

Az istentisztelet végeztével lassan kisétált a templomból, s elindult hazafele. Szépen sütött a nap ebben a déli órában és nyugtatóan is hatott a kis emberre ez a fényben fürdőzés.

— Meg sem vársz Ádám? — szólalt meg a háta mögül egy hang.

Ádám megfordult és mérgesen nézett felfele, hogy mi az, ami eltakarja a napot? Vagyis ki az, aki már ezt is elveszi tőle?

— Én vagyok az Bori, tudod a Vigadóban táncoltunk.

— Tudom — motyogta mérgesen a fiú.

— Na ne legyél már olyan makacs, inkább gyere, sétáljunk egy kicsit így ebéd előtt. Szeretném, ha te kísérnél el ma a Vigadóba, a farsangi mulatságra — mondogatta hívogatóan a lány, akinek eddig a nevét Ádám még nem tudta. De most, hogy bemutatkozott neki, hogy Bori, már tudta. És úgy szólította meg, hogy Ádám, azaz a nevén. Tehát érdeklődött utána, töprengett a fiú magában.

— Nincs kedvem nekem sétálni veled Bori, és a Vigadóba sincs kedvem menni farsangolni. Minek is öltözhetnék, a hét törpe egyikének? — mondta és lassan elindult tovább az utca szélén. A lány nem szólt, csak nézte, ahogy elmegy Ádám.

A vasárnapi ebéd íze keserűbb volt, mint valaha, és még az sem vidította fel a legényt, hogy a Vigadóban este farsangi mulatság lesz. Pedig tavaly ilyenkor ott volt az elsők között kik beléptek farsangkor.

A nap lassan elbújt, s az utcákat elborította a lámpák aranyba bújtatott simogatása. Nem bírta tovább, nem bírta elviselni azt, hogy mindenki ott van, ahol az ő helye is lenne. A vigadóban. Felkapott magára egy gyűrött fekete inget, s egy gumicsizmát, melyet akkor viselt, mikor az apjának kellett segítsen kint a ház megett. Nem érdekelte, hogy a ruházata milyen, hisz farsang van, s ő most úgy gondolta, hogyha szégyen, ha nem szégyen, ő ma este az ágrólszakadtat fogja alakítani. Hisz a Kántor Pista is egy ágrólszakadt, s mégis cserélni tudna vele. Végigrohant az utcákon, s a Vigadó előtti sarkon megállva nézte, ahogy a nép mindenféle maskarában ropja a csárdást. Már kívülről látta, hogy egy fej, aki mindenkinél magasabb, nem táncol, nem mozgatja magát, csak áll háttal az ablaknak. Ádám átszaladt az utcán, majd belépett a Vigadóba, hol a muzsika belekapott a lábába és már dúdolta is magában, hogy egyet jobbra, egyet balra. Aztán, mint pár hete, odasomfordált Borihoz, aki óriásnak volt öltözve. Nem kellett sokat tegyen érte a lány, hogy annak fessen. Az ágrólszakadt legény, bátran szólalt meg, akár egy mesehős.

— Táncolsz? Vagy csak magadban akarsz itt álldogálni?

A lány lenézett, elmosolyogva magát, leengedte a két karját egészen szinte függőlegesre, s Ádám vállára tette, majd egy mozdulattal a táncparkettre repítette a kis embert.

Hajnalig járták, nem törődve azzal, hogy kik nézik őket, s miket mondogatnak a hatúk mögött. Nem érdekelte őket, ha esetleg azt suttogta valaki, hogy a mazsola legény az égi meszelővel járja. Hisz minden csoda úgy is csak két napig tart. Aztán mikor már a nap is ébredezni kezdett, elindultak haza, Bori kapuja fele. Oda érve, egy kicsit reszkető lábakkal mindketten, Ádám lábujjhegyre emelkedve, Bori pedig meghajolva, közeledtek egymáshoz. Túllépve, határokon, félelmen, gátlásaikat a porba taposva csókoltak meg először valakit. Ádám Borit, Bori Ádámot. S ezzel is csak azt bizonyítva, hogy a világ szemében nem feltétlen kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.  

 

 

………

 

10 Komment

  1. Meg bizony. És a Borika is. De van egy ötletem hozzá/már mint a folytatáshoz:)/ Csinálj a Borikából kosárlabda centert. Biztos bejövő poén. Egész Európában nincs egy ilyen magas lány, És nem is kellene nagyon tudnia játszani. Elég lenne ha a palánk alá állitanák és ö csak bepottyantaná a lasztit. A klubbok egymást tépnék szét, hogy szerződtessék 🙂

  2. Kedves Vajk!
    Ennek a novellának az első részivel kezdted itten a Toronyban ha jól emlékszem. Már akkor is nagyon tetszett a történet. És a folytatás!? A fotó is szuper de a történet az annál is jobb. Mennyire igaz amit leirtál. Bizony sokszor az embereket feszélyezi, hogy mit fognak szólni a népek hiszen nem illünk mi igy össze és legyünk a világ bohócai hogy a fél város rajtunk kacagjon. És mennyire nem igaz ez. Néha az emberek a megszokások rabjaivá válnak régi bevett konvencionális viselkedésformákat követve. Pedig mennyire helytelen. A történeted is pontosan ezt bizonyítja: minden csoda csak három napig tart 🙂

Hagyj üzenetet