Kavyamitra Maróti György : Edmondo De Amicis: Szív 1.

Bevezetés
E könyvet els?sorban elemi iskolai tanulóknak ajánlom, kilenc-tizenhárom év közöttieknek, és akár azt a címet is viselhetné: Egy iskolaév története egy harmadikos diák szemével.
Avval, hogy harmadikos diákot írtam, nem óhajtottam azt állítani, hogy éppenséggel ? írta volna a könyvet, csupán csak azt, hogy olyan, mintha ? írta volna.
Mintha estér?l estére egy füzetbe jegyezte volna be az eseményeket, amiként ? gondolta, látta, hallotta az iskolában és azon kívül; apja aztán az év végén a maga jegyzetei közé másolta ezeket az írásokat, ügyelve gondosan, hogy ne változtasson egyetlen gondolaton sem, és hogy meg?rizze fia szavait h?ségesen.
Amit aztán, négy év múlva, mikor már a fiú gimnáziumba járt, átírt úgy, hogy meg?rzött mindent, ám emlékezetét segítségül hívva, ki is egészítette.
És most így olvashatjátok ezt a könyvet; én magam abban reménykedem, hogy tetszeni fog mind?töknek.
Edmondo De Amicis

Október
Els? nap az iskolában

Tizenhetedike, hétf?
Ma kezd?dik az iskolaév.
Elszállt a vakáció három hónapja vidéken, mint egy rövid álom! Anyám reggel kézen fogva vezetett a Baretti-iskolába, hogy beírasson a harmadik elemibe. Az én eszem meg még mindig a vidéki nyaraláson járt, és elég rosszkedv?en mentem vele.
Az utcán mindenütt gyerekek nyüzsögtek; a két papírbolt tömve apukákkal, anyukákkal, akik táskákat, füzeteket, mappákat vásároltak, és az iskola el?tt is valóságos tömeg gy?lt össze, a pedellusnak egy rend?r is segített, de még így is nehéz volt bejutni mindenkinek.
A kapu közelében valaki megérintette a vállam: a másodikos tanítóm volt, a mindig vidám, a kócos, vörös hajával, és azt mondta:
„Nos, Enrico, elválnak útjaink?”
Bizony, és mit tagadjam, kicsit fájt az elválás.
Nehezen, de bejutottunk az épületbe.
Sorra jöttek a szül?k, hölgyek és urak, jómódúak és kevésbé jómódúak, munkások, katonatisztek, nagymamák, szolgálók, egyik kezükkel a gyereket fogták, a másikban a bizonyítványt szorongatták, az el?csarnokban meg a lépcs?házban akkora volt a zsivaj, mint egy színházban. Megörültem, amikor a nagy el?csarnokot megláttam, onnan nyílik a hét osztályterem ajtaja, három évig majdnem mindennap végigmentem itt. Az els?s tanító nénim ott állt az osztálya küszöbén, köszöntött és így szólt:
„Enrico, te idén az emeletre fogsz járni, már el sem mégy majd el?ttem.”
És szomorúan nézett rám.
Az igazgató körül nekikeseredett nénik tolongtak, nem jutott hely a gyereküknek. Az igazgató úr szakálla mintha még fehérebb lett volna, mint tavaly.
A fiúk közül – úgy találtam – sok meghízott, megn?tt.
A földszinten, ahol már kiderült, hogy melyik gyerek melyik osztályba került, néhány els?s vonakodott. Nem akartak bemenni a terembe, megmakacsolták magukat, és akár a csacsikat, úgy kellett berángatni ?ket a terembe.
Akadtak olyanok is, kik egyenest a padokból szöktek vissza, mások – mikor látták, hogy szüleik elmentek – sírva fakadtak. Erre a papák-mamák visszafordultak, vigasztalták, bátorították a kis dedósokat, a tanító nénik meg egészen kétségbeestek.
Öcsém Delcati tanítón? osztályába került, én Perboni tanító úrhoz az els? emeletre.
Tíz órára mindannyian az osztályban voltunk: ötvennégyen.
Másodikos osztálytársaim közül alig tizenöten, tizenhatan maradtunk, köztük Derossi, az örökös osztályels?.
Kicsinek és szomorúnak t?nt az iskola az erd?k meg hegyek emlékével lelkemben, melyek közt a nyarat töltöttem.
Másodikos tanító bácsim is eszembe jutott, aki mindig olyan jóságos és kedves volt, mindig velünk nevetett, és kicsi volt, annyira, hogy közénk valónak tetszett; sajnálom, hogy nem látom már kócos, vörös haját.
Mostani tanítónk magas, haja hosszú és ?sz, de szakálla nincs, homlokán pedig ránc húzódik keresztben. Hangja öblös, és oly mer?en néz ránk, mintha belénk akarná látni, olvasni lelkünkban.
És sosem nevet.
Azt gondoltam magamban: „Na, ez az els? nap. Még kilenc hónap. Mennyi sok munka, mennyi vizsga, mennyi sok fáradozás.
Igazán jó volt, amikor viszontláttam a mamát a kapuban, s szaladtam kézcsókra hozzá.
? vigasztalt: „Föl a fejjel Enrico, bátorság! Majd együtt tanulunk!”
És máris könnyebb szívvel mentem haza.
Csakhogy hiányzik a régi tanító bácsi, vidám, kedves mosolya; ésmár nem látom olyan szépnek az iskolát, mint tavaly.

Tanítónk
Tizennyolcadika, kedd
Ma reggel óta az új tanítóm is tetszik. Amikor beléptünk a terembe, ? már az asztalnál ült, és régebbi diákjai be-bekukkantottak, hogy köszöntsék ?t.
„Jó napot tanító úr!”
„Jó napot Perboni úr!”
Volt, aki épp csak bejött, hogy kezet fogjon vele, aztán már szaladt is. Látszott, hogy szertik ?t, és szívesen járnának újra az ? osztályába.
„Jó napot, jó napot!” – válaszolgatott, és megszorította a gyerekek kezét, de senkire se nézett rá, komoly maradt, homlokán azzal az egyenes ránccal, és mindig az ablak felé fordult, a szemben lév? ház tetejét nézte. Mintha nem is örülne a gyerekeknek, inkább fájna neki a sok köszöngetés.
Aztán alaposan végignézett bennünket.
Diktálás közben a padok közt sétált, és amikor látta, hogy az egyik fiúnak csupa pörsenés az arca, abbahagyta a diktálást, kezébe fogta a fiú fejét, megvizsgálgatta, aztán megkérdezte, mi baja, még a homlokát is megsimogatta, hogy nincs-e láza. Közben mögötte az egyik fiú fölállt a padra, és majomkodott. Erre hirtelen hátrafordult, a fiú meg visszahuppant, és leszegett fejjel várta a büntetést.
„Ilyet máskor ne tégy!” – szólt rá a tanító úr.
Csak ennyit mondott. Visszament az asztalhoz, és befejezte a diktálást.
Utána egy pillanatig csöndben nézett ránk, majd nagyon lassan azt mondta azon a vastag, de kedves hangján:
„Figyeljetek ide. Egy egész évet töltünk együtt. Igyekezzünk, hogy jól érezzük magunkat. Tanuljatok tisztességesen, és viselkedjetek rendesen. Nekem nincs senkim. Ti vagytok a családom. Tavaly még élt az édesanyám, de meghalt. Egyedül maradtam, mint az ujjam. Rajtatok kívül nincs senkim, senki, akit szerethetek, akire gondolhatok. Ti vagytok a gyerekeim. Szeretlek benneteket, szeressetek ti is engem. Senkit se büntetnék meg szívesen. Mutassátok meg, hogy rendes fiúk vagytok, és akkor az iskola olyan lesz, mint egy család, és ti lesztek a vigaszom meg a büszkeségem. Nem kívánok most fogadkozásokat, bizonyos vagyok benne, hogy szívetek mélyén már igent mondtatok. Köszönöm.
Ebben a pillanatban bejött a pedellus, és csöngetett, hogy vége az órának. Némán álltunk fel. A fiú, aki majomkodott, odament a tanító bácsihoz, és remeg? hangon azt mondta:
„Tanító úr, kérem: tessék nekem megbocsátani!
A tanító úr megcsókolta a homlokát, és így szólt:
„Menj csak, fiacskám.”

– folytatódik –

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.